Lehet-e bármi is szebb, mint az élet?

Főiskolásként a Nemzeti Színháznál volt gyakorlaton, majd évtizedekig tagja is maradt a teátrumnak. Színpadi munkái mellett számtalan televíziós, rádiós és szinkronszerepben láthatta a közönség. Amikor megkapta az erőskezű Sarolt szerepét az István, a király című rockoperában, volt, aki mégis azt mondta: drámai szendeként nem fog megbirkózni a feladattal. Tizenhét évig alakította sikerrel a karaktert. A széles palettájú művész a kilencszázhetvenes évek végén bemutatott Budapest Orfeum című, legendássá lett produkcióval körbeutazta a világot. A kilencvenes évektől önálló estjeivel is rendszeresen fellép. A Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész színésznő kétszer kapta meg a Farkas-Ratkó-díjat, elnyerte a Színikritikusok különdíját, a Rajz János-díjat, a Kállai Ferenc-életműdíjat, az Artisjus-díjat, a Magyar Örökség díjat, a Kazinczy-díjat, a Tolnay Klári-díjat. Császár Angela az Origónak adott interjújában egyebek között arról is mesél: miként talált hivatására, hogyan élte meg az egykori Nemzeti Színház vezetőinek belháborúját, miért van kevés barátja a kollégái között, s miért érzi fontosnak a társadalmi szerepvállalást. Ahogy arról is szó esik: lehet-e bármi is szebb, mint az élet?

Egyéves volt, amikor 1947-ben szülei – gyermekükkel együtt - Kolozsvárról átszöktek Magyarországra. A szökés okairól még nem beszélt, pedig tanulságos lehet.

Édesapám kolozsvári, de a második világháború idején a Magyar Királyi Honvédségnél szolgált ejtőernyősként. Amikor az alakulatát áthelyezték Pápáról Ferihegyre, megismerkedett édesanyámmal. Ő sváb családba született, a közeli Vecsésen éltek. Édesapámmal egy év után házasodtak össze, a háború végén a kolozsvári nagyszülőkhöz költöztek, ott jöttem a világra. Egy nap a román hatóságok értesítették a szüleimet: magyar állampolgárságú anyám nem tartózkodhat tovább Romániában, illetve csak akkor, ha feladja a magyar állampolgárságát. A szüleim úgy döntöttek: inkább édesapám is Magyarországra jön. A határokat már lezárták, így szökniük kellett, mert őt nem engedték volna ki az országból.

Édesapja a Magyar Királyi Honvédség után a Néphadsereghez igazolt át. A két sereg között erős a különbség.

Apám Magyarországon elsőként a Lampart műveknél kezdett dolgozni, amely később Állami Fegyver- és Gázkészülékgyárként működött. De már édesapám nélkül. Ő ugyanis nagyon szerette a sportot, főként a labdarúgást – márpedig abba az irányba akkoriban a honvédségen keresztül lehetett a legegyszerűbben elindulni. A „királyi" múlt nem jelentett akadályt, hiszen a háborúban – mint nagyon sokan – közkatonaként vett részt.

A rendszerrel nem volt gondja?

A hivatásában kötelező volt a párttagság, de ő hitt is abban a világban. Eredetileg villanyszerelőnek tanult, szakmunkásként korlátozottak voltak a lehetőségei. A seregben tanfolyamokat végzett, lehetőséget kapott az előrejutáshoz. Sporttisztként szolgált, végül őrnagyi rendfokozatban ment nyugdíjba.

Császár Angela Jászai Mari-díjas színművész, tanár, érdemes művész Fotó: Polyák Attila - Origo

Mesélte egyszer: amikor édesapja megtudta, hogy a kislánya bekukucskált egy templomba, pofonnal nyomatékosította a további kukucskálásra vonatkozó tiltását. Ön azonban hívő ember lett.

Ami a pofont illeti: apám egyrészt hirtelen haragú ember volt, másrészt, - és ez fontosabb -, nagyon szeretett engem, ahogy én is őt, és a család egzisztenciáját veszélyeztette a kíváncsiságom. Egyébként pedig édesanyám családja volt hívő, anyai nagymamám ragaszkodott hozzá, hogy engem mindenképpen meg kell keresztelni. Kolozsváron ez meg is történt. De fiatal koromban még nem igazán kerültem közel a jóistenhez, talán a pofon miatt is, csak éltem az életemet. Azonban amikor valakinek komoly társa lesz, az meghatározza a gondolkodását. Sok mindent átvesz a társától.

Sosem titkolta: ifjan szerelmes típus volt.

Nagyszerű társaim voltak, akiktől sok mindent tanultam. Különös módon a legnagyobb hatással két Szabó volt rám. Szabó Kálmán kollégám, a későbbi rádiórendező, az első férjem. És mindenekfelett Szabó József, a mostani férjem.

Maradjunk még a gyermekkoránál. Édesanyja munka mellett nevelte?

Három műszakban dolgozott, mégis jutott ideje rám és nyolc évvel fiatalabb öcsémre. Meg a rengeteg könyvre is, amit elolvasott. De saját kútfőből is tudott mesélni, a fantáziája lenyűgöző volt. Édesanyám kísért el a Színművészeti Főiskola felvételijére. Amikor felvettek, az ő titkos álmait is valóra váltottam.

Édesapja mit szólt a sikerhez?

Azt mondta: nem azért nevelt, hogy „éjjeli pillangó" váljék belőlem. Később persze ő is büszke lett rám. Édesapám is szeretett szerepelni, minden társaságnak ő volt a lelke. Halála után találtunk az öcsémmel egy füzetet, amely tele volt az általa lejegyzett viccek sokaságával. Én társaságban csendesebb vagyok, jobban szeretek hallgatni és megfigyelni másokat, de színészként mindkét szülőmtől hoztam útravalót a hivatásomhoz.

1953-tól édesapját Tatához kötötte a szolgálat. Az ön színészi pályája szempontjából így lett meghatározó az ottani irodalmi színpad is.

Körmendi Géza vezette, kiváló magyartanár, a színjátszó kör vezetőjeként is erőteljes, karizmatikus pedagógus. Az igényességet tanultam meg tőle: sosem szabad belenyugodni, ha valami nem úgy megy, ahogyan szeretnénk. Tágította a látókörünket, költők, írók műveit ajánlotta – miközben mindnyájunkkal egyenrangú félként beszélt. Engem ő kezdett biztatni: próbálkozzam meg a Színművészeti Főiskolával. Az irodalmi színpadnak különleges világa volt. A srácok például, akik pár évvel idősebbek voltak nálam - többen már munka mellett jártak oda -, olyan költők verseivel udvaroltak, mint Ady, Radnóti, Kosztolányi.

Sikerrel?
Az már nem rémlik, de vonzódásuk artisztikus kifinomultsága feledhetetlen.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A főiskola előtt sokat járt színházba?

Operába vittek el olykor. Ha felénk turnézott az Állami Faluszínház, akkor láttam prózai előadásokat, de nem volt meghatározó színházi élményem. Ellenben szerettem verset mondani, énekelni, kitűnni - azzal nem volt gond.

1964-ben elsőre bekerült a Színművészeti Főiskolára. A Simon Zsuzsa vezetette osztályban hallgatótársai között volt – mások mellett - Esztergályos Cecília, Várhegyi Teréz, Szombathy Gyula, Harsányi Gábor. Pártos Géza párhuzamos osztályának volt hallgatója Molnár Piroska, Venczel Vera, Koltai Róbert. Nádasdy Kálmán rendező hallgatója volt akkoriban Kőváry Katalin, Iglódi István, Zsámbéki Gábor, Marton László. Major Tamásnál pedig – többek között - Székely Gábor, Szirtes Tamás tanulták a rendezést. Ön lubickolt az új közegben, vagy megszeppent?

Elég nagy sokk volt beilleszkedni, kollégistaként kiszakadni az otthoni közegből. Az első két évet belső félelemmel éltem meg. Nem mintha ki akartak volna dobni, de én mégis bizonytalan voltam magamban. Az osztálytársaim színházba járó emberekként, nagyobb tapasztalattal kerültek a főiskolára. Esztergályos Cecília diplomás balerinaként. A négy éve alakult Pécsi Balettől jelentkezett a színészszakra, miközben már filmezett is. Várhegyi Teréz is légies volt, ő a Tarka Színpadon táncolt. Eleinte – egyéb gondjaim mellett - „kiselefántnak" éreztem magam a balerinák között.

Pozitív élménye akadt azért?

Nagyon szerettem Montágh Imre, Gáti József óráit. Máig előttem van az is, ahogy Zsuzsa néni a szemüvegén keresztül belefúrja a tekintetét a szemembe, mint aki bele akar hatolni a lelkem mélyére. Csupa szívjóságból, segítő szándékkal. Mindemellett borzasztó nehezen engedtem fel. Tudtam, hogy bennem is ott van mindaz, amit érdemes lenne kihámozni, de a kétség is ott motoszkált bennem: valóban nekem való ez a pálya?

Volt egy konkrét helyzet, ami túllendítette a dolgon, vagy a folyamat hozta a változást?

Utóbbi. Tapasztaltam, értem, bátorodtam; számított, hogy voltak, akik bíztak bennem. A Nemzeti Színházhoz kerültem gyakorlatra. 1967-ben, harmadévesen kaptam meg Marianne szerepét Moliére A fösvény című darabjában. Básti Lajos volt Harpagon, s játszott még az előadásban – mások mellett – Olthy Magda, Pathó Pista, Fülöp Zsigmond, Őze Lajos, Raksányi Gellért. Egri István rendezte, aki sokat segített azzal, hogy szeretett, úgy instruált, mintha rám bízta volna a szerep felépítését, ami erősítette az önbizalmamat. Gyakran mondta: „Gyerünk taknyos, csináld, jó úton vagy!"

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!