Egy magyarnak senki ne parancsoljon

Budapest, 2015. október 20. Agócs Gergely énekes, Pál István „Szalonna” prímás, Gombai Tamás hegedűs, Tárkány-Kovács Bálint cimbalmos, D. Tóth Sándor brácsás és Kürtösi Zsolt bőgős (b-j) a Fonó Zenekar koncertjén a világzenei expo, a Womex nulladik napján rendezett magyar világzenei showcase napon Budapesten, a Fonó Budai Zeneházban 2015. október 20-án. Az idei - sorrendben 21. - Womexet, amely egyszerre vásár, fesztivál és konferencia, október 21-től 25-ig rendezik meg a fővárosban, a helyszínek között lesz a Müpa, a Bálna, valamint az A38. MTI Fotó: Marjai János

„A magyar népzene igazi. Nem kitalálmány vagy ötvözet. Több száz év alatt az emberek szívén, kezén, lelkén, gondolatain kristályosodott olyanná, mint amilyen ma. A legtávolabbi külföldi országban is érzik az emberek, hogy kötődni lehet ehhez a zenéhez." – mondta Pál István Szalonna népzenész, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti igazgatója, prímás, népzenegyűjtő, a Szalonna és bandája nevű zenekar alapítója. Márciusban vehette át az Érdemes Művész kitüntetést. Többször muzsikált az angol királyi családnak, de a legtávolabbi országokba is hívják muzsikálni és tanítani. Azt vallja: „A magyar népzene teljesen más, mint bármelyik más népzene. Mert ez a miénk. Mert ezen a nyelven beszélünk. A magyar emberrel nem könnyű, és ezt a népdalainkban is elmondjuk– például egy csávási nótában, amely így szól: >nékem abban nem parancsol senki, de senki.< A magyar ember olyan, hogy neki nehogy már valaki parancsoljon. És ez nemcsak a népdalainkban mutatkozik meg, hanem az egész életünkre ráteszi a bélyegét. De éppen emiatt van például annyi Nobel-díjasunk." Azt is mondta, hogy az ember azért tanul népzenét, mert gyönyörű magyar nyelven énekelhet, mert jó együtt lenni, mert egy fiú megfogja egy lány kezét és felkéri táncolni, és azért, mert valakinek adni lehet. A népzene közösségteremtő. „Tizenéves voltam, amikor az első három ugrósomat el tudtam muzsikálni, és amikor kijöttek a lányok a táncparkettre, a szívem hangosan vert, hogy nekik muzsikálhatok. Nem kell ennél szebb dolog az életben." – mondta. Interjú Pál István Szalonnával. 

Éppen most érkezett meg, nem sok időnk van az interjúra, rohan ugyanis tovább. Hol volt és hová siet a beszélgetés után?

A folk táncházakról forgattunk egy reklámfilmet. Azt szeretnénk megmutatni, hogy milyen hangulatos hely, és inspiráljuk az embereket, hogy járjanak táncházakba. Televízióban és internetes felületen mutatjuk majd be a filmet. A forgatást épp most fejeztük be, a beszélgetésünk után pedig rohanok a Puskás Aréna megnyitójára. De a meccset már nem tudom megnézni, mert sietek vissza, ugyanis koncertem lesz. Abban bízom, tudok majd olyan gyorsan hegedülni, hogy a meccs utolsó húsz percére visszaérjek szurkolni. A foci ugyanis nagy szerelem.

Pál István Szalonna fotó: Talán Csaba

Hiszen gyerekkorában focistának is készült...

Így van. Gyerekkoromtól készültem erre. Tiszapéterfalván, ahol felnőttem, a Szovjetunió kiemelt TSZ-e működött. Így abban a pici, 7-800 lelkes faluban irgalmatlan erős volt a sport-, a zenei- és a gazdasági élet. Hét gyár volt a településen – köztük lencsegyár, horoggyár, téglagyár, bútorgyár. Volt egy 70 fős táncegyüttes és énekegyüttes, amit apuék vezettek, volt zeneiskola és középiskola is. És persze focisuli. Olyan sportpálya volt a faluban, ahol volt céllövölde, tekepálya, és egy hatalmas sportcsarnok, ahol 9 kosármeccset lehetett egy időben játszani.

Ez még egy nagyvárosnak is a dicsőségére válna, nemhogy egy kis falunak...

Igen, a TSZ elnöke nagyon magyar érzelmű volt, aki jól mozgott abban az érában, és nem bántották a falut. Így a kultúra és a sport is nagyon jól működött. És persze jó messze voltunk Moszkvától.

A szülei zenészek: édesanyja szolfézs tanár, édesapja pedig a Kijevi Operában volt karnagy, majd hazatért a falujába, és zeneiskola igazgató lett. Miért döntött így?

Édesapámnak mindig a magyarság nevelése volta vesszőparipája. Egyrészt ezért tért vissza. Másrészt pedig azért, mert a nagyszüleim már betegeskedtek és apám ápolta őket. Mindent feladott Kijevben, visszajött a faluba. Végigjárta az idős embereket, beszélgetett, muzsikált velük, aztán az unokákkal kezdett foglalkozni. Egyszer csak azt vette észre mindenki, hogy az unoka együtt zenél a nagyszülővel, és életre kel maga a zene. Ez akkor is így volt, és most is így van:

ha az emberek találkoznak az édesapámmal, olyan, mintha áramütés érné őket. Vidnyánszky Attila egyszer azt mondta apunak, hogy ötévente máshová kellene telepíteni, mert bárhol jár, ott fellendül a zenei élet.

A szülei nem mondták önnek gyerekkorában, hogy ne a focival foglalkozzon, hanem inkább a zenével?

Nem. Soha nem irányítottak a zenei pályára. Mindig azt mondták, hogy fiam, legyen egy rendes szakmád, ne „kódus" tanító legyél, mint mi. De tudja, aki ezt a szakmát komolyan gondolja, nem feltétlenül a fizetés határozza meg, hogy jól csinálja vagy rosszul. A szüleim nagyon jól csinálják. Öt-hat éves lehettem, amikor bekerültem a zeneiskolába és hegedülni kezdtem. Persze, a focit akkor komolyan gondoltam és a hegedűórák szünetében dekázgattam a tanárommal – aki szintén szeretett focizni.

Pál István Szalonna fotó: Talán Csaba

Mikor dőlt el, hogy mégsem focista lesz?

Az első hegedűnek, amin tanultam, irgalmatlan rossz hangja volt. Mint minden gyereknél, aki elkezdi egy negyedes hegedűn a tanulást. A szülőknek erősnek kell lenniük, nem szabad feladni. Bárki, aki feladta a zenetanulást, megbánta. Ráadásul, a gyerekek többsége kevésbé szeret gyakorolni – ahogyan akkoriban én sem szerettem. Hegedülni jó volt, de gyakorlás helyett inkább fociztam. Az első vizsgáim alatt édesapám – mint zeneiskola igazgató -, és édesanyám – mint szolfézs tanár – ott ültek a bíráló bizottságban. Kimentem vizsgázni és persze, hogy rontottam, elakadtam, hiszen keveset gyakoroltam. Apám pedig csóválta a fejét: „pont az én fiam...hát, miért nem tanulod meg rendesen a darabot?" Aztán később ez megváltozott. A hangszer miatt. Ahogyan mondtam is, az első hegedűm hangja borzalmas volt – valami orosz ládagyári hegedű volt. Aztán tizenegy éves koromban Sárospatakon voltunk egy táborban és ott egy család látta, milyen hegedűn játszom. Adtak egy másik hegedűt, és azt mondták: fiam, játssz ezen, amíg a táborban vagy. Az a hegedű gyönyörűen szólt, egy cseh manufaktúra által készített hangszer volt. Ráadásul a végében volt egy A-síp és ez nagyon megtetszett. A táborban azon játszottam reggeltől estig, imádtam a hangszert. Amikor indultunk haza, fájó szívvel adtam vissza, de a család azt mondta, hogy megtarthatom. Ez lett az első saját hegedűm – és ez volt az a pillanat, amikor a hegedű szerelemmé vált.

Megvan még az az A-sípos hegedűje?

Persze, azt őrzöm.

Most hány hangszere van otthon?

Sok.

De mégis, mennyi?

Körülbelül húsz hegedűn játszanak Kárpátalján a tanítványaim – oda adtam nekik, hogy azon tanuljanak. És otthon is van néhány. Gyűjtöm a hegedűket. Szeretném összegyűjteni a tízes magyar hegedűválogatottat. Ez nincs meg a világon senkinek. Szeretném, ha nálam lenne az összes.

Amikor este fellép, muzsikál, hogyan választja ki, hogy aznap melyik hangszeren játszik?

Ez most egyszerű. Januárban elkezdtem készíteni egy saját hegedűt. Nyolc hónap alatt készült el. Azon játszom. Ott van a széken, nézze. Ez az.

Pál István Szalonna fotó: Talán Csaba

Teljes egészében ön készítette ezt a csodálatos hangszert?

Igen. Kiválasztottam a deszkát, megrajzoltam a formát, kivéstem, lakkoztam, szóval, ahogy mondani szokták - és itt passzol is - : tokkal-vonóval együtt én készítettem.

És hogyan szól?

Na, jó, játszom néhány dallamot rajta, hogy meghallgassa. Szerintem nagyon szép hangja lett. Öblös, telt, zengő hegedűhang.

fotó: Talán Csaba

Valóban gyönyörű a hangja. De honnan tudta, hogy hová kell a hegedű lelkét tenni – azt a kis fadarabot, amely a hangszer testében van? Valamikor én úgy hallottam, hogy azon az egy kis darabon múlik, hogy végül milyen hangja lesz a hangszernek. Bár, lehet, hogy ez mégsem így van...

A hegedű lelke a legkevesebb. A hangja azon múlik, hogy milyen öreg a fa, milyen a lakkvastagság. Izgultam, amikor készítettem, de jól sikerült. Nagyon örülök neki.

Hol tanult meg hegedűt készíteni?

Gulyás Béla bácsi híres hegedűkészítőtől, akivel régóta kapcsolatban voltam. Mindig mondtam neki, hogy egyszer meg szeretném tanulni, hogyan készül a hegedű. Január elején felhívott, hogy „na, Pista fiam, én befejeztem a hangszerkészítést, 80 éves vagyok. Ha akarsz tanulni, akkor most egyet még megcsinálok veled úgy, hogy ott ülök melletted. És így is lett. Nyolc hónap alatt készítettük el a hangszert. Azóta ezen játszom.

fotó: Talán Csaba

Térjünk vissza a gyerekkorra: szóval, tizenegy éves korában megkapta az A-sípos hegedűt, és beleszeretett a hangszerbe. A foci végleg háttérbe szorult?

Nem, a debreceni Református Gimnáziumban is fociztam még. A foci számomra örök szerelem.

A gimnáziumban református lelkésznek készült?

Igen, akkor úgy volt, hogy református lelkész leszek. De ez nem is véletlen. Édesapámnak két álma volt. Az egyik, hogy prímás lesz, a másik az, hogy református lelkész. A szovjet rendszer miatt otthon nem lehetett református lelkész, így az az álom szertefoszlott. Prímás sem lehetett, mert a bátyja lett prímás, így apu kísérőzenész volt. Én a gimnáziumban két pályán indultam el: a zenei pályán és a református lelkészi pályán.

Mikor dőlt el végleg, hogy zenész lesz?

Ha ez a hivatásod, nem kell állásban lenni ahhoz, hogy ez megvalósuljon. Pontos dátumot nem is tudok mondani. Egyszerűen hegedültem, imádtam muzsikálni. Aztán 1999 körül a tanáraimat felvették a Magyar Állami Népi Együttesbe – akkor én közgazdasági egyetemre jártam Budapesten. Egyik nap én is bementem az együtteshez és azt mondtam a vezetőnek, hogy én itt szeretnék hegedülni. Serfőző Sándor volt az igazgató, aki azt mondta: "fiam, ez nagyon szuper, de itt sorban állnak ám jobbnál jobb muzsikusok egyetemi diplomával." Mondtam, hogy rendben, én egy évig ingyen játszom. Ha egy év után azt mondják, hogy kellek, akkor maradok, ha nem, akkor megyek. Így kerültem az Állami Népi Együtteshez. Később volt egy japán turné és azt mondták: ha az jól sikerül, állást kapok. 2000-ben megalakult a Hagyományok Háza, akkor kerültem főállásba az Állami Népi Együtteshez. Azóta töretlenül itt vagyok. Végigjártam a ranglétrát: voltam karhegedűs, segédprímás, prímás, zenekarvezető, zenei vezető, most pedig művészeti igazgató vagyok.

Mindeközben pedig a magyarok lakta vidéket járta és régi zenész mestereket kutatott. Miért volt fontos a népzene gyűjtése?

Azt mondta egyszer Albert Flórián, hogy a mai futballisták azért nem tudnak úgy focizni, mint ők, mert nem találkoztak a nagyokkal. Nem volt kivel együtt játszani. Azt hiszem, ez – talán az IT-szakmán kívül – minden hivatásnál így van. Engem inspirál, ha a régi hagyományokból merítek. Ha találkozom ezekkel az emberekkel, beszélek velük, tanulok tőlük. Mi hírvivői vagyunk a népzenének. Én sem Erdélyben, egy kis faluban élek, hanem Budapest kellős közepén, de van mibe kapaszkodni. Lajtha László, Bartók és Kodály is felismerte, hogy egy idő után gyökértelen lesz a zenénk, ha nem merítünk a saját hagyományainkból. A magyar népzene igazi, teljesen más, mint bármelyik más népzene. Mert ez a miénk. Mert ezen a nyelven beszélünk. Mert a népdalaink így szólnak. Valamit hoztunk Ázsiából, valamit tanultunk Nyugatról, és a kettőből ezer év alatt formázgattuk. A magyar emberrel nem könnyű – és ezt még a népdalainkban is megénekeljük. Például egy csávási nótában, amely így szól: „nékem abban nem parancsol senki, de senki." A magyar ember olyan, hogy neki nehogy már valaki parancsoljon. Ez nemcsak a népdalainkra, hanem az egész életünkre ráteszi a bélyegét. De ettől van például annyi Nobel-díjasunk. Persze, ez sokszor rossz is, mert ketten háromfele húzunk olykor, de lehet ezen csiszolni. A mai napig - ha sokat utazunk, sokat muzsikálunk és elfáradok - beülök a kocsiba, elmegyek Kárpátaljára vagy csak ide, a Galga-mentére, és leülök egy órára ezekkel az emberekkel beszélgetni, muzsikálni. Kimegyek a temetőbe azokhoz az emberekhez, akiknél korábban jártam, de már nincsenek közöttünk. Ez tényleg feltölt. Aki ezzel a műfajjal komolyan foglalkozik, és nemcsak egy image-filmet akar elkészíteni magáról, hogy „népi vagyok és majd lesz belőlem világzene", annak ez táptalaj.

Pál István Szalonna fotó: Talán Csaba

Nagyon régóta gyűjti a népzenét. Szinte az összes magyarok lakta vidéket bejárta. Eljön az a pillanat, amikor vége? Amikor mindent összegyűjtöttek már a népzene gyűjtők?

Nem, ennek soha nem lesz vége. Mert a népzenének változatai vannak. Ötven évvel ezelőtt, amikor Halmos Béla bácsi vagy Sebő Ferenc kimentek gyűjteni Székre, megtanulták a széki zenét, a mezőségi zenét és a méhkeréki zenét. Ma ott tartunk, hogy a széki zenében tudjuk, ki volt a prímás az 1969-es felvételen és ki brácsázott neki, milyen akkordokkal játszották azt a bizonyos nótát, és a következő esküvőn vagy keresztelőn milyen változatai voltak ugyanannak a dalnak. Ma már szinte utcára lebontva tudjuk, hogyan épül fel ez a hagyomány. Aztán ott van a következő generáció: a gyerekek megtanulják a nótákat, majd tovább adják.

De valóban megtanulták és tovább adták? Nem sorvadt el a hagyományőrzés egyes területeken?

Érdekes folyamat zajlik, ez tény: bizonyos falvakban a helyi hagyományőrzés szinte teljesen eltűnt – ugyanis a fiatalok inkább amerikai popzenét hallgattak. Ma már magyar hagyományőrző táncosok mennek vissza a falvakba tanítani. Lényegében oda térnek vissza, ahol tanulták az idősektől a táncot, de azok az emberek már nem élnek és nem tudták megtanítani a gyerekeiknek. Valamiféle „refolklorizáció" zajlik, vagy minek nevezzem.

Ismerek én is egy ilyen embert.. Önt. Mert ugye ön is Murzsa Gyulától tanult cigányzenét gyerekkorában, most pedig Gyula bácsi unokáját tanítja. Egyébként miért tartotta lényegesnek, hogy a cigányzenét is megtanulja?

Nem igazán abból fakadt a tanulási vágyam, mert fontosnak éreztem. Fogalmam sem volt, hogy ez fontos-e, vagy sem. Egyszerűen jó volt zenélni.

Egy tizenéves gyerek nem azért tanul népzenét – jó esetben -, mert mélyen gyökerező hagyományai vannak. Hanem azért, mert egészséges emberekkel találkozik. Azért, mert gyönyörű magyar nyelven énekelhet, mert jó együtt lenni, mert egy fiú megfogja egy lány kezét és felkéri táncolni, azért, mert valakinek adni lehet. A népzene közösségteremtő.

Tizenéves voltam, amikor az első három ugrósomat el tudtam muzsikálni, és amikor kijöttek a lányok a táncparkettre, a szívem hangosan vert, hogy nekik muzsikálhatok. Nem kell ennél szebb dolog az életben. Ha pedig ezért zenél az ember, akkor húszéves korára már nem kell arról beszélni, hogy tiszteled-e az időseket és a hagyományokat, mert ez nem kérdés. Hiszen ebben élsz. Nem kell arról beszélni, hogy egészségesen járj, ne lógjon a nadrágod a térdednél, és hogy legyen tartásod. Mert nem is lehet görnyedten táncolni. Ki kell húzni magad. Ez egyfajta népi tesióra.

Murzsa Gyulától a cigányzenén túl a népi tesiórát is megtanulta?

Hogyne, és ezer más dolgot is. Az öreg egy egyszerű falusi ember volt. Hegedülni csak este tanultunk egy-másfél órát. Napközben ugyanis vizet hordtam neki vagy kapáltam a kertjében. Mindig adott valami feladatot. Aztán este leültünk, hegedültünk, tanultunk, majd rámutatott egy kikészített, hófehér, simára vasalt ingre. „

Látod, fiam, ezt a fehér inget készítette ki a feleségem, mert muzsikálni megyek. Tanuld meg, hogy ha muzsikálni mész, ha kilépsz a házból, meg kell tisztelned azt az embert, akihez mész. Hiszen annak a kenyerét eszed, akinek zenélsz. Őt szolgálod. Ha elmész muzsikálni, nem te mulatsz, hanem a meghívó. Ahogy elmész itthonról, úgy kell haza is jönnöd. Nem szabad leinnod magad."

Nos, ilyen életbölcsességeket is tanultam tőle, ami egyébként a cigányzenészeknél sok száz esztendőn át szállt apáról fiúra. Tiszteletben álló emberek voltak mindenhol, Budapesten vagy akár Tiszabecsen.

Ön tanult Murzsa Gyulától, most pedig ön tanítja Gyula bácsi unokáját...

Igen, ez egy érdekes helyzet – kimaradt ugyanis egy generáció, akik nem muzsikáltak. Mindenki mással akart foglalkozni. Aztán sok évvel ezelőtt Kárpátalján újra elkezdtünk tanítani. A táborunk éppen most lesz 25 éves - Gyula bácsi unokája is nálunk tanul. A mesterképzés pedig hat éve folyik. Amióta mi ezt elkezdtük édesapámmal, azóta Kárpátalján alakult 8-10 új zenekar. Táncházak működnek Ungvártól Rahóig. De annak örülök a legjobban, hogy ma már egyre több lakodalomba hívnak élő zenekart és csárdást táncolnak a vonós bandára. Pontosan ez a lényeg, hogy a zene örökérvényű maradjon.

Pál István Szalonna fotó: Talán Csaba

Nem olyan régen azt mondta, hogy a népzene a reneszánszát éli. Most is így gondolja?

Ez így van. Egyrészt azért, mert senki nem azért táncol vagy muzsikál, mert muszáj. Senki nem a meggazdagodás reményében kezdi el a muzsikálást. Ez nem olyan, mint az ügyvéd vagy a marketing szakma. Ez szerelem. Az elmúlt öt év alatt a bölcsődétől az egyetemig el lehet jutni a népzene tanulásában. Ráadásul úgy, hogy nincs tiltva, mint korábban évtizedekig. Ma már támogatják ezt a műfajt. Nem kell beleroppanni abba, ha egy vidéki faluban keményszárú csizmát akar venni valaki, mert erre lehet ma már pályázni. Már nem lehet úgy menni 15 kilométert a Kárpát-medencében, hogy ne lenne egy citera együttes, egy népdalkör, egy néptáncegyüttes vagy népzenekar. Erős bázis lett a népzene.

Mennyit ártott a magyar népzenének a kommunizmus?

Talán nem is annyira a népzenének ártott, mint inkább a nemzeti gondolkodásnak. Mivel ennek része a népzene, így persze, annak is. A kommunizmusban is alakultak táncházak, de akkor csak valamiféle megtűrt, sarki valami volt. Kialakult egy nemzeti érzelmű csapat: Makovecz Imre, Cseh Tamás, Halmos Béla, Sebő Feri, Novák Tata, akiket a rendszer szíve szerint egyidejűleg börtönbe zárt volna, de mégis hagyták őket dolgozni. Nem kaptak túl nagy nyilvánosságot, de nem tiltották. És ezen túl a magyarságot sem a valós értékén kezelte a rendszer. Mindent leöntöttek gulyásszósszal. Gondoljunk csak bele, hány évig kommunikálták azt, hogy a magyar az a matyó hímzés, a gémes kút meg a gulyásleves? Évtizedekig. Voltak táncegyüttesek, persze, de arra a rendszer odafigyelt, hogy ez inkább csak egy általános valami legyen. Az egyéniségre, a nemzettudatra ügyeltek, hogy azt nehogy véletlenül túlgondolják az emberek. A rendszerváltás után pedig ez az egész felrobbant.

Pál István Szalonna fotó: Talán Csaba

Abban, hogy a népzene a reneszánszát éli, mennyit segítet a Felszállott a páva című műsor?

Azt hiszem, rengeteget. Mi hat évadot csináltunk végig, ebben az évben köszöntünk le. A műsor nemcsak nagyobb reklámot csinált a műfajnak, hanem ismét azt tudom mondani, hogy közösségteremtő ereje volt. Nemcsak itthon, hanem külföldön is. Uruguayban jártunk, ahol egy idős házaspár azt mondta: Montevideóban és a környező településeken él tizenöt magyar és minden héten összegyűltek, hozták a sámlit és nézték a Pávát, közben sütöttek-főztek. De ugyanezt mondták Erdélyben is. Összejöttek az emberek, együtt nézték a műsort és megvitatták, hogy jól mondta-e a zsűri, amit mondott. Amikor elmegyünk a Szalonna és bandájával zenélni és megemlítjük a Pávát, azonnal mondják az emberek, hogy igen, láttuk magukat a tévében. Azt látom, hogy a műsor hozott közönséget. Nyilván nem törtük még át a popzene nézettségét, de talán nem is ez a cél.

Amikor külföldön muzsikál külföldieknek, milyen visszajelzéseket kap? Vajon a külföldiek megértik a magyar népzenéből a magyarok lelkét?

Angliában a Buckingham melletti palotában muzsikáltunk. A végén odajött egy idős hölgy, és azt mondta:

csodálatos volt, ebben a zenében benne van a magyarok szíve-lelke.

Megköszöntem, aztán a zenésztársamhoz fordultam és megkérdeztem: ki volt ez a hölgy? Hát, Margaret Thatcher – mondta. Persze, tudtam, ki Margaret Thatcher, de mivel gyerekkoromban, amikor ő aktív volt, nem nézhettünk kapitalista tévét, csak a „nemzetnevelő" szovjet adásokat, így kevésbé ismertem az arcát. Amikor pedig Magyarországra kerültem, ő már nem volt politikus. Ezért nem ismertem meg azonnal. De Angliában néhányszor jártam így, hogy nem ismertem meg embereket. Amikor Károly herceg 60. születésnapjára mentünk muzsikálni, azt mondták, hogy ameddig nem kell játszanunk, addig üljünk le az istállóban. Teljesen megdöbbentem. Miféle emberek, akik az istállóba küldik a zenészeket? – gondoltam. Aztán persze kiderült, hogy az istálló ott nem egészen azt jelenti, mint nálunk Kárpátalján. Ott úgy nézett ki, mint egy ötcsillagos szálloda. Hermetikusan záródó ajtón át lehetett belépni a legszebb angol telivérek birtokára. Pazar volt a helyszín. Ott várakoztunk, amikor megláttam egy embert – aki szintén várakozott. Mondtam a brácsásnak, hogy én ezt az embert már láttam. Mire ő így válaszolt: Szalonna, az az ember Rod Stewart. Azon az estén közösen játszottunk – mármint mi játszottuk a fogadózenét, ő pedig utána a báli zenét.

Pál István Szalonna fotó: Talán Csaba

Ha jól tudom, négyszer játszottak már az angol királyi családnak...

Igen. Az utolsó volt a legemlékezetesebb, amikor a Buckingham palota tróntermében léptünk fel. Erzsébet királyné volt a meghívó. A fia 70. születésnapjára adta a bált. Végtelenül örült a lelkem, hogy a 40 perces műsorból 7 perc Magyarországé. Joshua Bell hegedült, a BBC zenekara játszotta a klasszikust, a Broadwayból jött egy humorista, végül mi játszottuk a magyar népzenét.

Hogyan viszonyulnak önökhöz más országokban az emberek? Ismerős nekik a magyar népzene, vagy soha előtte nem hallottak még ilyet?

A külföldi közönség háromféleképpen reagál. Vannak, akik valamiféle időutazónak néznek minket. Ilyen még létezik? Honnan jöttek ezek? Hangszereken játszanak, olyan, mintha barokk lenne, de mégsem az. Úgy néznek ránk, mintha múzeumi darabok lennénk, de egyébként szeretik a zenénket. A másik csoportba azok az emberek tartoznak, akik valamilyen módon kötődnek Magyarországhoz. Vagy a szüleik, vagy a nagyszüleik magyarok voltak. Ők ugyan már nem beszélik a nyelvet, de érzik, hogy a zene nekik szól. A harmadik csoport a legérdekesebb. Főleg Washingtonban találkoztam ilyen emberekkel. Semmi közük nincs és nem is volt Magyarországhoz, de valahogy megfogja őket a mi zenénk. Egy fesztiválon játszottunk, több napig tartott a rendezvény. Észrevettük, hogy egy idős úr minden nap megjelenik és nyitástól zárásig ott van. Nem volt magyar. Kérdeztem tőle, hogy miért jön el minden nap? Azt mondta: Amerikában született, 70 éves, és egész életében azt érezte: hiányoznak a gyökerei. Magának sem tudta megmagyarázni, hogy mi ez az érzés pontosan. Aztán meghallotta a mi zenénket, a magyar népzenét, és rájött, hogy ehhez kötődik. De ez nemcsak ott, hanem nagyon sok helyen így van.

Mindenki érzi, hogy a magyar népzene igazi. Nem kitalálmány, ötvözet, hanem több száz év alatt az emberek szívén, kezén, lelkén, gondolatain kristályosodott olyanná, mint amilyen ma. A legtávolabbi külföldi országban is érzik az emberek, hogy kötődni lehet ehhez a zenéhez.

Olyan emberrel még nem találkoztam ezen a világon, aki ne azt mondta volna, hogy de meghallgatná még egyszer a muzsikánkat.

Ezek mind nagyon szép történetek. De volt olyan eset, ami fájó vagy megrázó volt?

Életem legmegrázóbb eseménye az volt, amikor Konyári János borász barátom felhívott. Azt mondta: Pista, a 60. születésnapomon te muzsikáltál. Azt szeretném megkérdezni, hogy jövő héten hogy vagy itthon? Mondtam, hogy kedden, szerdán és pénteken. Azt válaszolta: szerdára úgy tervezd, hogy akkor lesz a temetésem, és azt szeretném, ha te játszanál. Akkor már valóban napjai voltak hátra, és így is lett. Szerdán ott álltam és muzsikáltam a temetésén. Felálltak a borászok a díszes viseletükben, és azt éreztem, Konyári János barátom is ott van közöttünk. A másik nem is olyan régen történt. Havasi Balázzsal Angliában, a Wembleyben játszottunk. Angliában megoszlik a magyar lakosság: valaki azért ment ki, mert nem kér Magyarországból. Valaki azért, mert egyszerűen több pénzt keres. Sokféle ok miatt élnek ott a magyarok. A Hazatérés című számunkat játszottuk, és azt vettem észre, hogy politikai hovatartozástól függetlenül az emberek együtt sírtak. Mert akárhol is van a magyar ember, akármiért is hagyta el az országot, megérti, hogy Magyarország a szülőföldje. Vitatkoznak. Igen. Én így érzek, te úgy, nekem ez a véleményem, neked az. Ez mindenkinek a szíve joga. De a zene a múltunkból fakad. Megdöbbentő érzés, szép és megrázó volt.

Pál István Szalonna hegedűje és a gyerekrajz fotó: Talán Csaba

A hegedűtokjában látok egy gyerekrajzot. Azt hol és kitől kapta?

Két évvel ezelőtt a Tabánban játszottunk egy pünkösdi sokadalmon. A rajzot a koncert után egy kislánytól kaptuk. Odajött hozzám, és azt mondta: ezt nektek csináltam. Az ott te vagy, Szalonna bácsi. Látod? Azóta itt őrzöm a tokban ezt a rajzot.

fotó: Talán Csaba

Miért kapta a Szalonna nevet?

Sarudon voltunk 1992-ben egy táborban. Éppen fociztunk és a pálya mellett szalonnát sütöttek. Én pedig focizás közben olykor kiszaladtam szalonnázni. Az egyik focis társam mondta, hogy akkor legyek én Szalonna. Ez lett a tapadéknevem - ahogy egy felvidéki prímás barátom mondta. Édesanyám nem szereti, mindig azt mondja, hogy van neked rendes neved, fiam. Azon persze nagyot nevettem, amikor az angol királyi család úgy írta a nevemet az egyik fogadáson egy kis papírra, hogy „Mr. Bacon" – vagyis Szalonna úr.

Márciusban átvehette az érdemes művész kitüntetést, de Liszt Ferenc-díjas, Bezerédj-díjas, Fonogram-díjas, Príma Primissima-díjas művész, 2010-en pedig a Magyar Köztársaság Ezüst érdemkeresztjét kapta meg. Mi most a legfontosabb célja?

A család. Nagyon szeretnék gyerekeket, családot. Persze, ez nem egyszerű, hiszen 365 napból 320-at nem vagyok otthon. Annyira fanatikus vagyok. Ha pedig hazamegyek, hegedűt faragok, javítgatom a hangszereimet. Ezen változtatni kell, érzem, mert mindennél fontosabb, hogy családot alapítsak. Nagyszerű dolog, hogy muzsikálok, tanítok minden nap, de gyerek nélkül hosszú távon nincs értelme semminek.