Maszkgyár, énekiskola és tévéadó, avagy az Opera mindennap Magyarországként vizsgázik

Magyar Állami Operaház által készített maszkokat adják át az Ökomenikus Segélyszervezetnek.

Édes Néném, nem pedig „kedves" (mert egy gáláns úr kiigazított a rodostói Mikes-stílről – no, de mit csinált ő 133 levélen át? miért hagyott hibázni?!), ma a szó szerint „lélegzetelállító" jelenbe révedünk. Nem sokat ácsingóznék azon, hittem-e volna egy hónapja, hitte-e volna bárki, hogy egy néhány molekulás izé, nem-is-élőlény, csak élősködő, egy kibiztosított biológiai tojásgránát megállíthatja a világot? Ha lerogyva az ablak elé, mint gondolom, sokan, ezen merengünk feleségemmel, Zsuzsival, a gyerekek már nagyon unják. De itt az Opera jelene, márpedig egy operaintézmény lényegileg a tüdőt használja, és lélegzete, ami számára művészi lételem is, sok esetben az ország hangját hozza létre – és el ne felejtsük, hogy az irgalmatlan testi terhet jelentő klasszikus balett attól még ugyanúgy a lélegzetre épül, ha a táncos diszciplína azt mosoly mögé is fedi el. Nohát, nézzük akkor, mi is van ezzel az egésszel 2020 szomorú, mégis rügyfakadásos Húsvétján?

Maszkokat gyártunk

Bizony, maszkokat gyártunk, bár nem kért erre senki minket.

Nekem a kérés nagy szégyen.

– már megint itt van, mert tapodtat se tágíthat egy magyar mellől József Attila, ezt már írtam máskor, viszont ez a szép sorpár földimé, Nagy Lászlóé. Tudjuk valamennyien, milyen érzés ez. „Adjon úgyis, ha nem kérem", ezt most is hadd értsem úgy: vegyük mi észre, ha másokon segíteni kell – pláne, ha magunkon is.

Weigand Lívia (jelmeztár-vezető), Illés Brigitta (Erkel-műhelyvezető), Fazekas Szilvia jelmezkészítő Forrás: Magyar Állami Operaház

A legjobb maszkot hívhatjuk „max"-nak. Maxot, tehát „ffp3-at" mi nem tudunk, se anyagunk, se technológiánk hozzá, viszont vásznunk van (maradt, illetve erre használjuk), varrodáink még mindig működnek, bennük áldozatos kollégák

nemcsak jelmezeket készítenek, hanem mellette heti 1000 maszkot is gyártanak. Kétrétegű, mosható, három méretben készül,

gyerekeknek is jut közte alkalmas tehát. Kérés nélkül vállaltuk be, Oberfrank Pali veszprémi színháza ugrott elsőként a sorompóba, de hozzáteszem, mire beszereztem volna tőle a szabásmintát és a videón is elkészített know-how-t, a mi jelmezműhelyeink vezetője, Lívia már mindennek birtokában volt, és aznap el is készült az első néhány tucat. Amikor az MTI fotósa odaugrott és kattintott párat – szerettük volna, hogy terjedjen a példa, hisz azon kívül, hogy nincs az a maszkmennyiség, ami elég lenne, állami intézmények ezzel forrást is takarítanak meg ugyanannak az államnak, amely őket finanszírozza –, szóval akkor még senki nem tudta Lehel László elnök úron és rajtam (na jó, meg Virágon, a helyettesemen) kívül, hogy régi partnerünk,

az Ökumenikus Segélyszervezet lesz majd az első 1000 db címzettje.

Magyar Állami Operaház által készített maszkokat adják át az Ökomenikus Segélyszervezetnek Forrás: Origo

Már a következő ezreknek is megvan a helye: másik régi partnerünk, az Útravaló CD-ket minden megszülető magyar gyermek ágyához 2013 óta eljuttató

PromoBox kismamáknak és szülésznőknek viszi majd azokat,

utána pedig – remélem, nem akad fenn rajta senki – magunknak varrunk, mert ugyan sokmillióért eleinte mi is rendeltünk ipari maszkokat, de ma már ezt az Operatív Törzsön keresztül lehet csak futtatni. Biztosan kapnánk rá engedélyt előbb-utóbb, de valahogy azt érezzük, mintha akkor az országos egészségügyi potenciálból hasítanánk ki részt. Inkább gyártunk tehát magunknak is, ha tetszik: önellátók leszünk, legalábbis maszkból. És igen csinosak is lettek, kreatívak, egyediek!

O/A – OTTHONRA

Mit csinálunk még? Hát természetesen operát és balettet adunk, elvégre ez volna az alaptevékenységünk. Habár ez ma nem annyira természetes. Először, az ún. nulladik hétvégén, a nemzeti ünnep szombat-vasárnapján indultunk neki, külön e célra gyártott felvételekkel. A főpróbája után lefújt mű, a Ments meg, Uram! (Dead Man Walking) anyagának keresztmetszete után felvettük a március idusán természetesen választásnak tetsző Bánk bán részleteit is, kis beszélgetésekkel. De sajnos, a helyzet annál sokkal komolyabb, hogy néhány énekessel, zongorával és minimális tévéstábbal az Eiffel mégoly hatalmas, sok ezer köbméteres tereiben bolyongjunk. És itt a hangsúly az énekeseken van, akik óhatatlanul egymás közelében állnak, szerelmi kettősnél szorosan egymás mellett, ráadásul „egymásra" énekelnek, és mindezt felhevült nyálkahártyákkal teszik. Kedves Néném, akarom írni: „édes", ezen nem szabad kuncogni, mert tényleg úgy van. Ahogy felhevült testtel vízbe ugrani sokszoros kockázat, úgy felhevült garat, szájpad, orrnyálkahártya révén a fertőzéspermetek szórásába kerülni is az – hogy vulgárinfektológiai eszmefuttatásom végre lezárjam. Tehát ettől a formától, ahogy megtaláltuk, rögtön el is kellett állnunk.

Hadd jegyezzem meg ehelyütt:

elkerekedett szemmel nézem a Fesztiválzenekar nem szűnő élő kamaraelőadásait, ahol legutóbb két tubaművész csücsült egymás mellett.

Aki nem tudná: a rézfúvós hangszerek elképesztő nyálmennyiséggel „működnek", külön nyáleresztő szelepek vannak rajtuk, amelyekből – ez van – a földre engedik a hangszer mélyebb pontjain összegyűlt mennyiséget. Cseppfertőzés rizikója a köbön, arról nem is szólva, hogy a hatalmas tubafúvókát megszólaltatni csak úgy lehet, hogy nemcsak abba, hanem a nem tökéletes „zsilipelés" miatt mellé is megy a nedves levegőből, tehát a szabadba.

Ez játék a tűzzel, szerintem.

És nem értem, miért teszünk úgy, mintha különben nem lenne elég nézni-hallgatni való az archívumokban,

amelyek elé ma már egy jobb telefonnal pazar minőségű filmes kommentár ragasztható otthonról, pillanatok alatt – hogy az illeszkedés, az aktuális kontextus is meglegyen. A teljes élő adás varázsa úgyis csak épp addig tart, míg nincsenek halálos következmények.

Mi így jártunk el, biztonságira váltottunk.

Az utóbbi 4-5 évben önerőből rögzített televíziós felvételeinket sugározzuk azóta is hétvégente:

lement már a Tündérkirálynő, a Don Giovanni, a Nabucco, a Werther, a Lammermoori Lucia és A kalóz-balett is, készülünk a Keresztény Évad húsvéti ünnepi hétvégéjére, ahol Nagypénteken biztosan vetítjük A kármelitákat, Nagyszombaton A kékszakállú herceg várát és Eötvös Péter Vértelenül c. művét, illetve húsvéthétfőn este a Székely fonó felvételét.

Saját Parasztbecsület/Bajazzók előadásunk felvételének M5-ös sugárzásába pedig húsvétvasárnap csatlakozunk be,

és már most írom, hogy így lesz a holocaust áldozatainak emléknapján is, amikor ugyancsak átvesszük az MTVA által sugározott Sába királynője-előadásunkat – azaz inkább „visszavesszük". Sok opera vár ránk, nézze, aki tudja, ne felejtse el a műfajt és a társulatot, másra nem, de erre nagyon jó az internetes forma.

És milyen jó most, hogy van saját, sokkamerás felvételekből álló archívumunk? - kérdezem az örök sandítóktól. 61 este sorakozik benne, amíg egy jogszabály-változás nem drágította meg, s így nem lehetetlenítette el, fel tudtunk építeni egy rendszert, amely az elszálló pillanatot, mint állami pénzből létrejött ugyancsak „állami vagyontárgyat" rögzíteni lett képes. Csaknem 100 CD felvétele mellett ezekre a televíziós közvetítésekre ugyancsak büszkék lehetünk – az M5 indulásakori megegyezés értelmében ezekkel és az MTVA saját, évi 6-8 rögzítésével tudtuk

a hétfőket operai nappá tenni a friss kulturális csatornán.

Nemzeti Dalaink

Amikor a krach beütött, hiába számítottunk vele valahol a kisagyunkban, hátul – mégis ledöbbentett. Emlékszem, szerdán délelőtt a miniszterelnök stábjának nagyobb küldöttsége szemlézte már másodszor az Eiffel Műhelyházat, közel ugyanis az átadási ünnepség, tíz napra se vagyunk tőle (március 21-én lett volna...). Nem kicsi a komplexum, órákig róttuk a termeket, folyosókat, s miközben magam is szóba hoztam: amiről most egyeztetünk, nagy eséllyel megy a kukába, mégis szíven ütött, amikor koradélután világossá vált, hogy tényleg vége.

És nemcsak a megnyitó, hanem – feljebb már céloztam rá – a holnapi Ments meg, Uram! bemutató sem mehet, viszont akkor este még elindult a főpróbája...

Egy igazán nem túl motivált helyzetben tisztes hozzáállással a kollégák lebonyolították mégis: és akkor is a kamerának szólt minden, hisz tudtuk, bármikor indulhatunk újra, ennek a felvételnek a köröztetésével a produkció próbákat spórolhat meg a visszatanulás során.

Valamit viszont addig is kellene csinálni. Amikor hazaértem, talán biztosan tudni még nem lehetett, csak sejteni, hogy hétfőtől iskola sem lesz. Nálunk a három nagyobb ugyanabba az egyházi gimnáziumba jár, nyolcosztályos, tehát nagy a szórás, van két kisgimnazistánk is köztük. A legkisebb pedig nagycsoportos ovis: neki nem adatott meg, hogy társaitól, a kis Baglyocskáktól és szeretett óvodájától illő búcsút vehessen az iskola kezdete előtt. Soha nem volt nyűgös, mindig csak jókedvű: most bezzeg nagyon az. Hiányzik neki a korosztálya, ha a kertben gyerekszót hall, odarohan a kerítéshez, és vágyakozva cövekel le: a szomszéd kislánnyal nem is látják rendesen egymást a kerítésen át, hát „kajabálva" beszélgetnek messziról. A nagyobbak élete szintén óhatatlan hullott szét, a piarista pedagógusokon ez nem múlik, ők megteszik a magukét, de hát netkapcsolattal tanulni, az egész napra szóratva szét a készülést, s mindezt otthon: megette a fene, Néném, ez a személyes véleményem.

De legalább énekeljenek valamit, gondoltuk, és Zsuzsi anyai ötletére mi tehettem volna, beröffentettük a Nemzeti Dalaink projektet. Egész röviden:

minden iskolai nap reggelén egy-egy otthon rostokló operaénekesünk home videóját tesszük fel a közösségi oldalunkra,

partnereink is segítenek ebben, és azt a nem túl nehéz, középfekvésben és nem túl operásan elénekelt népdalt kell estig visszatanulnia és -énekelnie a diákoknak, hasonló telefonos videók formájában. Másnap zsűrizünk, a legjobbakat kiszerkesztjük az Opera csatornájára, és van Napi Nyertes is, aki majd az Eiffel pótolt avatóján együtt énekelheti legszebb Nemzeti Dalunkat, a Himnuszt az Opera gyerekkarával (a család pedig a nézőtéren ül majd). Minden beérkező videóra válaszolunk kis szakmai megjegyzéssel, hátha ezzel olajat öntünk a népdaléneklés tüzére! (Annyira meg szerettem volna győzni a gyerekeket és tanáraikat a program indulása kapcsán, hogy nagyfiammal az eiffeles szeneskocsiban császkálva még fel is vettünk egy ilyen lelkesítő videót, amely viszont olyan jól sikerülhetett, hogy Zsoldos Dávid tanácsadóm nem javasolta a publikálását...)

Az első két hétben bírtam a zsűrizést, aztán már annyi lett vele a feladat, hogy átadtam az Opera, az iskolaügy és az éneklés dolgában is sokoldalú jártasságot képviselő

Kákay István kollégámnak, aki azóta is terelgeti a kis dalos nyájat.

Most itt még szünet, de jövő szerdán újraindulunk, és a sok tízezer felgyűjtött magyar népdallal akármeddig bírnánk...

Se ez, se az, mégis minden

De ne maradjon ez így akármeddig, hisz a vesztegzárfélének már négy hete. Sem maszkgyár, sem tévéállomás, se közoktatási intézmény nem vagyunk. Ugyanakkor már lassan tíz éve úgy gondolkodunk itt, az Operában sokan, hogy nem a szűken értelmezett színházi szerep a mienk, hanem inkább a már - megint József Attila-i , és most tényleg József Attila-i –nagy felhorgadás, miszerint nekünk egész népünket kell segíteni. Így, ha a helyzet így hozza, úgy, ha úgy. Operás eleink is arra tanítottak minket, hogy

az Opera mindig Magyarországként vizsgázik, amit csinál, azt tehát tegye a legmagasabb színvonalon.

Természetesen nem vitatjuk el, hogy van a hazánknak sok más imázsdarabja is, amely nemcsak cseppben a tenger-alapon, hanem ugyanúgy szebbik arcunkat, a saját önideálunkat jelenti. Azt felmutatva kell helyt állnunk magyarként: a Balaton éppúgy egyenlő Magyarországgal, mint a Parlament, a Nemzeti Színház vagy akár egy referenciakórház.

Mivel a héten volt a Láthatatlan Munka Világnapja, a sok otthon tovább robotoló édesanya és édesapa érdemeit nem kisebbítve (pláne, mert sok operás van köztük)

szeretném ehelyütt is megköszönni annak a csaknem 700 kollégának a munkáját,

jelen időben is érvényes helytállását, aki a most tétlenségre kényszerített 500 közalkalmazott és 150 szerződéses művész (énekes, karmester, balettmester) kiteljesedését minden időben saját feladatteljesítésével támogatja. Hol így, hol úgy, hol maszkvarrással, hol tévéfelvételek kiszolgálásával, hol pedig videók zsűrizésével, leveleket intézve – miközben „csak" egy operaház volnánk...

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" És jó egészséget!

Szilveszter

2020. április 12.