Örül, hogy a fia olyan pályát választott, ahol puszta érdekek alapján nem lehet csak úgy valakit eltakarítani

Kökényessy Ágnest gyakran kérdezik szinkronfeladatairól, hiszen a legnagyobb külföldi sztároknak adja a hangját, a legmagasabb színészi minőségben. Az Origónak adott interjújában ugyanakkor elmondja, hogy számára a színház a legfontosabb. Tavaly a nézők szavazatai alapján nyerte el a legjobb színésznőnek járó díjat a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban bemutatott Arthur Miller-darab, a Pillantás a hídról című előadásának Beatricéjeként, amely kitüntetésre legalább annyira büszke, mint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjére. Ám véli: nem a díjak számától függ, hogy képes-e hitelesen átadni a tanítványainak mindazt, amit szakmailag és emberileg értékesnek tart. Ez ügyben számtalan pozitív visszajelzés bizonyítja, hogy színészpedagógusként is jó úton jár. A színésznő beszél családjáról is, balettművész férjéről, illetve balettművésznek készülő fiukról, aki reményei szerint olyan pályán kezdheti majd a hivatását, amelyről (ellentétben a színészettel) nehezebb szubjektív ítéletek, különböző érdekek szerint letolni az arra érdemes, de a helyezkedésre kedvet nem érző tehetségeket.

Ami önt illeti, van egy megkerülhetetlen, nevéhez kötődő produkció, amelyet még 2006-ban mutattak be Pozsgai Zsolt rendezésében az Aranytíz Kulturális Központban, s még mindig színen van, ha a helyszínek változtak is. Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámájának melyek lehetnek a legfontosabb, időtálló üzenetei?

A mű egy töretlen hitű és erkölcsű, tragikus életutat bejárt asszony története, egyben a XVII. századi Erdély és Magyarország tükörképe. Bethlen Kata élete megpróbáltatások sorozata volt, rendre választania kellett hitbéli meggyőződése és a családja, a családi élete, sőt, a gyermekei között. Élete a példa rá, hogy még a legszélsőségesebben kifeszített élethelyzetekben is lehetséges a kiállás az emberi értékek mellett. Bethlen Kata élettörténete önmagában fontos, időtálló üzenet. Ugyanakkor ez egy olyan előadás, amelyben a darab alapüzenetének sérülése nélkül is gyakran kerülnek máshová a hangsúlyok. A saját életem változása szerint kapnak a mondatok másféle árnyalatokat, pluszjelentést. Ami persze minden jobb színházi előadás esetében megtörténik. Ezért is lehet ugyanazt a történetet sokszor eljátszani anélkül, hogy a színész belefásulna.

Az hogyan dől el, hogy mikor, és hol kerül közönség elé az előadással?

A bemutató után számtalan helyre meghívtak az országban egészen 2011-ig. Akkor az Új Színház élére kinevezett Dörner György, illetve Pozsgai Zsolt - aki egy évadon át volt ott művészeti vezető és főrendező – felvették az előadást a teátrum repertoárjára. Négy évadon át műsoron maradt, szcenikailag is méltó, nagyszínházi kiállításban. Nagy dolog, ha egy budapesti kőszínházban ennyi ideig színen van egy monodráma. Amelyre egyébként a közönség még akkor is kíváncsi volt, amikor – magam sem látom át az okait – levették a műsorról. Mindenesetre onnantól ismét saját tulajdonom lett az előadás, így, amikor a reformáció ötszázadik évfordulóján felkért a református emlékbizottság, hogy menjek el a darabbal az ország különböző református templomaiba, ahol a közönség ingyen megtekintheti – az én döntésem volt, hogy vállalom-e a dolgot. Természetesen vállaltam. Előbb ötven helyszínben állapodtunk meg, amiből hamarosan száz lett. A debreceni nagytemplomban éppen úgy eljátszottam Árva Bethlen Kata történetét, mint eldugott falvak apró templomaiban. Közben bejárhattam az országot, sokat tanulva az itt élők életéről, rácsodálkozva addig nem látott tájainkra. Hálás vagyok a lehetőségért. Utoljára tavaly nyáron került közönség elé, de ma is itt él bennem, bármikor előhívható.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Színészi megmutatkozásai közben rendezni is elkezdett. Elsőként egy gyerekdarabot vitt színpadra az Újszínházban. Azóta rendezett már musicalt is, de az utolsó ismét gyermekdarab volt. A nemrég meghalt Csukás István könyve alapján dolgozták át Bártfay Ritával a Nagy ho-ho-horgász történetét, s került a darab A Nagy ho-ho-horgász télen-nyáron címmel az Újszínház közönsége elé. Csukás István tavalyi interjújában még elmondhatta: jó kezekbe került a műve. Ön mikor jött rá, hogy tud rendezni?

A főiskoláig nyúlnak vissza az eredői, ahol rendszerint engem rendeztek a színpadi feladatainkban a nálam tapasztaltabb osztálytársaim. Nyeretlen kétéveseknek tartottak minket a szintén gyakorlat nélküli Györgyi Annával. Eleinte csak legyintettek, ha mi, a „kicsik", előálltunk valamilyen ötlettel. Aztán megmakacsoltam magam, és csak azért is elmondtam az elképzeléseimet. Ám elsőként színházi kollégáim kezdtek fölfigyelni rá, hogy nem beszélek zöldségeket. Mind többször kérték a tanácsomat egy-egy szerep, vagy jelenet megoldásához. Odáig fajult a dolog, hogy egy neves rendezőnk egyik utolsó rendezése idején, a nézőtérről figyelve a próbát, nekem esett le először a tantusz, hogy mi is lehet az adott szituáció kulcsa. Felszóltam a színpadra, ahol szinte mindenki örömmel fogadta az ötletemet. Kivéve a rendezőt, aki utóbb teljes joggal tolt le, amiért magamról megfeledkezve, ötletgazdaként nyilatkoztattam ki a megoldást. Elnézést kértem, hogy megszegtem a színház íratlan szabályát, de tudtam, hogy igazam volt. Attól kezdve tudatosan kezdtem rendezői szempontok szerint gondolkodni. Így eljött a nap, amikor az Újszínház direktora a kezembe nyomott egy gyerekdarabot azzal, hogy olvassam el, s ha kedvet érzek hozzá, akkor rendezzem meg.

Eufórikus pillanat volt?

Amikor elolvastam a darabot, tudtam, hogy lesznek vitáim a szerzővel. Ezek végül konstruktívnak bizonyultak. A kétszáz oldalas mű kilencvenre karcsúsodott. Kitaláltam, hol legyenek benne a dalok, amelyeket Ökrös Csaba zenésített meg az instrukcióim alapján. Nemrég ment le a produkcióból a százhuszonötödik előadás, ami nem kevés. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de a későbbi rendezői munkáim kapcsán sincs miért szégyenkeznem.

Nem csupán színészi, rendezői munkái, de megfogalmazásai alapján is bárki azt gondolhatja: szakmai díjak is súlyozzák teljesítményeit. Az internet „alaplexikonjában" azonban csak egyetlen díj szerepel a vonatkozó rovatban: a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, amellyel 2018-ban tüntették ki. Nincs ez ügyben hiányérzete?

A díjakat adják, vagy nem adják. A Lovagkeresztet valószínűleg azért kaptam, mert végigjártam az országot a Bethlen Katával, és az akkori, kultúráért is felelős miniszter, Balog Zoltán, aki hivatása szerint lelkész, maga mondott egy misét az egyik előadás előtt a szülőfalujában, majd végignézte a produkciót. Ez persze nem szakmai díj, de nagyon megtisztelő. De ha már a díjakról beszélünk, azért van egy szakmai díjam is, még ha ki is felejtették a lexikonból. Tavaly én kaptam meg a legjobb színésznőnek járó díjat a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház Pillantás a hídról című előadásában eljátszott Beatrice-alakításért. Igaz, azt a közönség szavazta meg, nem a szakma, de nekem úgy még többet ér.

Mi a baj a szakmával?

Nem az egészével van gond. Ám olykor még ma is azok dominálnak a díjak odaítélésénél, akiknek talán már nem kellene. Akik nem járnak el olyan színházakba, amelyeket rangon alulinak tartanak, és nem látják az ott futó remek előadásokat sem. Számomra a Lovagkereszt értékét is emeli, hogy nem a szakmától származik.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

A fia két év múlva diplomázik. Nem félti a honi művészvilág olykor sajátos viszonyaitól?

Abban bízom, hogy a táncművészet nem olyan hivatás, mint a színészet. Objektívebben mérhető: vagy megforgod, megugrod, vagy nem. Ha képes vagy rá, és még előadói készséged is van, akkor nem nagyon tudnak eltakarítani, vagy kitolni a margóra.

Ebből az amúgy fia szempontjából reményteli mondatból nem süt a boldogság.

Megállapítottam egy tényt. Boldog és büszke ember vagyok. Büszke vagyok a fiamra, a férjemre, mindarra, amit családként elértünk. Ahogy a baráti kapcsolataim minőségére is, vagy a tanítványaimra. Kurzusszerűen tanítok a Talent Stúdióban, ahol a gyerekek visszajelzései kapcsán élek meg sikereket. A Thália Tanodában pedig van egy harmadéves osztályom, akik első éves koruktól velem vannak, illetve egy tavaly átvett másodéves csapatom is. Velük még személyesebb a kapcsolatom. Most éppen két nagy zenés vizsgára készülünk, de esetükben nem ez a büszkeségem tárgya. Hanem az, hogy láthatom: a tanításom alapján a tanoda fiataljai nagyon komoly szintre képesek eljutni szakmailag és emberileg is. Felemelő érzés, mintha sokszoros anya lennék, aki minden gyermekére büszke lehet.