Két év Karantén, avagy a mi történetünk

Vágólapra másolva!

Ókovács szerint az Opera - 133. levél.

Ókovács Szilveszter

Vágólapra másolva!

Ókovács Szilveszter Ókovács szerint az Opera

Kedves Néném,

úgy érzem magam, mintha Moldova György valamelyik korai novelláskötetétből, mondjuk, a Magyar atomból kihullott novellát kezdenék újraírni. Pedig nem lesz benne se H. Kovács (csak Ó, sőt, igazából még az se), se Rumbach Sebestyén utca (viszont Veszprém!), se zsebcirkáló vagy csodacsatár. Viszont 15 éves kölykök igen: ez az én igaz karanténtörténetem. Most van idő nosztalgiázni.

Ami úgy valóságos, ha másképp írom, Caranten-nak. Az benne a szép, hogy nincs semmilyen magyarázata, hogy egy tinikből alakuló zenekar, amelynek tagjai közül az egyik (én) akkorra már egy éve angolt tanul, tehát szótára is van otthon, miért nem „quarantin"-nek írja a választott nevet? Azt értem, hogy a „Karantén" nagyon snasszul hatott, egy valamire (ki tudja, mire?) való formáció a nyugatos példák szerint külföldies névre ácsingózott. De ebben a formában ma, 35 évvel később is csak egy francia kisvárost dob fel a kereső – és még annak se pont' ez a helyes alakja.

Na mindegy, érteni azért lehetett, a szótárt ezért más se nyitotta ki, ha már ezek szerint én se. A szó különös volt, szerepét betöltötte – mi meg annyira nem foglalkoztunk vele, hogy első dalunkat, amit nulláról írtunk, aktuális habarodásom tárgyáról neveztük el inkább, Judy lett a címe (véletlenül se „Julis" vagy „Juci" vagy más ilyesmi). Megelőzve a vágyat, amely esetleg harmincöt esztendő sikeres elmúlásával már valamiféle rendszerkritikus kiállássá maszkírozná a „karanténban" létezést, a szovjetállamtól való elzárkózást, ma még tiszta fejjel le kell szögezni: ez nem volt így. Sőt, ha majd száz év múlva egy szorgalmas (vagy épp a szakdogát megúszósan teljesítő) egyetemista balatonalmádi iratok között matat, ugyanezen évekből még arra is bukkanhat, hogy a Caranten zenekar két tagja (egyik én), akik személyi átfedésben voltak a veszprémi Ernst Thälmann Megyei Úttörőház Fúvószenekarával (mondom, néha tök moldovás!), a finn testvérvárosi portya után Szekeres Imre tanácselnök-helyettes (igen, igen) kezéből a „Kiváló Társadalmi Munkás" jelvényt vehette át (muszáj volt átvennie, az „elvtárs" megszólítással együtt).

Természetesen a forráskritika fontos és helyes, pl. jogos a kérdés, miért Balatonalmádi, ha Veszprém testvérvárosában, Rovaniemiben jártunk veszprémiként (erről ezer éve írtam már egy krokit épp 17 éve ilyentájt, http://heti-valasz.hu/itthon/lapszel-isten-szekerese-6830)? Aztán, hogy mi ez az „elvtárs", ha az ember még csak nem is KISZ-tag? Pedig dehogynem, formálisan biztos az, mert a veszprémi Lovassyban, ahol orosztanárunk maga a gimnáziumi párttitkár volt, az elsőéves osztályok bizonyítványosztása után az öt legjobb tanulónak váratlan és kéretlen bónuszként járt a KISZ-tagság, úgyis, mint belépő a felsőbb (társadalmi) osztályba.

A következő három évből arra emlékszem, hogy idővel a többieket is beléptették, tudom még, ki volt az osztály titkára, és az ilyesmivel vacakolni nem nagyon szerető osztályfőnökünk hozzáállását jól mutatja, hogy épp az ábécérendben első lány kapta a feladatot. Másik emlékem, hogy ülünk egy délután a pad tetején, még akkor ősszel, és szegény csaj próbál a zsibongásban szóhoz jutni, de ezután a mi osztályunk (meg a többi is) megbukott a kommunizmus morális vizsgáján. Soha többet nem jöttünk össze, és harmadikban, amikor a kötelező ünnepélyek műsorait a mi évfolyamunk adta, már attól palotaforradalom volt, hogy szegény ofő március 21-et húzta (lőcsölték rá a tanáriban?!), amit mi Illyés Gyula szemszögéből mutattunk be, holmi Garbai Sándorokat előcibálva, csak hogy ki ne kelljen mondani kunbélák vagy szamuelyk nevét. És jó kis Solaris-zenéket bőgettünk alá, a nagy író pedig egy bezárt kocsmában lamentált régi botlásai felett, hatszáz diák meg a tanári kar, illetve az ilyenkor kötelező szovjet helyőrségi főtisztek és a papjánosok tekintetétől övezve... (KGZ-t, az ofőt nem dicsérték meg mindezért – más kérdés, hogy se ezzel, se a műsorral egyáltalán nem foglalkozott, viszont az irodalom meg a frankofónia roppant mód érdekelte, sőt, inkább – és szó szerint – izgatta, ami egy magyar-francia tanár esetében azért nyom a latban valamit.) Lehet, hogy valahol ma is KISZ-tagok vagyunk, valamiféle végtelenített tagkönyv alapján – köztudott volt, hogy az iskolai KISZ-titkár nevét az osztálytársai tudták hamisítani, szóval még az iratok se voltak igaziak. Ennyit erről, még az se volt tehát biztos, hogy papíron a KISZ tagjai voltunk, de hogy a Carantené, az igen.

Néném, most már tényleg ráfordulok. Rémes, hogy semmi sem csak úgy önmagában függ a világban, kivéve talán József Attilát, akinek szíve, mint tudjuk, a semmi ágán ült. Mert mindennek előtörténete van, és még olyan epika létezik, amelyben semmi más, csak a kontextus fontos. (Erről Maeterlinck meg Debussy együtt is tudnának mesélni, szegény néhai KGZ még értené is.)

Pacsy meg én a fúvószenekarban harsonáztunk. Ő jól – én meg az első poszton. Mert öregebb is lennék eggyel, és annyira magas szólamom nem volt, hogy ne bírtam volna, Pacsynak pedig jó mélység és nagyobb korpuszú hangszer jutott, talán még kvartventillel, a csodált (lefelé) váltó billentyűvel is, fontos volt, hogy ő alulról támogassa a zenekart, a harmadik pult mögül. Köztünk egy csöndes lány ült, aki szép, lírai hangon fújt, és türelmesen tűrte a felette átbeszélgető fiúdominanciát. Mellettem a másik oldalon – ez talán zenekari ülésrendben nem annyira szokásos – a pergődobos srác foglalt helyet. Murak velem korú, de a másik veszprémi gimibe került, így csak zenekari próbákon találkoztunk. (Ő meg rajtam „kommunikált át", hamarosan járni kezdett a félénk harsonás lánnyal...).

Talán nem annyira, mint a Rolling meg a Beatles korában, de rajtunk volt a zenei hormonrobbanás is. Nem tudtuk, mit, de akartunk valamit, ami végre könnyűzene. Pedig szerettük a fúvósirodalmat, a fesztiválok, a menetelések, de még az ünnepségek sajátos hangulatát is. Pacsy ismert valakit Almádiban, akinek szintije volt, neki meg éppen érkezőben az új kis Casio. Az én friss gimis osztályomban a véletlenszerűen mellém került vidéki (mert Veszprémben is vidékiztük a bejárósokat) fiú meg gitározott egy dobgitárba oltott elektromoson. Abban a pillanatban, amikor a fúvószenekari próbán az infók ott, az első harsona pultja mögött összeértek bennem, megszületett a Caranten.

Borzasztóan fiatalok voltunk mi is, de a két almádi billentyűs csak nyolcadikos (!). Lujó hangja már túl a mutáláson, az enyém épp a közepén, a többiek hallani se akartak arról, hogy énekeljenek. Tőlem ez távol sose állt, egykeként magamat dalolva altattam el bölcsisként már, később megvesztem a versmondásért, énekkari kisszólókért. De basszusgitáros is kellett volna, mi meg már így is öten gyűltünk, hatodik taghoz nem volt kedve senkinek. Ugyan Ákos, a másik szintis amúgy csellózott, tehát pik-pak profi basszgitárossá képezhette volna át magát, de hát őt várta a csellista karrier, meg abban az időben, amikor egy valamire való billentyűs az Alphaville első lemezét mint bakelit bibliát szorongatta, a szintetikus hangadás izgalmasabbnak tűnt számukra.

Nekem ugyan nem. Volt otthon egy kis orgonánk, ahova nagyapám nagyon ritkán leült, vagy inkább leültettük, és a szecskavágóval történt balsikerű gyerekkori megismerkedése folytán csak kilenc ujjával emlékezetből játszogatott valamit abból az időből, amikor még nem a megyeszékhely közepén élt egy néptelen kis utcában velünk, hanem zalai falujában, ahol 25 évet lehúzott a helyi barokk templomocska önkéntes kántoraként... Maga a hangszer odakerülése már ködbe veszik, valaha tudom, volt egy lábbal fújtatható harmóniumunk, de mire én eszméltem, már nem az, hanem ez a fémlábú, piros jószág várta a jobb időket a sarokban. Talán kalandos életű és borzasztó halálú nagybátyám szerezte-e holmi tartozás fejében?

Mindenesetre mégiscsak ott állt az anyukámmal közös, olajkályhás félszobában, összevissza bútorok között egy olasz elektromos hangszer! Azon silabizáltam ki tízévesen a Himnuszt két kézzel, ami egy harsonás növendéktől nagy szó, mert kötelező zongoraképzés híján mi sokáig csak egyszólamban szemléljük a világot.

Mint egyetlen pénzzé tehető tárgyra, 1984 őszén szegény orgonácskára mohó pillantásokat kezdtem vetni, és a négyoktávos, kisbillentyűs, csak egyetlen, harmonikaszerű, billentésre érzéketlen masinát hamarosan értékesítettem egykori általános iskolai padtársam anyukájának, akinek tisztázatlan eredetű vágya volt, hogy magának pötyögjön magyar nótákat – és tudott a hangszerről, már régóta unszolt. Hát ebből lett az én első – ugyancsak használt – basszusgitárom, amely ugyan csehszlováknak született, de ismeretlen kismester „Fender" feliratot vésett a nyakba, egész hihetően. Amúgy a gitár alakja egyáltalán nem Fender-modell, a hangját meg hagyjuk, de mégiscsak lett egy tanulógitárom, amit a selejtezésről szerzett Blaupunkt-magnóra kötve (és felvételre állítva, kiakasztva a kazettaérzékelőt) megszólalt végre valami.

Utólag bevallhatom, nemcsak azért lettem szívesen basszusgitáros (vagy mértéktartóbban mondva: basszusgitár-tulajdonos), mert az én lapátkezemmel a hathúros finomságok kivitelezhetetlenek. Énekelni akartam. És bár teljesen jól lekövethető, hogy ha Mark Knopfler (Dire Straits) dünnyög, akkor a gitárja csak sor végén ellenpontozgat, vagy hogy a Status Quóban a zeneileg gumigerincű Francis Rossi egy zseni, de éneklés alatt ő se szólózza szét magát, ott volt előttem a hangszeres-énekes ideálja a basszusgitárosok képében. Talán féltem is attól, hogy a Caranten-lepedő előtt állva mit kezdek magammal, ha épp nincs dalolni való. Nemes, érdemes dolog hangszeresnek lenni, zenélni! És tényleg ott a basszgitáros énekesek hosszú és még nyilvánvalóbb sora McCartney-tól Stingen és Greg Lake-en (Emerson, Lake & Palmer), John Wettonon (Asia) át akár az LGT Somlójáig vagy a V-Moto Rock Demjénjéig, akik tök jól elboldogultak a hangszerrel együtt is. Na és ott volt nekünk még a Boros Lajos tollából kiszökött kis kötet, a Sakálok: ahogy abban a mindent támasztó basszusról írtak, az a szerep kellett nekem!)

Nem nagyon merek képet közreadni a Caranten-korszakról, és ebben a természetes szelekció is segít, merthogy alig maradt belőlük, az is fekete-fehér. De ez a gitár, amiről beszélek, monokróm piros volt! Lujó barátom, aki amúgy is szerezte, egy nap leszerelte a nyakát, és kérésemre átnyomta feketére, hát onnan már igazán menő voltam vele, én legalábbis annak éreztem. Kezdetben pengetővel, később anélkül nyomtam: na de mit is?

A Caranten tagsága – mintha csak könyvből olvastuk volna, pedig csak mentünk a menthetetlenül józan fejünk után – kollektív képzésbe hajszolta bele magát. A klasszikus zene felől settenkedő három fiú a lókottával ismerkedett, Murak dobórán mindenféle tánczene-lapritmusokat préselt ki a tanárából, Lujó pedig beiratkozott az OSZK-ba (na, ez ma már nagy megfejtés: Országos Szórakoztatózenei Központ), ahol hétvégente roma gitárosoktól önbecsülést vesztett, kunsztokat tanult. És legelőször is nekiálltunk mások dalait játszani. 1984 decemberében a fúvószenekar karácsonyi összejövetelén próbálkoztunk először, ott még dob se volt, csak dobgép, és csak egy billentyűs, Pacsy. Abból nem sok maradt meg, mintha az ott készült kazit magam tüntettem volna el a kínossága miatt. (Homályosan rémlik, hogy a repertoár részét képezte az elérhető kottákból néhány Máté Péter-dal is: oda húsz évvel később már egyedül, de visszakanyarodtam. Na mindegy.)

Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a próbát meghallotta saját termében karnagyunk, aki ráadásul a harsonatanárunk is volt, berobbant és így kiáltott: Ha már itt kínlódtok az Elmegyek-kel, akkor te, Szilveszter miért nem énekled ki, hogy „Melyik úton indulok, még nem tudom"? És odakukorékolta a szakálla közül azokat a magas G-ket, ahogy kell. Utána sokáig nem énekeltem a dalt, mert se kinyomni, se leoktávozni nem mertem többé.

Nulla pénzből, ismeretségből, befolyásból és vidékről esélyünk se volt semmi komolyra. Azért vergődtünk: neveztünk dallal egy Soltész Rezső-meghirdette pályázaton, elképesztő helyeken próbáltunk egy nagyesztergári kocsma sarkától a szentkirályszabadjai művházon át Ákosék almádi kertjéig, mindenhova buszozva hétvégén – mint minden efféle zenekar. És volt úttörőházi „nagykoncertünk" a tanév végén. És egy be nem fejezett nagy projektünk is: a teremtés történetéből, Mózes első könyvéből készítettem egy prológos és epilógusos, 7 dalból álló szövegciklust, és ezt Ákos nagy ambícióval és különös tehetséggel zenésítette meg – tehát Schubert módjára fordítva haladtunk, mint a popzenében szokás, ahol az összes nagy szövegíró dallamokra dolgozik. (Természetesen ez a nagy magyar konceptalbumok ideje: István, a király, Vadászat, Loksi, egy kis Kristályóriás...) A Genezis-ciklus fittyet hányt a hasonló nevű supergroupra, speciel nem is tudtunk a létezéséről, viszont a különböző teremtésnapok megzenésítéseit a veszprémi székesegyházban terveztem előadni. Az ugyan nem jött össze, mert a végén egyetlen dal befejezése híján bomlottunk fel, de addig még történt valami fontos.

Tizenhat évesek voltunk azon a nyáron, az orosházi popfesztiválon a legreménytelibb zenekar díját vittük el. Kézi hangszerekkel, vonaton zötyögtünk el a világ másik végére, de üdítőleg két egykor általános iskolai osztálytársnőm eljött vokálnak, Viki és Heni. Iszonyú menők voltunk! Három számot játszhattunk a blokkban, de ilyen komoly erősítéshez, színpadhoz, reflektorokhoz nem szoktunk. Pacsy egy hangversenyzongorán eddig soha be nem mutatott előjátékkal indította a Csendes esőt, az egyik szintetizátort végig nem adták be, pedig szuper ellenszólamokat írtak bele a fiúk, az én basszusgitárom helyenként szólt csak, Muraknak csak a lábdob, volt tehát zavaró körülmény rendesen. De készült felvétel (itt van most is a gépemen), jelmezben álltunk a színpadon (a veszprémi színházból kölcsönöztük), a zsűri pedig értékelt minket, utána stúdiófelvételeket készítettünk – és talán aznap este fel is nőttünk valahogy. Pacsy mérgében ugyan bebokszolta az ajtót, mert az értékelésben az a kis gonoszkodás is ott szálkáskodott, hogy „ezt a dalt már hallottuk valahol" – de Berki Tamás valószínűleg arra gondolt, hogy ez az akkordmenet egy séma, amit viszont a világon mindenki használ. A második nyár is elmúlt, és a Caraten is véget ért.

Miért? A két igazán klasszikus zenész fiú, a csellista és a harsonás kijárták az általánost (!), felvették őket a konziba, ahol immás másodikosok lettek, a főtárgytanárok és talán a szülők is elvárták már a „megkomolyodást". Pacsy azóta az egyik legelismertebb filmzeneszerző, az Operának is komponált már darabot, szerintem harsonafúvóka az ő száját se érintette huszonöt éve, mióta zeneakadémista lett Petrovics Emil osztályában. Ákos ma is csellista egy kiváló vidéki kamarazenekarban, és tanít, nincs tudomásom róla, hogy komponálgatna. Velük múlt ki a Caranten, de furcsamód dalaik, a Genezis 5 teljes napja (Ákos) és egy fura KFT-stílusú szám, a Helyzetkép (Pacsy) még sokáig velünk maradt.

Mert mi Lujóval igaz, hogy harmadikosok lettünk az ország egyik legjobb gimnáziumában, és már ott dobolt az agyunkon, merre megy tovább majd az életünk, de a dobos, Murak időről időre felbukkant ötleteivel a fúvóspróbákon, és már puszta jelenlétével is mint mementó mindig annyira megpiszkálta a lelkem, hogy év végére kötélnek álljak. Pláne, hogy egyszer csak a fúvószenekar szuper trombitásával, régi cimborámmal, Zsolttal állított oda a próbaszünetben, aki meg épp otthagyta a konzit, hogy a Lovassy normál tagozatáról majd egyszer orvos lehessen. Én szeptembertől elkezdtem énekelni tanulni a zenesuliban, ez akkor még egyáltalán nem hatott ellene a bandázásnak, és így 1986 végén már tényleg muszáj volt megalakítani a következő, immár négyfős formációt, a Tabut. Új gitárokat vettünk valahogy, új dobszerkót szereztünk, Zsolt behozta az istenkirály DX7-est, rájöttünk, hogy ketten tudunk fúvóskórust játszani, és két grádiccsal feljebb, már a mutálást letudva folytattuk, de az már másik mese. A Caranten dalai velünk maradtak, sok koncerten hangoztak el, még lemezanyagra is kerültek – ez már egy másik sztori.

Hát kedves Néném, ennyi volt a mi „Karanténunk" története. A tanulság a hosszú szöveg végén annyi, hogy a kamaszok tanulékonysága elképesztő: ha energiáikat jó, értelmes cél köti le, és valami tehetség ott bujkál bennük, a Komár-féle Scampolo Postakocsijának kínos vinnyogásától egy év alatt el lehet jutni – nyilván elfogultsággal mondom, de – ma is hallgatható, strukturált, mélyebb értelmű zeneírásig és -játszásig.

Annyira régről kell előbányászni a képeket és a szalagokat, hogy arra csak egy igazi karantén ideje lehet elég, a mostani. Talán még egy honlapocska is belefér majd, archívummal. Mit is írjak: bárcsak ne kellett volna lemennem alfába ezért – miközben az is, meg ez is a mi életünk. Próbáljuk megvédeni, kiaknázni és elfogadni. Vigyázzon Magára, a jelenére és az emlékeire Néném is!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2020. március 21.