A legendás Kex együttes egykori dobosa beszél botrányokról, ügynökökről, a Kádár-rendszer alantas módszereiről

A Balázs Béla-díjas, érdemes művész Kisfaludy András a festészetet illetően anyai nagyapját, a szlovákiai magyar festőt, Mátrai Markovits Jenőt tekinti igazi mesterének. A dobverőket autodidaktaként tanulta meg kezelni. Majd a mára legendás Kex együttes dobosaként vett leckéket a ma már Liszt Ferenc-díjas Kőszegi Imrétől, hogy elsajátítsa a levegős, kötetlenebb amerikai ritmusokat. Az együttes felbomlasztása után együtt játszott a világszínvonalú, a rendszer által ugyancsak üldözött gitárossal, Radics Bélával is. Idővel dokumentumfilmeket kezdett rendezni, amelyekben filozófiai, szociológiai tanulmányainak hatása is visszatükröződik. Az idén hetvenedik évét betöltött alkotó hosszú időn át ügyvezető elnöke volt a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesületének. Játékfilmeket is készített, de habitusa mégis a valóság „lefényképezésére" predesztinálja. Felesége, gyermekei édesanyja a Kossuth-díjas színésznő, Hűvösvölgyi Ildikó. A születésnapja apropóján készült beszélgetésben nemcsak a dokumentumfilmes műfajról, hanem a Kex együttes történetéről is szó esik: balhékról, ügynökökről, a Kádár-rendszer belügyi rendszerének alantas módszereiről. Ahogy a belülről és a kívülről irányított emberek közötti különbségekről is.

Jelenkori interjú nem kezdődhet másként: miként élik meg a karantén korszakát?

Előnyei is vannak a bezártságnak, mert most be tudok fejezni olyan itthon is elvégezhető munkákat, amelyeket a szokott rohanásban csak halogattam. A feleségem pedig soha nem látott dolgokat produkál. Korábban sem volt elveszett a konyhában, de idő hiányában csak szűk repertoárból „dolgozott". Most azonban a legszélesebb palettáról brillíroz. Másrészt: borzasztó ez az egész. Nem mehetek el sehová akkor, amikor szeretnék. A két lányommal is csak a kertünkben találkozhatok, úgy, hogy öt méter van közöttünk, s ha lépek egyet feléjük, ők egyet hátra lépnek. Ez mutatja most a szeretetüket, az értem való aggodalmukat. Őrület. Időtlenné vált a létezésünk, észrevétlenül folyik át egyik nap a másikba.

Nehéz ügy, de térjünk át az élet szakaszolható korszakaira. Felmenői mindkét ágon Rimaszombatból származnak. Anyai ágon Mátrai Markovits Jenő festőművész volt a nagyapja, akinek Glatz Oszkár volt a mestere a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, képei ma is láthatóak a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeumban. Mit illik még tudni róla?

Ő volt a rimaszombati ipartestület vezetője, valamint felkérték helyi cserkészparancsnoknak is. Impulzív, jó humorú személyiség volt, tele ötletekkel, ami az ifjúságnak is hasznára vált. Amikor a második világháborúban benyomultak a Felvidékre az oroszok, akkor menekülnie kellett. Két szekérre dobált fel mindent, festőállványtól a szekreterig. Magyarországra érkezve egy ideig vagonlakók lettek a családjával Budapest peremén. Telefon nem volt, posta ritkásan, címek talán. Összevissza rohangáltak ismerőst keresve. Utóbb rendeződött a helyzetük, akkor találkozott össze édesanyám az ugyancsak Rimaszombatból Magyarországra került édesapámmal. Annak ellenére magázódtak és tartották az etikettet, hogy még a rimaszombati gimnáziumból ismerték egymást.

Apai ágon mivel foglalkoztak a nagyszülők?

Pedagógusok voltak Sajógömörön. Nagyanyám áldozatul esett az 1918-as spanyolnátha-járványnak, apám és a testvére ezt követően került át Rimaszombatba. Özvegy édesapjuk nem tudta őket eltartani. Apám Rimaszombaton járt gimnáziumba az evangélikusokhoz, közben abból élt, hogy az iskolatársait korrepetálta magyarból, matematikából, egyéb tárgyakból. Gimnazistaként – fiatal kora ellenére – két alkalommal is ő mondta a beszédet a város március 15-i ünnepségén. Apai nagyapám végül az 1947-es lakosságcsere során jött át két fiával Magyarországra. Nagy házat, szép kertet adott a Csehszlovákiába Magyarországról beköltöző szlovákoknak. Cserébe be kellett érnie egy leválasztott házrésszel Rákoskeresztúron.

Kisfaludy András Forrás: Kisfaludy András

Édesapja mindemellett híres vegyész lett.

Mindig jelese volt magyarból, más humán tárgyból is, nem véletlenül kérték fel beszédet mondani. De a sajógömöri családi könyvtárban a szépirodalmi könyvek mellett tudományos munkák is akadtak. Apám érdeklődése kiteljesedett, és 1943-ban vegyészmérnöki tanulmányokba kezdett a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Az Európa-szerte ismert, későbbi Kossuth-díjas akadémikus, Zemplén Géza volt a professzora, aki a Nobel-díjas Emil Fischer mellett mélyült el az aminosavak kutatásában, még Berlinben. Apám és Zemplén Géza nagyon jóban lettek, a professzor még az öltözködéséről is gondoskodott, átadva néhány öltönyét, cipőjét. Édesapám amilyen okos volt, legalább annyira szegény is. Aztán elérkezett 1956. október 23-a, amikor apám is részt vett a Műegyetem elől induló menetben. Ez elég volt ahhoz, hogy utóbb kidobják az egyetemről. Akkor ment el a Kőbányai Gyógyszerárugyár laboratóriumába. Ott már csak a képességei számítottak. Olyan gyógyszerek felfedezőjeként jegyzik a tudománytörténetben, mint a Cavinton, a Seduxen, az Eunoctin, illetve a szülészetben alkalmazott Oxitocin. Kossuth-díjat nem kapott, de munkásságát végül az állam is kénytelen volt elismerni.

Hűvösvölgyi Ildikó mesélte az Origónak adott korábbi interjújában: ismerőse tanácsára ment el egyszer a fővárosi kulturális elit rajongott kozmetikusához, Pömpikéhez, s akkor találkozott önnel, Pömpike fiával. Édesanyjáról mit szabad még megtudni?

Édesanyám, Markovits Mária Rimaszombat legszebb lánya volt. Nemcsak nagyapám, más képzőművészek munkáinak is ihletője. Vagonlakó, fővárosi korszakukban kezdte a középiskolát a Veres Pálné Gimnáziumban, majd elvégzett egy kémiai technikumot. Textilfestő lett, amit nagyon szeretett – csakhogy allergiás lett a festékekre. Negyvenévesen, komoly kémiai tudással úgy döntött: kozmetikus lesz. Budapest legismertebb emberei jártak hozzá. Idővel maga is tanítani kezdte a szakmát.

Úgy sejtem: bár élhető életet teremtettek, szülei azzal együtt sem szerették a rendszert.

Miként szerethették volna a maguk polgári kultúrájával? Már a Pasaréti úton laktunk, amikor rendszeres vendég lett nálunk számos író és költő, illetve polgári gondolkodású mérnökember. Nagyanyám csodálatos ebédjei után a kártyázás következett, a felvidéki eredetű alsózás és a bridzs. Illetve, mivel nagyapám hegedülni is tudott, a hangszer ugyancsak előkerült. Mindemellett a beszélgetéseik voltak a legérdekesebbek. Már kissrác koromban komoly kurzust jelentettek. Thomas Mann Doktor Faustusa – egy példát mondva – hónapokig visszatérő téma volt a családi vendégségeken.

Gyermekkorában több rajzversenyt megnyert, majd a képzőművészeti gimnáziumban végezte a középiskolát. Festőművész nagyapja inspirálta?

Tanítgatott, mert látta, hogy nem vagyok ügyetlen. Az általános iskolában megengedték, hogy szputnyikokat, illetve a kor egyéb emblematikus témáit, vagyis mindenféle hülyeséget rajzoljak az intézmény faliújságjára. A Kubikusok című művemhez, amellyel első díjat nyertem a kerületi iskolák rajzversenyén, maga Pór Bertalan - a Nyolcak művészeti csoport alapítója, aki ugyanakkor a Tanácsköztársaság idején a Művészeti Direktóriumot vezette - gratulált. Én akkor persze semmit sem tudtam róla.

Miként élte meg gyerekként, kiskamaszként a család világlátása és a hivatalos ideológia között feszülő ellentétet?

Éppen most dolgozom egy könyvön, amely a tizennégy és huszonnégy éves korom közötti időszakról szól. Abban a korszakomban lettem tagja a rendszer által üldözött Kex együttesnek is. Képtelen lennék most pár mondatban összegezni mindazt, aminek megfogalmazásához könyvet kell írnom.

A Kex együttes: Baksa-Soós János – ének, gitár; Bianki Iván – gitár, cselló; Doleviczényi Miklós – zongora, gitár, fuvola; Imre Attila – basszusgitár, ének; Kisfaludy András – dob Forrás: Kisfaludy András

Kérdezem másként. Miért kezdett el autodidaktaként dobolni tanulni a képzőművészeti gimnáziumban?

Odajárt Péli Tamás is – az egyik legnevesebb, de tragikusan rövid életű cigány festőművész –, aki két évvel idősebb volt nálam, de miután kétszer megbukott, egy évfolyamba kerültünk. Híres muzsikus családba született, elementáris energiája volt, maga is dobolt. A suli pincéjében volt pár rádió, azok erősítőjét használták, akik gitároztak, és nyomták a Kings, a Beatles és a Rolling Stones számait. Tamás hatására kezdtem ott dobolni. Először a puhafa rajzbakok táblarészén. A pedellus gyakran elzavart, de addigra már rendre véres volt a tenyerünk. Ekkoriban még csak a dolog „érzülete" volt a fontos: együttes vagyunk, aki olyan zenét játszik, amit csak nagyon kevesen. A Kex az érettségim évében alakult meg, Baksa-Soós János volt a frontember, az ő személye köré szerveződött a zenekar. Nagybátyja szobrász volt, az apja pedig fiatal korában az avantgárd kísérletek iránt érdeklődő színész, később a rádiónál rendezett hangjátékokat. Mivel János édesanyja német születésű volt, ezért Baksa-Soós jól beszélt németül, rálátása volt a nyugat-európai kultúrára is. Elsősorban az ő karizmatikus személyiségének köszönhetően kezdtünk egyre sikeresebbek lenni a fővárosi értelmiségi körökben. Akkor kértem meg a törzshelyeinkről ismerős, ma már Liszt Ferenc-díjas Kőszegi Imrét, hogy foglalkozzon velem.

Korábban tényleg csak a rajzbakokon gyakorolt?

Jártam egy keveset Kovács Gyulához is, de amit művésznevén a Bolond Kovács tanított, az inkább elvette a kedvem a zenéléstől, hiába volt ő az ötvenes-hatvanas évek egyeduralkodó honi dobosa. Kőszegi Imre tanította meg az amerikai stílusú alla breve ütemezést, amitől szabad, levegős ritmusok jönnek létre. Különböző figurákat, dobvariációkat is átadott, amelyeket Amerikában adnak át egymásnak a zenészek. Imre azonban a kintről megszerzett lemezekről „kombinálta ki" azokat egy-egy kiemelkedő dobos játékára koncentrálva. Amikor a Kex-koncerteken bedobtam egy ilyen, Imrétől kapott variációt, a többi kolléga is odakapta a fejét. A kollégáknak, de még a Kex tagjainak sem árultam el, hogy különórákra járok.

Azért akadt üröm is a zene örömében. Az első verést mikor kapták a hatalom embereitől?

Elsőként az Ifi Parkban, az intézmény birkózóból lett igazgatója, Rajnák László szíves közreműködésével kaptunk egy keveset. De a legnagyobb ruhát a zuglói Kassák Klubban kaptuk. Nagyon sok, kutyás rendőr vette körül az épületet, és akkor szabadultak el az indulatok, amikor Baksa-Soós – szerintem csak poénból – azt mondta a mikrofonba: „Érdekes, itt a rendőrök ugatnak, a kutyákon meg tányérsapka van." Amúgy az akkori Belügyminisztérium, illetve a KISZ Kulturális Bizottsága egy angol kifejezést magyarra átültetve nyilvánította galerivé a fiatalok minden olyan csoportosulását, amely nem az ő szervezeti kereteik között jött létre. Illetve, amely megjelenésében, attitűdjében különbözött mindattól, amit a szocialista ideológia alapján elfogadhatónak tartottak. A Kexet ugyan nem tekintették galerinek, de közönségét, a körülötte kialakuló értelmiségi kört annál inkább. Ebből rengeteg balhé volt, de azok önmagukban nem tudták volna megroppantani az együttest. Szükség volt a ránk állított ügynökök sokaságára is, akik három éves működésünk alatt – ma már tudom, miután a Kex-film elkészítéséhez kikértem az egykori iratokat az illetékes hivataltól -, három vaskos dossziéra való anyagot adtak le rólunk. Arról is gondoskodtak, hogy mi tudjuk, hogy ők tudják – hiszen így lehet megroppantani a köztünk lévő bizalmat. Az ügyünkben egy alkalommal komoly ítélet is született, három hónap börtön, amit pénzzel ki lehetett váltani. De a zenekart a külföldi utakról letiltották.

Az első zenekari fotók egyike. balról: Imre Attila, Kisfaludy András ül, Doleviczényi Miklós, Bianki Iván, Baksa-Soós János (1969) Forrás: Kisfaludy András

A bírósági ügy előtt miként gondoskodtak arról, hogy megtudják: figyelik önöket?

Például volt egyszer egy nagyobb buli Fogarasi János, a Metró együttes szenzációs jazz orgonistájának Városmajor utcai lakásában. Ott volt mások mellett Balaskó Jenő költő és Erdély Miklós, az „avantgarde pópa" is. A buli másnapján azzal hívott Balaskó, hogy őt már reggel hétkor bevitték a rendőrök, és arról faggatták: miről beszélgettünk Fogarasinál? Nyilvánvaló volt, hogy besúgó van közöttünk. Rágódtunk: ki lehetett az? A rendszerváltás után derült ki, nagy szívfájdalmamra, hogy maga Fogarasi volt az. A később kikért dokumentumok egyikéből azt is megtudtuk, hogy mivel a tartótisztje nem volt megelégedve az egyik jelentésével, Fogarasit is „betechnikázták".

A rendszerváltás utáni visszaemlékezésekből úgy tűnik, hogy a Kex nem csak egy szűk értelmiségi réteg számára volt fontos.

Elsősorban az Iparterv-csoport neoavantgárd képzőművészeit, ellenzéki „beütésű" írókat, költőket – mint például Balaskó Jenő – szokták emlegetni a Kex kapcsán. Miközben az első Egyetemi Színpadon megtartott koncertünkre – megzenésített József Attila-verseket játszottunk- a zeneszerző, népzenegyűjtő Vujicsics Tihamér és Váci Mihály is eljöttek. Utóbbiak a rendszer kiemelt alkotói voltak, de nem győztek gratulálni – ölelgettek az öltözőben -, hogy összehozzuk a költészetet a népzenével, megalkotva egy sajátosan magyar beatzenét. Más alkalommal Jancsó Miklós, Weöres Sándor is kifejezték elismerésüket. Azt pedig Bródy Jánosnak köszönhettük - aki jóban volt a Kádár-kori könnyűzenei világ mindenható urával, Erdős Péterrel -, hogy megjelenhetett egy kislemezünk, amivel persze be is tömték a szánkat. Másfelől az Illés zenekar jóváhagyásával lehetett a Kex előzenekar az 1970-es országos turnéjukon. A hatvanhárom koncert során mi is országosan ismertek lettünk. A gázsiból arra is futotta, hogy hangszereket, erősítőket, hangfalakat vegyünk.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!