Lehet-e bármi is szebb, mint az élet?

Főiskolásként a Nemzeti Színháznál volt gyakorlaton, majd évtizedekig tagja is maradt a teátrumnak. Színpadi munkái mellett számtalan televíziós, rádiós és szinkronszerepben láthatta a közönség. Amikor megkapta az erőskezű Sarolt szerepét az István, a király című rockoperában, volt, aki mégis azt mondta: drámai szendeként nem fog megbirkózni a feladattal. Tizenhét évig alakította sikerrel a karaktert. A széles palettájú művész a kilencszázhetvenes évek végén bemutatott Budapest Orfeum című, legendássá lett produkcióval körbeutazta a világot. A kilencvenes évektől önálló estjeivel is rendszeresen fellép. A Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész színésznő kétszer kapta meg a Farkas-Ratkó-díjat, elnyerte a Színikritikusok különdíját, a Rajz János-díjat, a Kállai Ferenc-életműdíjat, az Artisjus-díjat, a Magyar Örökség díjat, a Kazinczy-díjat, a Tolnay Klári-díjat. Császár Angela az Origónak adott interjújában egyebek között arról is mesél: miként talált hivatására, hogyan élte meg az egykori Nemzeti Színház vezetőinek belháborúját, miért van kevés barátja a kollégái között, s miért érzi fontosnak a társadalmi szerepvállalást. Ahogy arról is szó esik: lehet-e bármi is szebb, mint az élet?

Komoly sikere volt a produkcióban. Ahogy egy évvel később, 1968-ban, Babarczy László Nemzetiben megrendezett Tartuffe-jében is. A címszerepet Kállai Ferenc játszotta, ön pedig a Velenczey István formálta Orgon leányát, Marianne-t. Diplomázva az akkori igazgató, Both Béla le is szerződtette a Nemzeti Színház társulathoz. 1969-ben mégis egy kecskeméti bemutató után emelt ön előtt kalapot a kritika. Euridikét játszotta Udvaros Béla rendezésében. Egyebek közt azt írták: „E tiszta leányalak belső fűtöttségét, a magányosság elleni vívódás végtelen keserűségét lehetett érezni minden mozdulatában." Hogyan került a kecskeméti Katona József színházba?

Nem a vidéki kitérő épült bele a szerep keserűségébe. Nagyon szerettem Euridikét, szerencsének tartom, hogy eljátszhattam. A próbákon, alkotói folyamat közben született meg a figura. Ami kecskeméti fellépésem mögöttesét illeti: mi voltunk az első színészosztály, amelynek már nem volt kötelező vidéken kezdenie a pályát, míg az előttem végzett Moór Mariannának még igen. Miközben őt is szerették volna a fővárosi színház társulatánál tudni. A neki szánt főszerepet én játszhattam el vendégként Kecskeméten, és őt felhozták a Nemzetibe. Alakításom fogadtatása kapcsán őszintén mondhatom: nem bántam meg a kitérőt.

A Nemzeti színészóriásaival könnyen szót értett?

Hamar befogadtak. Akik nagyon a szívemhez nőttek: Mészáros Ági, Gobbi Hilda, Sinkovits Imre, Kálmán György, Kutyu – Raksányi Gellért..., de valójában hosszan lehetne sorolni.

Nemzeti Színházi pályafutását áttekintve látható: szerepekben dúsabb korszakai mellett akadtak feladatokban ritkásabbak is. Színész sors. Mégis érdekes, hogy nem sokkal azután, hogy Marton Endre átvette a teátrumot, ön már egész fiatalon, korai sikerei ellenére megélt egy csaknem háromévadnyi pauzát. Véletlenül alakult így?

Azt történt, hogy 1972-ben felmondtam Marton Endrénél, mert képtelen voltam megélni a kis fizetésemből. Komor István - aki a kaposvári Csiky Gergely Színház utóbb legendássá lett korszakát megelőzően igazgatta a színházat, felajánlott egy szerződést Kaposvárott. Az anyagi szempontból nagyobb biztonságot ígért a Nemzeti Színházi státuszomnál. Amikor Gobbi Hilda értesült a felmondásomról, azt kérdezte: elment-e az eszem? Elmagyaráztam: nincs lakásom, esélyt sem látok, hogy legyen, alig tudom fizetni a fizetni valókat. Hilda azt mondta: ne bolondozzak, vonjam vissza a felmondásomat, a többit majd megoldja. Úgy is történt, én visszamondtam a felmondásomat, Hilda pedig helyet szerzett a művészotthonban egy idős táncos bácsinak, aki már alig boldogult egyedül. Nyolcvanezer forintos OTP-hitelből – Mészáros Ági vállalta a kezességet – megvehettem a bácsi harminchét négyzetméteres ingatlanát. Egy Fürst Sándor - ma Hollán Ernő - utcai házban, egy emelettel az előző évben elhunyt Domján Edit lakása felett. Lett tehát otthonom, csak új szerepet nem kaptam. Azt még Gobbi Hilda sem tudta elintézni, hogy ne kerüljön három évbe, amíg Marton Endre megbocsátja a „hűtlenségemet."

A Magyar Rádió stúdiójában, Günther Rücker Menyasszonyaim című hangjátékának felvétele. Latinovits Zoltán és Császár Angela. Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Hogy bírta újabb feladatok nélkül?

Volt azért olyan előadás, amelyet nagyon szerettem és színen maradt. Például a Mózes, Sinkovits Imrével a főszerepben, amelyben még főiskolásként kerültem be. Vagy Csiky Gergely Mukányi című darabja, amelyet Egri István rendezett, Gobbi Hilda is játszott benne. Már futott Major Tamás rendezésében Peter Hacks Szép Heléna című darabja is, amelyben Törőcsik Mari volt Heléna, én pedig Vénusz. Egyébként nem sokkal a felmondási affér után egyre több lett a külsős munkám: szinkronizáltam, rádióztam. Sokat forgattam tévéfilmekben, főszerepek sorát kaptam például Szőnyi G. Sándor, Hajdufy Miklós rendezéseiben. Lepergett a három év, jöttek új szerepek a színházban is, maradtak a külső felkérések – dolgoztam hajnaltól éjszakáig.

A Nemzeti Színház akkoriban két táborra szakadt: az egyikbe a főrendező Major Tamás, a másikba az igazgató Marton Endre "színészei" tartoztak. Ezt a helyzetet miként élte meg?

Én elvileg Marton Endréhez tartoztam. Az imént Major-rendezést említettem, de a direktor -- leszámítva a felmondási affér pár éves következményeit - valójában többet foglalkoztatott. De a szekértáborokat illetően én valójában sosem tartoztam senkihez. Nem szerettem a klikkesedést, inkább távol tartottam magam a különböző érdekszövetségektől. A szakmai minőség érdekelt. Ami azt illeti, annak kapcsán is voltak a teátrumnak mélypontjai, amikor nem voltak igazán sikeres előadások. Nem a Marton-korszakban, de utóbb még Vámos László idejében is, ahogy később ugyancsak.

A hullámvölgyek olykor ösztönzően hatottak önre.

Részben azok inspirálták a Budapest Orfeum című produkció megszületését 1979-ben, amelyet Orosz István zongorista-karmesterrel, valamint két Nemzeti Színház-beli kollégámmal, Benedek Miklóssal és Szacsvay Lászlóval hoztunk össze, akiknek szintén kevesebb feladatuk volt azidőtájt. A műsor sajátos nézőpontból adott áttekintést a huszadik század első feléről. Az eredetileg csak néhány estére tervezett produkciót 1980 februárjától rendszeresen játszottuk a Nemzeti Színház első emeleti előcsarnokában, majd onnan átkerült az újjáépített, később önállósodott Katona József Színház repertoárjába is. Ott egészen 1990-ig műsoron volt, vidéki és külföldi vendégjátékokat is beleszámítva összesen háromszázhárom előadást ért meg. Bemutatásának évében megkapta a színikritikusok különdíját, akik először 1980 tavaszán osztottak elismeréseket az évad legjobb teljesítményeinek.

Mindeközben a hetvenes évek végétől új szelek fújdogáltak a színházában.

Amikor a Nemzetiben ismét izgalmasabb előadások kerültek színpadra, volt olyan időszak, hogy én voltam a színház legtöbbet játszó női színésznője. Délelőtt volt egy Mózes, délután egy verses középkori játék, este a Zsámbéki Gábor rendezte A konyha, majd éjszaka lement egy Budapest Orfeum.

Zsámbéki Gábor és Székely Gábor 1978-ban érkeztek a Nemzeti Színház vezető művészeti pozícióba. Ön milyennek látta belülről négy évados működésüket?

Mivel hozták kedvenc színészeiket is, a Nemzetiben sok év óta lépcsőről lépcsőre lépegető fiatalok – köztük én is – hátrébb sorolódtak. Izgalmas, sikeres előadások születtek a morgolódások, elégedetlenségek ellenére. A konyha mellett szerettem a Zsámbéki Gábor rendezte Az úrhatnám polgár-t is, annak ellenére, hogy egyik előadásban sem volt nagy szerepem. Jó volt Ascher Tamással dolgozni a Jövedelmező állás-ban, ahogy a Székely Gábor rendezte Danton halála című Büchner-darabban is. Nagyon becsültem az akarását, komolyságát és azt a koncepciót, amelyet velünk ugyan nem osztott meg, de érzékelhető volt: ő pontosan tudja, hogy mit szeretne elérni. Ezzel együtt, a nálam idősebb színészek többségéhez hasonlóan, számomra sem volt elfogadható az, amit elvártak a színészektől: a rendkívül intenzív, szinte szektaszerű együttlétet, folyamatos színházi jelenlétet. A művészi igényesség mellett muszáj tudomásul venni, hogy a színésznek százfelé kell rohannia, ha a puszta megélhetés mellett többre vágyik. Akkoriban a többségnek még lehetett is hová rohannia - ma már szerencsés, akinek jut a plusz munkákból. Ám akkor vagyok igazságos, ha már összehasonlítom a múltat a jelennel, ha mindehhez hozzáteszem: a színházon belüli nézeteltérésektől, véleménykülönbségektől eltekintve, nagy érdeme volt az akkori korszaknak, hogy a színházak mind karakteresek voltak. Mindnek volt egy kívülről, a néző szempontjából jól azonosítható arculata, saját hangja. Ma rengeteg az átfedés a műsorpolitikában, az előadások megjelenésében. Gyakran érződik úgy: koncepciótlanság jellemzi a színházak működését. Tisztelet a kivételnek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!