Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor mesél bohém nagyszülőkről, református felmenőkről, egymásra találásról, fájdalmakról, ellenszélben elért sikerekről

Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor harminchárom éve alkotnak párt a magánéletben. Huszonhat éve alapított magánszínházuk, az Operettvilág Együttes produkciói színre kerültek már – egyebek között – Ausztráliában, Algériában, Kolumbiában, Japánban, valamint számos európai országban, Finnországtól Németországon át Olaszországig. Ami a hazai pályát illeti: időnként erős ellenszélben haladnak előre. Az Origónak adott interjúban a művészházaspár tagjai felidézik gyermekéveiket, pályára állásuk körülményeit. Beszélnek magánéletük csalódásairól, ahogy az egymásra találás, az együtt töltött idő örömeiről is.

Zs.A.: Olykor nem bánnám, ha nem lenne közöttünk az a tíz és fél év. Ám könnyű elfelejteni, hiszen van egy megbízható imádóm - akit nagyon szeretek.

Sosem titkolták: megpróbálkoztak az örökbefogadással.

Zs.A.: Lombikbébi programra gondoltunk, de akkoriban az állam még nem támogatta a lehetőséget úgy, mint most. Egyszerűen nem volt rá pénzünk. Amikor először fogadhattunk magunkhoz egy még csecsemőkorú kislányt, az akkoriban indult vállalkozásunk produkcióját váratlanul meghívták egy három hetes kolumbiai turnéra. Nem akartam sokkolni a gyermeket, idegenekre bízni, ezért megkérdeztem az örökbeadó intézményt: nem kerülhetne-e vissza a kicsi arra a három hétre megszokott környezetébe? Azonnal visszavették tőlünk – örökre. Öt évvel később újra felvetődött bennünk az örökbefogadás gondolata, de mielőtt komolyabbra fordult volna a dolog, szinte egyszerre ébredtünk rá: a korunknál fogva túl vagyunk már azon a ponton, amikor még felelősséggel vállalható egy gyermek felnevelése.

Szolnoki Tibor Zsadon Andrea Forrás: Koncz Márton - Origo

Pályájukra visszatérve: Operettszínházi pályafutásukban a nyolcvanas évek végén bekövetkezett egy komoly törés. Többször nyilatkozták, részben az vezetett oda, hogy – komoly ingatlanhitelekre építve - létrehozták saját vállalkozásukat, az Operettvilág Együttest. Az operettszínházi törés okaira lennék kíváncsi.

Sz.T.: 1989-ben Németh Sándor vette át a teátrum vezetését. Nagyon tiszteltem, a barátságát is kiérdemeltem, szinte otthon volt nálunk. Azonban furcsa helyzeteket produkál az élet, vagy nagyon is egyszerűeket. Mondok példát. Az Ének az esőben című darabban ő volt Don Lockwood, én pedig Cosmo Brown, a kettőseinkben igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy ő, a táncokban addig emelni a lábam, amíg ő, úgy fordulni, ahogy ő. Ám a premier után az egyik bölcs kolléganőm azt mondta: "Ez így nem lesz jó, lihegj egy picit, szúrj el egy-két tánclépést." Csakhogy én nem ilyen vagyok. Ezért – hiába minden addigi bizonyosság a képességeimről, akár a Deutsches Theaterbeli német nyelvű sikerek –egyszer csak ott találtam magam a negyedik-ötödik szereposztásban. Andrea is hasonló helyzetbe került.

ZS.A.: A fiatalabbak, tapasztalatlanabbak kerültek előtérbe. Nem kaptunk magyarázatot, de éreztük, hogy miről van szó.

1993-ban Szinetár Miklós került az Operett Színház élére.

Sz.T.: Nem lett könnyebb dolgunk. Akkoriban az itthoni operettszcénát két táborra osztották: az egyikbe Vámos László „emberei", növendékei, pártfogoltjai tartoztak, a másikba az akkor érkező direktoré. Nem sorolódtunk előrébb a szereposztásoknál. Tartottuk a kapcsolatot Vámos Lászlóval, aki sajnálkozott a helyzeten. Ő 1994-ben lépett feljebb a Magyar Állami Operaház főrendezői posztjából, és lett a dalszínház főigazgatója. Még Németh Sándor idején – akkoriban még Vámos László volt a Magyar Színházművészeti Szövetség főtitkára – megkérdezte: nem akarok –e az Operettszínház főrendezője lenni. Azt mondtam, fiatal vagyok még. Az újabb igazgató érkezése után mintegy kárpótlásként meghívott Veronába, két szezonon át én voltam Orlovszky az általa rendezett olasz nyelvű Denevérben. Ő adott lehetőséget korábban, a Deutsches Theaterben színre vitt darabjaiban is. A veronai Denevér előadás második felújítása közben halt meg. Pártfogó nélkül maradtunk. Andrea a negyvenes évei végén járt, vonzó volt, szexis, áradt belőle a tehetség. Az igazgatónk azt mondta: menjen nyugdíjba.

Ön akkor vette le a fotóját a falról?

Sz.T.: Azt már egy újabb, rendszerint a becenevén emlegetett, amúgy háromnevű direktor regnálása idején próbáltam magamhoz venni, de nem találtam meg azt a rejtett zugot, ahová kiakasztották. Már jóval korábban felmondtam, még Szinetár Miklósnak, amikor Andrea is távozott. Vendégnek visszamentem néha a teátrumhoz, de rendre csalódnom kellett.

Kerényi Miklós Gáborral mi volt a gond?

Nem kedveltem a modorát, színházi vízióit. Neki pedig nem tetszett, hogy hű maradtam egy elegánsabb színpadi stílushoz, szemben az eszement rohangálással. A zenés színházban is a hiteles, átgondolt megoldásokat szeretem.

Az 1993-ban alapított Operettvilág Együttes előadásaival lényegében az egész világot beutazták, komoly sikereket aratva. Ugyanakkor gyakran említik: az itthoni viszonyokat illetően huszonöt éve ellenszélben hajóznak. Esetükben mit jelent az ellenszél?

Sz. T. : Számtalan történetet mesélhetnék ezzel kapcsolatban, de elegánsabb elkerülni a személyeskedést. A dolog lényegét jól példázza egyetlen epizód is. Elmondtam egyszer az egyik budapesti színház igazgatójának, hogy sokszor ütközünk falakba a produkciónk bemutatása kapcsán, és megkérdeztem: nem adna-e színteret a profiljukba illő előadásunknak. Azt felelte: „Ne csodálkozz az elutasításokon, hiszen ti levettétek az egyenruhát." Ő sem segített. Ezzel együtt nem adtuk fel, huszonhatodik éve működik az Operettvilág. Kevesebb ellenszélben talán a véget nem érő, huszonötmillió forintos adósság is elapadt volna.

Vagyis több mint negyedszázada görgetnek maguk előtt egy óriási adósságot. Nem érzik olykor sziszifuszi feladatnak?

Sz. T.: Van eredménye: tisztességgel tartunk működésben egy saját gondolataink, elveink, ízlésünk szerinti magánszínházat.
Zs. A: A hétköznapjainkban nem a gondok vannak fókuszban. Engem például boldoggá tesz a rendezés is. Most jön elő bennem mindaz, amit a legnagyobbaktól tanulhattam el.

Mekkora kapacitással működik most a színházuk?

Sz. T.: A Cigányprímás német és magyar nyelvű sorozatára készülünk. A Víg özvegyet a soproni színházban játsszuk magyar nyelven. Országos turnéra indulunk a Játékszínben színre került Hamupipőke című mese musicalünkkel.

Zs. A.: Tervezzük, hogy az Operettvilág óbudai központjában életre hívunk egy művészeti iskolát is. Átfogó kulturális képzést adna, közelebbről is megismertetve a különbözőbb művészeti ágakat. Legfőbb célunk, hogy stúdiumairól a világra nyitott, színházszerető emberek kerüljenek ki.

Szolnoki Tibor és felesége Zsadon Andrea Forrás: Koncz Márton - Origo