Generál Pauza, avagy az Opera nagy leállásairól

Ókovács szerint az Opera – 135. levél

Édes Néném,

tűnhet úgy, hogy a színházak kapui gyakran tartanak zárva. Van olyan személyes emlékem is a budapestihez nagyon hasonló korú, stílusú és méretű stockholmi operaházról, hogy messze Ybl színvonala alatt maradó előcsarnokának ajtaját a kissé elkésett magyar kollégák – azaz a mi csapatunk – kedvéért nyitják ki valamennyivel 11 óra után, munkanapon, szezonban. Addig nem kopogott rajta senki... Mégis, a színházak alapvetően nyitva vannak, s ha néha tényleg zárnak, akkor sem ennyi időre. Mivel tudom, hogy Néném is a történelem rabja, meg most úgyis ráér, felfestem ide röviden a Magyar Királyi/Állami Operaház eddigi nagy leállásait, kezdjük ma az elsővel!

Bánffy intendáns? Nincs itt, bevonult.

Azt nem állítja senki, hogy 1914 júniusának elejére a pesti Opera csúcsformába lendült volna: az ifjú Bánffy Miklós gróf 1912-es kinevezése előtti évek tipródása, az egymást váltó kormányok, miniszterek győzködése arról, hogy ez a műfaj ennyibe kerül, olyan lápszerű állapotot eredményezett, amelybe akárki lépett bele, menten elsüllyedt. A Gustav Mahler kiakolbólítását követő 20 nehéz év alatt alsóhangon 10 igazgató vérzett el, és azért nehéz pontos számot mondani, mert átfedések is voltak, mert folyton változott a szerkezet. Az állam már csak olyan, hogyha operaházat lát, mindig újra akarja számolni, mi kerül ezen ennyibe, aztán átszervezi, hogy akkor hátha olcsóbb, aztán vissza, mert úgy talán kevesebből megúszta mégis. Ezt a teljes bizonytalanságot, az előadások kitűzésének és a művészek szerződésének nyúlós-nyálkás állagát hívom lápnak – és természetesen tudom, hisz ez a levél is emiatt születik: pont' mint a mai helyzet. Cseppet sem élvezetes.

Bánffy gróf már csak ezért sem lehetett „akárki" ifjúsága meg annak is dacára, hogy természetesen ő sem járhatta ki az operaigazgatók (nem létező) egyetemét, mégis megtanult a mocsáron járni. Még első évében, 1912-ben összefogott Medgyasszay István építésszel (lásd: veszprémi és soproni Petőfi Színházak), és hat hónap alatt korszerűsítették az akkorra már három évtizede szakadatlan üzemelő Andrássy úti palotát – már csak ezért sem mérném magam hozzá, ugye –, és ráfordult a Nemzetiből áthívott Hevesi Sándorral együtt a magyar operajátszás időről időre szükségessé váló reformjának.

Nem a „mit" kapott nála hangsúlyt az első években, inkább a „hogyan". Richard Straussnak az egész világon körberajongott botrányköve, a Salome pesti bemutatója még nem az ő érdeme, habár már Bánffy az intendáns ekkorra. Őt magát elsőre Mozart Szöktetése, egy színpadra alkalmatlan Debussy-gyöngyszem, A tékozló fiú és két nagy falat érdekli: a Borisz Godunov, és Weber utolsó operája, az Oberon. Közös vonásuk, hogy egyik sincs a szerző által befejezve, tágabb tér nyílik tehát a variánsok tálalására.

Amikor Ferenc Ferdinándot és feleségét eltalálja Gavrilo Princip golyója, már csak 30 nap van hátra a boldog békeidőkből. A trónörökös halála után napra pontosan egy hónappal a Monarchia hadat üzen Szerbiának, és innen már nincs megállása a gyilkos történelmi dominónak – amelynek Magyarország végül úgy lett vesztese, hogy semmilyen területi követelése nem volt a hadüzenetkor, gyakorlatilag a sziámiiker-állapota rántotta a háborúba, ezt Trianon centenáriumán újra fontos leszögeznünk. A szarajevói merénylet előtt már három héttel bezárt az Operaház: az utolsó előadás 1914. június 2-án a Hugenották c. francia opusz volt (mi is játsszuk a jövő évadban újra, ha a koronavírus is megsegít). Dacára az összes elemzésben olvasható átható háborúszagnak, az Operaház karmester, ifjabb Ábrányi Emil aligha sejthette, hogy amikor a mű végén leinti a keresztény belháború egyik szégyenletes csatájának zenei leképezését, magyarán a Szent Bertalan-éji gyilkolászást, 9 hónap telik el, míg azt a pálcát majd az olasz származású főzeneigazgató, Egisto Tango újra felemeli.

1915. március 18-án este történt, az Aida előadásán: a főváros közönsége már kikövetelte az Operaház megnyitását: előtte hetekkel a Nemzeti Színház is beadta már a derekát. Csakhogy – sosem lebecsülve a prózista kollégák hivatását – operát és balettet, zenekart és énekkart beindítani több mint 9 hónap zárlat után, miközben a társulat nem kis része a frontokon vagy hadifogságban van, az intendáns, Bánffy gróf valamennyi motorizált hadiszolgálat után erdélyi birtokán időz, és bár megtartja intendánsi címét, a fővárosban egy kritikusból, Kern Aurélból kell igazgatót, tehát operatív vezetőt kreálni, Hevesi visszatalál a Nemzetibe, a műszak besorozva. A főzeneigazgató pedig az olaszok elleni hadba lépés után kis híján ellehetetlenül, hisz hiába fogadja örökbe egy nagybirtokos és veheti fel a magyar állampolgárságot Budapest főpolgármestere előtt, a szennysajtó örök: akkor is Tango olaszsága miatt csahol, no és hallani sem akar Puccini, Verdi és egyéb talján ellenségek műveiről. Ilyen helyzetben nem kis krakélerség (fenét, inkább csodálnivaló becsületesség) éppen az Aidával és éppen Tangóval indítani: ő pedig meg fogja hálálni ezt a kiállást a magyar kultúrának. Emlékszik, Néném? Amikor nem akad magyar születésű karmester, aki bemutatná A fából faragott királyfit, meg A kékszakállú herceg várát, sőt, a két Bartók-darab után majd Kodály Székely fonóját is olasz férfiú vezényli ősbemutatóján, Sergio Failoni – de az már egy másik eset és egy másik világháború tornáca.

Arról jövő héten küldök levelet Nénémnek, úgy gondolom, akkor is lesz idő olvasni.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" És jó egészséget!

Szilveszter

2020. április 18.