Örül, hogy a fia olyan pályát választott, ahol puszta érdekek alapján nem lehet csak úgy valakit eltakarítani

Kökényessy Ágnest gyakran kérdezik szinkronfeladatairól, hiszen a legnagyobb külföldi sztároknak adja a hangját, a legmagasabb színészi minőségben. Az Origónak adott interjújában ugyanakkor elmondja, hogy számára a színház a legfontosabb. Tavaly a nézők szavazatai alapján nyerte el a legjobb színésznőnek járó díjat a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban bemutatott Arthur Miller-darab, a Pillantás a hídról című előadásának Beatricéjeként, amely kitüntetésre legalább annyira büszke, mint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjére. Ám véli: nem a díjak számától függ, hogy képes-e hitelesen átadni a tanítványainak mindazt, amit szakmailag és emberileg értékesnek tart. Ez ügyben számtalan pozitív visszajelzés bizonyítja, hogy színészpedagógusként is jó úton jár. A színésznő beszél családjáról is, balettművész férjéről, illetve balettművésznek készülő fiukról, aki reményei szerint olyan pályán kezdheti majd a hivatását, amelyről (ellentétben a színészettel) nehezebb szubjektív ítéletek, különböző érdekek szerint letolni az arra érdemes, de a helyezkedésre kedvet nem érző tehetségeket.

Karantén idején beszélgetünk telefonon. Mielőtt a tárgyra térnénk, átbeszélnénk az életét, muszáj rákérdezni: miként éli meg családjával a jelen helyzetet?

Mi nagyon szaladgálós család vagyunk, reggel ki-ki megy a dolgára, este esünk haza. Általában. Most ez nagyon megváltozott, próbálok berendezkedni az otthoni életre. A munkáim nagy részét elvesztettem. Itthon rendeztem be egy kis stúdiót, a gyengénlátóknak mondok fel egy könyvet, valamint a tanító barátnőm kérésére - akinek elsős osztálya van - olvasok fel egy mesét online a kötelező olvasmányok közül. Mindkettővel szinte készen vagyok. Mivel magam is tanítok, azt is most próbálom online átállítani. Muszáj feladatot találni. A férjem jelenti a biztos hátteret, aki táncosi múltjából kilépve már jó ideje civil hivatásban van, és home office-ban dolgozik. Próbálunk túlélni minden szempontból. A fiamnak a legnehezebb, aki a Táncművészeti Egyetemre jár. Most az otthoni bordásfal mellett gyakorol, de az nem ugyanaz, mint egy balett terem. Most mindenkinek nehéz, ahogy mások is, mi is próbálunk alkalmazkodni a lehetetlen helyzethez. Közben reménykedünk.

Nézzünk a múltba. Édesanyja, Dávid Ágnes színésznő volt, édesapja, Kökényessy Ferenc televíziós rendező. Sejthető, hogy ön miért lett színész. Ám az is érdekelne: szülei miként választottak hivatást?

Édesanyám erdélyi születésű, a szülei a második világháború alatt szöktek át vele Magyarországra egy marhavagonban. Egyike volt annak a hét gyermeknek, akik életben maradtak abból a tizenkettőből, akiket a nagymamám világra hozott. A szökésből anyu leginkább arra emlékezett, hogy egy hatalmas zsákot kellett cipelnie, amelyikből kikandikált egy óriási kés, ami az út egy rázós szakaszában erősen felsértette a combját. Teátrális helyzet, tíz éves lehetett, amikor megélte. Később kereskedelmi középiskolába járt, ahol sokat szavalt. Szerették, ahogy verset mond, így eszébe jutott: az lesz a legjobb, ha jelentkezik a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Fel is vették Básti Lajos osztályába, ahol Sulyok Mária is tanította.

Mi a helyzet az édesapjával?

Apám földmérőnek készült. Nemesi családból származott, Debrecen környékén nőtt fel, a mai napig ott él az apai rokonságom. Ötvenhatban el akarta hagyni az országot, de csak a Moszkva térig jutott, ott elkapta a honvágy, illetve rájött, hogy nem bírná sokáig az édesanyja nélkül. Akit aztán huszonegy évesen elvesztett – így nem ismerhettem az apai nagymamámat. Magam hasonlóan korán vesztettem el az édesapámat, soha nem beszéltünk arról, hogy a földmérésről szőtt tervei miként fordultak a televíziózás felé. Talán az hatott rá, hogy akkoriban, nem sokkal a műfaj megszületése után, máris fénykorát élte a televíziózás. Miután édesapám elvégezte a főiskolát, olyan klasszikus műsorokat rendezett, mint a Ki mit tud?, a Táncdalfesztivál, a Riporter kerestetik. De készített dokumentumfilmeket is, ilyen volt például az Ígéret földje, amelyik egy munkásszálló életét mutatta be.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Pozitív felhanggal?

A szüleim nem voltak a Kádár-rendszer barátai. Édesapám sosem lépett be a pártba, pedig szerinte sokkal többre vihette volna, ha megteszi. Anyukám más tészta volt: ő még KISZ-es is volt, mert a józan paraszti eszével azt gondolta, hogy ha ez az alapja a létezésnek, akkor legyen. Miközben a józan paraszti eszével azt is tudta: a létezés feltételei hazugságokban, hivatalossá tett téveszmékben fogalmazódnak meg. Apám esetében a dafke ellenállás azzal járt, hogy idővel egyre kevesebb lett a feladata. Hozzá kell tennem: a növekvő mennyiségű alkoholfogyasztásának is szerepe volt a dologban.

Akkori mondás szerint: a szocializmusban az értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.

Bárhova mentünk apámmal a munkája kapcsán, ott folyt az alkohol. Kisfőnök, nagyfőnök, nyitották a bárszekrényt: „Ferikém, Isten hozott!" A most ötvenes nemzedék szülei számára természetes, egyben tragikus közeget jelentett a Kádár-kor szesszel átitatott világa. Ami elviselhetőbbé tette a rendszert, egyben pusztította az ember szervezetét. Apám utolsó tíz évében már semmilyen munkát nem kapott, hiába voltak zseniális ötletei. Hosszabb távon nem lehetett együtt dolgozni vele.

Mit csinált a munkátlanságában?

Otthon ült, és olvasott.

Édesanyja hogyan élte meg a dolgot?

Még három éves koromban elváltak, de maradtunk összezárva a közös lakásban. Akkoriban nem nagyon lehetett leakasztani egy másik otthont, hiába vált tarthatatlanná a közös élet. Tizennyolc éves voltam, amikor kitört egy nagyobb perpatvar, mire azt mondtam: én innen elmegyek, akárhová, de innen el. Anyukámnak már hosszú évek óta be volt adva a lakásigénylése, és pont akkor történt, hogy egy fölöttünk lakó idős bácsi még feljebb költözött, a jóistenhez. Akkor anyu bement az illetékes hivatalba, sarkára állva azt mondta: „Azt a lakást kérem felettünk!" Aprócska kégli volt, de legalább elkülönülhettünk, miközben mégis apám közelében maradtunk, mert apámnak szüksége volt a közelségre – és anyám sem akarta teljesen magára hagyni. Tudja, mi a legszebb ebben a Kádár-kori szociográfiában?

Mi?

A ház, amelyben az említett lakások találhatóak, a Moszkva téren állt. Ott, ahol a külhonba induló apám anno megrekedt.

Korábbi interjúi kapcsán azt gondoltam: napsugaras gyermekkora volt, szép élmények sorával.

Sosem mondtam ilyet.

Mesélte többször, hogy már négyévesen szinkronizálni kezdett, miután elbűvölte hangjával a gyártásvezetőt, aki az édesanyját kereste telefonon. Mesélt a Rádió Gyermek Kórusában átélt élményeiről is, ahogy a Toldy Ferenc Gimnázium színjátszó körének kellemes közegéről ugyancsak. Mindezek tükrében a sötétebb tónusú történetei legalább is meglepőek.

A sötétebb tónusok erősen domináltak, ám arról szoktam mesélni, amiről kérdeznek.

Az édesanyja a miskolci Nemzeti Színházban kezdte gyakorolni a hivatását, majd az Állami Déryné Színházban játszott, aztán a fővárosban, a József Attila Színházban. Ő mennyire volt boldog a maga pályáján?

Nem volt boldog. Nem sokat láttam színpadon, amiben láttam, az pici feladat volt. És azokból is kevés akadt. Nem tudom, hogy miért nem jött össze neki a nagyobb ívű pálya.

Jó színész volt?

Amikor kicsi voltam, akkor csodálatosnak láttam. Amikor nagyobbacska lettem, támadt bennem némi kétely, de talán csak azért, mert erősen hatott rám egy olyan szerepe, ami nem volt kedvemre. Prostituáltat alakított benne. Nehéz egy gyereknek objektíven ítélnie a szülőjéről. Más, kisebb szerepeiben megint jónak láttam, de a „rossz élmény" erős nyomot hagyott.

Mikecz Estilla (b) Catherine, Kökényessy Ági (k) Beatrice és Máté Krisztián (j) Eddie szerepében Arthur Miller Pillantás a hídról című színművének próbáján a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban 2019. május 25-én. Forrás: MTI/Komka Peter

Édesanyja hogyan került fel Budapestre?

A Nemzeti Színházban kezdték foglalkoztatni úgynevezett „minisztériumi státuszban". Aztán Miszlay István hívta át a József Attila Színházba, aki politikai kinevezettként lett ott igazgató, Fodor Imre után, és Iglódi István előtt. Annyi biztos: anyám remek asszony volt, nekem ez a legfontosabb.

Ön arról is mesélt már, hogy a József Attila Színház akkori tagjai közül Borbás Gabi volt önre a legnagyobb hatással. Mely szerepében fogta meg legjobban?

Minden színpadi jelenlétével hatott rám. Édesanyám is nagyra tartotta, hiába volt idősebb Gabinál. Ugyanakkor Szerencsi Éva is inspirált. Ahogy a József Attila Színházhoz némileg később érkező Kocsis Judit, vagy Ivancsics Ilona szintén. Milyen az élet: Kocsis Jucival mára egy szerepkörbe kerültünk, hiszen az idő összemossa a minimális korkülönbségeket. Tizenhárom évesen csak bámultam a húszéves Jucit a nézőtérről, ma pedig már „egy kalapban" vagyunk.

Maradjunk még a gyerekkoránál. Beszélt már arról is más fórumon, hogy a Rádió Gyermekkórusa adta meg azt a lehetőséget, hogy rácsodálkozzon a világra. Azután került a kórusba, miután a kórus vezetője, Botka Valéria egy kórustagot kísért a stúdióba, akit egy énekes szinkronfeladatra kértek fel - ön azonban leénekelte a kislányt. A Rádió Gyermekkórusa sajátos közeg volt: kemény szabályok uralkodtak benne, miközben tagjai bejárhatták a világot. Miként élte meg ezt a kettősséget?

Kőkemény dresszúra mellett daloltunk. Ám másként nem is lehetett volna kordában tartani annyi pajkos individuumot. Akik mindeközben eljuthattak például Japánba, ahol a szállodában megláttunk egy plakátot, amely azt hirdette: az alagsorban csokoládés banánfagyit lehet kapni. Tilos volt fagylaltoznunk, de leszöktünk az alagsorba. Amikor kinyitottuk az oda vezető ajtót, egy elképesztően színes világ tárult elénk: mint egy mai óriáspláza, soha olyan csodát nem láttam még. Ott jöttem rá tizenkét évesen, hogy az emberek a világ másik felén egészen másképpen élnek, mint mi, az Úr 1979-es esztendejének Magyarországán.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!