Egy ilyen pályán egy művész nem ügyes akar lenni, hanem a legjobb

2020 tavasza sok szempontból rendhagyó, a koronavírus felülírta a terveinket. A művészek szokatlan helyzetbe kerültek, mivel sem ők nem tudnak elutazni fellépni, de nem is lenne kinek, hiszen a közönség is otthon ül. Az idén március 15-én Kossuth-díjjal kitüntetett énekművész, Kolonits Klára, a Magyar Állami Operaház magánénekesnője figyelemreméltó önfegyelemmel és találékonysággal használja ki a helyzetet.

Amikor időpontot kértem a beszélgetésünkhöz, azon tűnődtem, hogy ha egy művésznek valamikor van ideje telefoninterjút adni, akkor az éppen most van. Hogy viseli a bezártságot, tud-e valami napirendet tartani?

Igen, ezzel nincs probléma. Igaz, hogy mint mindenki, mi is otthon ülünk, nem mozdulunk ki, de művészként hozzá vagyok szokva, hogy jól beosszam az időmet. Eddig is tudtam azt mondani magamnak, hogy ettől-eddig gyakorlok, és azt mindig tartottam is. Ha az ember művészként nem osztja be szigorúan az idejét, könnyen szétcsúszik és akkor parttalan lesz az élete.

Kolonits Klára Forrás: www.klarakolonits.com / Kaya Ariel Woytynowska

A közösségi oldalon nagy sokan követik az EstiDalPosta című sorozatot, amelyet férjével, Dinyés Dániellel közösen készítenek. Minden este elhangzik egy dal, van közöttük ismert, mint Schubert A pisztráng című híres opusza, és a nagyközönség számára teljesen ismeretlen is, mint például Dohnányi egy-egy alkotása. Rendszeres hallgatója-nézője vagyok a sorozatnak és feltűnt, hogy egyes művek eredeti nyelven, míg mások magyar fordításban szólalnak meg. Utóbbi egy régebbi időket, az 50-60-as éveket idéző gyakorlat, akkor minden művet magyarul hallgathatott az ember, manapság inkább az eredeti szövegeket használják szívesebben a művészek. Mi alapján dönt egy-egy dal esetében arról, hogy milyen nyelven énekli el?

Jó kérdés és nehéz rá válaszolni, mert nagyon szerteágazó a probléma. A Facebook egyik előnye, hogy mindenki követhet mindent és mindenki hozzá is szólhat a témákhoz. Pont a szöveg tekintetében rengeteg visszajelzést kapok és több komoly, értékes érveket felvonultató vita alakult ki erről. Művészekkel és tanárkollégákkal is folytatok komoly levelezést a témáról.

Pályám elején kizárólag eredeti nyelven énekeltem, legyen az dal vagy opera, mert a zenei hangsúlyok csak így esnek tökéletesen egybe a szövegi hangsúlyokkal, a szerző eredeti szándéka szerint. A dalok szövegeinek jelentős része már önmagában is magas irodalmi értéket képvisel, gondolok itt például a Goethe-, Heine-versekre. Ezeket rettenetesen nehéz úgy magyarra fordítani, hogy a fontos mondat- és szóhangsúlyok egybeessenek a zenével. Hónapokig el lehet szöszmötölni egy-egy ilyen fordítással, mire az olyan lesz, hogy magyar nyelven is megállja helyét nem csak az értelmi, de a zenei mondanivaló tekintetében is. Ráadásul a magyar nyelvű énekléshez egészen más technika kell, mint az olaszhoz, ezt keveset tanuljuk az ének-iskolai rendszerben, ezért később külön rengeteget kellett dolgoznom rajta és még ma sem ütöm meg Melis, Ágai vagy Gyurkovics szintjét ezen a téren. Viszont azt is mérlegelnünk kell, hogy van egy markáns réteg a közönségben, akikhez sokkal könnyebb így eljutni.

Szerencsére csodálatosan vegyes családból származom, édesanyám révén német ajkú felmenőkkel rendelkezem, akik gyerekkoromban is alkalmazták a „nicht vor dem Kind" (ne a gyerek előtt) módszert, így rengeteget hallottam otthon német beszédet, ha valamit nem magyarul akartak megtárgyalni előttünk.

Abba a generációba tartozom, amely bár rosszkedvűen tanult oroszt az iskolában, mégis különleges vonzódással bír az orosz zenéhez, irodalomhoz. Muszorgszkijt sokkal jobb oroszul énekelni, teljesen más lesz a hatása, mint bármilyen fordításban. Pusztán a nyelv direktebbé, kitárulkozóbbá formálja a zenét is, szinte evidenssé teszi minden vadságát.

Az EstiDalPosta kitalálásakor nem döntöttük el, hogy milyen nyelven lesz a teljes produkció, esetenkénti döntéseket hozunk, hogy melyik dalnak hogy lesz vélhetőleg jobb hatása.

Pályafutásomból adódóan a közösségi oldalon az ismerőseim fele külföldi, számukra egészen máshogy hangzik minden. A múltkor feltettem egy felvételt, amelyen magyarul éneklem Constanza áriáját Mozart Szöktetés a szerájból című daljátékából és azt mondták, hogy milyen „egzotikus" így a hangzása.

Pedig a magyar nyelvű operafordítások nagyon jók...

Igen, ez igaz, de gyakran előfordulnak bennük olyan régi kifejezések, amelyeket ma már a középkorúak sem értenek. Ráadásul a művészek kapacitásával is számolni kell. Nemrég tanultam meg a Szöktetésből a harmadik magyar nyelvű szövegvariánst és nagyon nehéz ennyi mindent párhuzamosan fejben tartani.

De például az Operabeavató sorozatban kizárólag magyarul kerülnek terítékre a darabok, mivel itt a mű ismertetése, megkedveltetése a cél. Fontos, hogy minél több eszköz álljon rendelkezésre ahhoz, hogy a közönség a lehető legpontosabban értse a történéseket a zenében és a cselekményben.

Pedig sok rendezőnek fontos a modernizálás. Emlékeszem, még diákkoromban láttam egy Mozart-operát, a Lucio Sillát Salzburgban, ahol az énekesek farmernadrágban voltak és a díszlet mindössze egy fantasztikusan világított, hófehér lépcső volt.

Igen, én is énekeltem már hasonló produkcióban és nagyon élveztem ezt a fajta színházat. Nekünk, énekeseknek rugalmasnak kell lennünk mindenképpen, hogy hiteles alakítást tudjunk nyújtani konzervatív és modern előadásban is, annál is inkább, mert a színházak a felkérések során a hangi és a színészi teljesítmény alapján döntik el, hogy kit hívnak egy-egy szerepre, nem mérlegelik, hogy ki milyen rendezésben szeret fellépni. De miért is tennék? Aki csak egyféleképpen tud énekelni vagy játszani, az nem biztos, hogy művészileg alkalmas a pályára. A művészet egyet jelent a nyitottsággal, kíváncsisággal.

Egy pillanatra visszatérnék még az orosz dalokhoz is, mert ezen a nyelven is teljesen más technikával kell énekelni...

Igen, ez így van. Édesapám felmenői délvidékiek, valószínűleg ezért vonzódom ennyire a szláv nyelvekhez. Fantasztikus megtapasztalni, milyen váratlan pillanatokban és helyzetekben bukkannak föl bennem a családi gének, kapcsolódások. Bár az én családom kivételesen megszenvedte az előző rendszert, családszétszakítások, megveretések, életveszélyes fenyegetések, pálya-akadályoztatások minden formájában, mégsincs bennem ellenérzés az orosz kultúrával szemben, kötetlenül tudom élvezni a csodálatos zenét. El kell fogadnunk, ha irdatlan nehéz is, hogy egy nép kultúrája és történelmi tettei két külön dolog. Hiszen a művészet sokszor a politika ellenében születik, nem feltétlenül egyetértésként, tehát a diktatúra ellenében született orosz kultúra, pont, hogy a barátunk, bár kétségtelenül oroszul van. Nehéz kettéválasztani, de ha nem tanuljuk meg, akkor egy elképesztően gazdag és hihetetlen kincsekkel teli kultúrától fosztjuk meg önnön magunkat.

Sokat beszéltünk eddig a hangtechnikákról, és az ehhez kapcsolódó egyik legfontosabb témát még nem is érintettük: tíz évvel ezelőtt egy betegség miatt – saját bevallása szerint – technikát kellett váltania. Mivel akkor már aktív művész volt, kiforrott technikával, el sem bírom képzelni, hogy ezt hogyan oldotta meg...

Nem volt más választásom. Bár tizenhat éve voltam akkor már a pályán, de még mindig túl sokféle feladatom volt, sokféle hangi helyzetben kellett helyt állnom. Rá voltam kényszerítve, hogy dolgozzak, pénzt kellett keresni, nem volt választási lehetőségem. A pálya elején ez még mondhatni természetes, amíg az ember megtalálja a neki való szerepkört, de én nagyon későn értem el ezt a dolgot. Ha visszahallgatom az akkori felvételeimet, akkor azt hallom, hogy érdekes, amit csináltam, talán még elismerésre is méltó, hogy ennyi mindent meg tudtam oldani viszonylag jól, de egyiket sem tökéletesen. Azt mondhatták rám, hogy ügyes vagyok, de egy ilyen pályán egy művész nem ügyes akar lenni, hanem a legjobb. Tudtam, hogy képes vagyok rá, csak addig még nem találtam meg az utat. Kerestem magamnak énektanárokat, hogy segítsenek eligazodni a káoszban. Aztán mindenkiből összerakosgattam magamnak a legfontosabb, leghasznosabb tanácsokat, de az asztmával való küzdelem volt a legfőbb énektanárom akkoriban.

Azóta már tudom, hogy nagyon sok énekes szenved hasonló problémáktól. Az asztmás rohamot egyfajta hiperventilláció is kiválthatja, amikor a művész minél gyorsabban, minél több levegőt akar beszívni és ezt a sok levegős állapotot tekinti egy idő után a szervezet természetesnek. Ezért amikor ezt nem érzi - tehát a mindennapi életben -, akkor ezt vészhelyzetként éli meg, jön a hörgőgörcs, és máris kész az asztmás ördögi kör. Amikor engem is utolért ez a betegség, szabályosan lehetetlenné tette, hogy a régi technikámmal énekeljek tovább. Nagyon rossz állapotba kerültem fizikailag és mentálisan is, kevesebb lett a felkérés, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy faramuci móron így viszont lett időm és lehetőségem arra, hogy kidolgozzunk férjemmel egy új módszert. Egy olyat, ami csak rám van szabva és az én adottságaimat veszi figyelembe. Nem egy elképzelt ideált próbált megteremteni, hanem a saját, még működő adottságaimat próbálta optimalizálni.

Kolonits Klára Forrás: www.klarakolonits.com / Kaya Ariel Woytynowska

Mindig lenyűgöz, amikor azt hallom, hogy egy kiforrott művész még mindig tanárhoz jár.

Az útnak soha nincs vége, folyamatosan fejlődni kell, minden területen. Mi énekesek mindig abban az előszobában ücsörgünk, amiből két ajtó vezet ki. Az egyikre az van ráírva: „Élet” a másikra meg „Tökéletesség”. Mondanom sem kell, melyik előtt van tolongás... Bőven van olyan terület, ahol tudom, hogy soha nem leszek tökéletes. Bár nagyon jól beszélek olaszul, az olaszok szerint soha nem lesz tökéletes a kiejtésem, a franciák mulatnak az egzotikus franciámon, németből sem leszek soha anyanyelvi szinten. Viszont hangilag próbálok a tökéleteshez közelítőt nyújtani és az éneklésembe bele tudom tenni az elmúlt 26 évemet a pályán, bele tudom tenni magamat, mint ember, mint nő és mint anya. Így talán fel tudom kelteni az emberek érdeklődését bizonyos zenék, műfajok iránt, utána pedig a nyelv bűvöletében élők rákereshetnek igazi olasz, francia, német előadókra, és megnyílhat előttük az a világ is.

Olyan ez, mint a sportban. Mindenki tud segíteni a másiknak, mindenki tud mutatni új aspektusokat, új távlatokat. Mindenki volt kezdő és mindenkiből lesz leköszönő művész egyszer. Persze minden énekes mindig primadonna marad, ebben a világban örökké jelen van a rivalizálás. Mindannyian szerepekre vágyunk, karrierre, elismerésre. De épp most mindennél fontosabb, hogy összetartsunk és segítsük a másikat, a művészi énünkből most nem a versengésre, hanem az együttérző részre van nagyon nagy szükség.

Mióta 2017-ben bezárt a Magyar Állami Operaház, eleve sokkal szűkebb a mozgástér, ez a helyzet most még tovább romlott és a vírussal még romlani is fog. Nagyon oda kell figyelnünk egymásra, hogy minél kevesebben szakadjanak le, valahogy majd meg kell akadályoznunk azt, hogy a gazdasági helyzet felfalja a művészsorsokat.

Mindenki lesz leköszönő művész, ez így van, viszont ezt a fázist rendkívül nehéz jól megélni és arra felhasználni, hogy önzetlenül segítsünk másoknak. Öntől ez az időszak még valószínűleg nagyon messze van. Szokott ilyesmire gondolni?

Igen, szoktam, már csak azért is, mert egy énekes pályafutásának hossza nem csak attól függ, hogy a hangja meddig van jó kondícióban, hanem attól is, hogy meddig hagyják dolgozni, meddig kap lehetőséget. Több példát is tudok, amikor valaki kényszerűségből vonult vissza, pedig még bőven lett volna az illetőnek olyan szerep, amelyet remekül megoldott volna. Plusz van egy elvárás a külsőnkkel kapcsolatban is, amelyet a média, a rendezők és az ügynökök felől érezni. Az a tapasztalatom, hogy a közönségnek nem annyira fontos a külsőség, egy hiteles, jó énekestől elfogadják a fiatal karaktert akkor is, ha középkorú, viszont a média, az ügynökrendszer a fiatalságot és a szépséget preferálja, ezzel nem tudunk mit tenni. A természetnek már csak egy rendje van: az időmúlás. Ezt el kell fogadni, de nem csak nekünk...

A művészi, énekesi pálya rendkívül sokrétű és nagyon sokfajta képesség szükséges hozzá. Tudni kell kiállni mások elé, folyamatosan tanulni, fejlődni kell, és el kell tudni viselni, ha éppen csak búvópatakként csörgedezhetünk, amikor éppen nem kapunk szerepet. Valahogy meg kell tanulni nem eltűnni, nem elveszni és a megfelelő pillanatban újból felbukkanni. Ehhez lelkierő kell, sok, és valaki, aki tartja bennünk akkor is, amikor nekünk már elfogyott. Ez a pálya nem egyszemélyes műfaj. Olyan, mint egy élsportolóé, aki mellett szerencsés esetben egy team van, tréner, coach, pszichológus, edzőtárs. Óriási szerencse, ha ezt egy személyben megtalálja valaki. Nekem ez a férjem.

A felkérések elfogadásában vagy elutasításában van-e bármilyen tudatosság az Ön részéről? Vagy a sorsa bízza a döntést?

Mindkettő igaz lehet. Én inkább tartom fontosabbnak a mit-nem-vállalok-el képességét. Pályám meghatározó sarokkövei voltak, amikor elhatároztam, hogy nem éneklek több operettet vagy Kékszakállút, vagy hogy 2017 óta elutasítok minden Éj Királynőjét. Pedig menne, igény is van rá, pénzt is lehetne keresni vele, de azt a szép, gömbölyű bel canto-hangot, amelyen annyit dolgoztam, tönkreteszi egy pillanat alatt. Nem reklámozom, hogy mit nem vállalok el, de igyekszem csak olyan felkéréseket elfogadni, amelyek segítik a hangi és művészi fejlődésemet.

Ha választhatna, melyik korban énekelne, élne a legszívesebben?

A bel canto operák korában. Akkoriban az énekeseknek írtak a szerzők és nem az utókornak, célzottan nekik komponálták az áriákat, a hangterjedelmükre, habitusukra szabták. Ha választhatnék, Erkel Ferenc korában lennék – remélhetőleg - ünnepelt énekesnő. Amikor Erkel volt az Operaház főzeneigazgatója, minden Donizetti-operát bemutattak Budapesten, az Opera első emeleti páholysorán meg lehet nézni a korabeli feliratokat: az operacímek vannak arannyal felírva. Na az a sor, az jöhetne ma is!

Változtatott-e bármit a művészethez való hozzáállásában, hogy a munkáját Kossuth-díjjal ismerte el az állam?

Ez óriási nagy dolog, hatalmas megtiszteltetés, természetesen. A munkához való hozzáállásomban nincs változás, eddig is sokat dolgoztam és a tökéletességre törekedtem, ezután sem lesz ez másként. Ami viszont új számomra, hogy így az ember egy műfaj, egy művészeti ágazat képviselője, arca lesz, ahogy a többi Kossuth-díjas idáig. Ez a pozíció komoly felelősséggel jár és egyben lehetőséget ad, hogy új, általam fontosnak tartott dolgokra hívhatom fel a figyelmet, kiállhatok másokért. Ez igazi kihívás és mindent megteszek, hogy megfeleljek neki.