Észak gyönyörűsége, az élet és halál közelsége tart fogva 1100 oldalon át

Under and over view of arctic ocean and iceberg, Burgerbukta, Spitsbergen, Svalbard, Norway

2019-ben végre Magyarországra is megérkezett az izlandi Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógia című háromkötetes műve. A könyv, amelyet csak lassan szabad olvasni, amely elvisz abba az ismeretlen világba, ahol az élet és a halál naponta olvadt egybe a 19. század elején. A lassan hömpölygő történet olvasása során hamar rájövünk, hogy a múlt század izlandi emberei is pontosan olyanok, mint amilyenek mi vagyunk, hogy a szerelem gyönyörű. De ebben a regényben még a halál is az lehet.

2020. Január.

Megállok az olvasásban, már sokadszor. Bekapcsolom a számítógépet, felmegyek a Google Maps oldalára, és beütöm a szót.

Sléttueyri.

A gép válaszol, igen, van ilyen.

Fent, Izland nyugati csücskében, amit Westfjordnak neveznek, ahol a közhely szerint madár sem jár, miközben az óceánon millió lunda ringatatja magát a hullámokkal, mert vannak helyek, ahonnan még nem menekültek el ezek az ártatlan, bájos madarak, vannak helyek, amelyeket nem tett tönkre még az ember, mert nem járt ott. Amelyre az észak lelkületét nem ismerő, az ott „úgyis csak isznak, meg ülnek a sötétben" egyszerű közhelyet ráhúzó másik ember azt mondja, hogy mit lehetne ott csinálni. Voltaképpen jogos a kérdés, de nehezemre esik megtalálni a jó választ.

A könyv borítója Forrás: Jelenkor kiadó

Olvasnom kellene tovább, de nem megy. Most nem.

2013. Január.

A hajóról végre látom a kis izlandi szigetet, Grímsey-t, amelyen a fekete hegyormokon a fehér hó töri meg az egyhangúságot. A lélekvesztő motorja csak kibírta az utat, miközben a hullámok, amelyeket a téli vihar korbácsolt fel, gyufásdobozként dobálták a hajót. Már szilárd talaj van a lábam alatt, csak a vihar akar mindenáron feldönteni, látom a házat, amelynek ajtaja előtt hófalat épített a szél. Csak odáig kell eljutnom, megyek előre, a jeges lég az arcomba vág, magam mögött vonszolom a táskámat, végre odaérek és lenyomom a kilincset. Az ajtó nyitva, bentről érzem az arcomba tóduló meleget, belépek, az ajtó bezáródik. Egyedül vagyok, a szél döngeti a házat, az eresztékek recsegnek-ropognak, minden pillanatban egy új zajjal ismerkedem, de jó lenne aludni. Kint már megint sötét van, már nem tudom megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. Bebújok az ágyba, magamra húzom a paplant, és áldom az embert, aki ezt a házat ide építette.

2020. Január.

Olvasom tovább ezt a „semmit", Jón Kalman Stefánsson monumentális művét, a leglassabb folyású történetet, amelyet valaha a kezembe vettem. A szerző gyönyörű szavakkal meséli el, milyen volt az élet 120 évvel ezelőtt Izlandon, azon a helyen, ahol akkor is emberek éltek. Ennél szebb olvasmányélményem soha nem volt még az életben. Ehhez persze az is kell, hogy szeressem északot, hogy tudjam: amit a költőből lett író az oldalakon elénk tár (Egyed Veronika döbbenetesen jó műfordításában) az nem a képzelet szüleménye. Tudom, mert hét évvel ezelőtt ott voltam azon a kicsi szigeten, láttam a hajnali viharban a hálót bogozó halászokat, akik olyan időben keltek útra a halért, amelyben egy átlagos ember egészen biztosan nem lép ki a házból. Vajon szóltak-e egymáshoz a hajón, kint, a tengeren? Vajon volt-e náluk életmentő kabát? Vajon mennyire rezignáltak, ha Grímsey-en valaki az angyalok kezébe adja a lelkét?

Tudom, hogy most, amikor e könyvről írok, képtelen vagyok abba a magasságba jutni, amelyben Stefánsson járt, ahová a lapok és a gondolatok elrepítettek az alatt a három hét alatt, amíg ezt a könyvet – tudatosan, lassan – olvastam.

Forrás: Cultura Creative/Cultura/K.Magnusson/K.Magnusson

Ez a Menny és pokol trilógia. A 2007-ben született remekmű 12 évvel később, 2019-ben ért el Magyarországra. Ebben az írásban most az lenne a cél, hogy meggyőzzem az olvasót: rohanjon a boltba, vegye meg, amíg lehet kapni, vagy töltse le elektronikusan az e-olvasójára, és adja át magát annak a gyönyörűségnek, amelyet az izlandi író 1100 oldalon keresztül elénk tár. Elszomorodom, mert a célt nem tudom megvalósítani. Mert ha most azt kérdezik, miért kell ezt a könyvet minden körülmények között elolvasni, csak azt tudom felelni, amit a Himalája meghódítói mondanak a kérdésre: „azért, mert ott van". Ott van a boltokban, a számítógépen, neki kell állni, le kell győzni minden előítéletet, sztereotípiát a bűnös, sötét, hideg, rideg és kegyetlen északkal szemben. Tudni kell azonosulni a halállal, szeretni kell az életet, elűzni a depresszió ördögét, és belehelyezkedni azoknak az embereknek az életébe, belelátni a lelkükbe, akik száz évvel ezelőtt ezen a kegyetlen vidéken csak egyvalamit akartak. Túlélni.

A könyv odüsszeuszi bolyongás a szavak világában, miközben egy fiú – akinek a neve a regényben sosem derül ki – az élettől indulva, a halál mezsgyéjének szélén többször táncolva tér vissza mindig az élethez, mert a fülébe cseng anyja intelme: élned kell! A fiú, akinek legjobb barátját magához ragadja a százhúsz évvel ezelőtti Izland jeges valósága, aki meghal, mert egy könyvet olvasott, meghal, mert a szavak jobban hatottak énjére és lelkére, mint a mindennap kifogandó tőkehal és a figyelmeztetések, amelyek akkor azon a tájon az életben maradáshoz kellettek. A könyv Milton műve volt. Az Elveszett paradicsom. Bárður a hajnali olvasás után a könyv mellett felejti az anorákját, így evez ki társaival a tengerre halat fogni. Amikor a vihar Bárður testére önti a jeges tengeri hullámokat, amikor Bárður a szemünk előtt fagy csonttá, amikor a partra érő csónakból már csak az összefagyott, élettelen testét tudják a házba vonszolni, akkor gondolkodik el a fiú és az olvasó is: mi értelme van az életnek? Ennyi lenne csupán? Ez az Elveszett paradicsom? Egy ottfelejtett kabát, egy megbillenő csónak, egy hóba zuhanó test, amely nem akar felállni, amely szemez a halállal és az arcába kacag, mert a fiú meg akar halni, mert a fiú a barátja után akar menni.

Forrás: hemis.fr/BERTHIER Emmanuel / hemis.fr/Berthier Emmanuel

Élned kell! Csak ez az egyetlen dolog, amely miatt a fiú elindul. Meg az, hogy a kölcsönkapott könyvet vissza kell vinnie tulajdonosának. A táskájában Milton, a könyv, amely miatt Bárður meghalt. Ezt viszi magával a Községbe, a településre, ahol az emberi intrikák, a gyarlóságok, a szerelmek, a vágyakozások, a kisstílű harcok ugyanolyan részei voltak az ott élők mindennapjainak, mint ahogy ezek a dolgok a mi életünkben is benne vannak. Mert az élet, a világ voltaképpen nem változik, csak mi hisszük azt, hogy igen. Mert ma már nem kell Jensnek, a postásnak három napon keresztül a hóviharban vonszolnia magát, hogy elvigyen pár újságot, meg levelet, át a jeges vidéken, hiszen elég egy gombnyomás, hogy pár másodperccel később az illető olvashassa is azt, ami neki szánunk. Napokon át egyensúlyozom a valóság, a képzelet és az illúzió határán. Miközben tudom – mert jártam ott -, hogy ennek a mesének sok része semmiben nem különbözik a valóságtól.

Jón Kalman Stefánsson könyve ezért is fog a világirodalom legfontosabb művei közé emelkedni. Azért, mert miközben olvassuk ezt a hosszúra nyúlt izlandi történetet, rájövünk, hogy az egész történet voltaképpen rólunk szól. Mert milyen felsőbb hatalom határozná meg, hogy hová születünk? Mi itt, Európa közepén fogalmatlanul gondolunk azokra az emberekre – az ő apáikra, nagyapáikra –, akik száz vagy kétszáz évvel ezelőtt egy halszagú faházban a petróleumlámpa halvány fénye mellett csak egyetlen dolgot akartak: túlélni. Miközben ők is pontosan ugyanazokkal a dolgokkal küzdöttek, mint mi. Élettel, halállal, gyönyörű, lassan bimbózó, de soha ki nem bontakozó szerelemmel, a túléléssel, a hideggel, a hitet adó fény megtalálásával, az emberi gyarlósággal, a lenézéssel, a felemeléssel, remény állandó kutatásával. Stefánsson csodás tájleírásokkal visz bennünket végig ezen a történeten, szinte viszketett a tenyerem, hogy repülőjegyet vegyek, hogy már másnap elutazzak arra a vidékre, ahol a 19. század elejének izlandi embere úgy lépett át minden egyes éjjel a következő napba, hogy tényleg nem tudta, mit hoz a holnap.

2013. Január.

Reggel felkeltem, de odakint még mindig sötét volt. A szél nem csendesedett, a hó vízszintesen esett, a fagy jégvirágokat rajzolt az ablakra. Ki kell mennem, nem ülhetek itt, nem azért jöttem el a világ végére, hogy egy házban ülve merengjek arról, vajon hazaérek-e innen valaha. Magamra húzom a pulóvert, a kabátot, a sapkát és a kesztyűt. Nekiindulok. A kikötő felé tartok, oda, ahol az előző nap partot értem. Egy behavazott nő ládát húz maga után, benne kenyeret, tejet visz haza.

Forrás: robertharding/Kim Hart/Kim Hart

Tovább indulok. Minden csontom fáj, reszketek, a kabát alatt játszi könnyedséggel vágtat a szél. Több emberrel nem találkozom, lassan dél lesz, de nem világosodik. A csillagokat sem látom, a nehéz, súlyos, földig függő fellegeket egymás után kergeti a vihar, eltakarva mindent, ami fényességet hozna. Hogy lehet itt élni? – villan át az agyamon a kérdés, a választ akkor és ott még nem tudom. Nem tudom azt sem, hogy hét évvel később lelem meg a választ, amikor elolvasom a Menny és pokol trilógiát.

2020. Január.

Az utolsó este. Az utolsó lap. A történet vége. Nem olyan, mint amit elképzeltem. Már reménykedtem abban, hogy az író úgy fejezi be a művét, ahogyan én szeretném. Ez azonban túlságosan egyszerű volna.

Forrás: Cultura Creative/Sergio Pitamitz/Delta Images

A fiú befejezte bolyongását, én máris kezdeném, menni akarok újra, végigjárni a helyet, ahová Jón Kalman Stefánsson 1100 oldalon keresztül elrepített. Kiállni az ég alá, átélni az angyalok bánatát, ahol a teremtő havat szór az arcomba. Azt sem bánom, ha legyőz a természet, hiszen tudom: kicsik vagyunk mi a nagy óceán, a hatalmas hegyek, a jég és a szél árnyékában.

A lapok elfogytak.
A víz, a hó, a jég és a könny egybeolvadt.
Nem volt nehéz dolga.
Mind egy tőről fakadt.

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia (eredeti megjelenés 2007-2011) Jelenkor kiadó, 2019. Fordította: Egyed Veronika.