A legendás Kex együttes egykori dobosa beszél botrányokról, ügynökökről, a Kádár-rendszer alantas módszereiről

A Balázs Béla-díjas, érdemes művész Kisfaludy András a festészetet illetően anyai nagyapját, a szlovákiai magyar festőt, Mátrai Markovits Jenőt tekinti igazi mesterének. A dobverőket autodidaktaként tanulta meg kezelni. Majd a mára legendás Kex együttes dobosaként vett leckéket a ma már Liszt Ferenc-díjas Kőszegi Imrétől, hogy elsajátítsa a levegős, kötetlenebb amerikai ritmusokat. Az együttes felbomlasztása után együtt játszott a világszínvonalú, a rendszer által ugyancsak üldözött gitárossal, Radics Bélával is. Idővel dokumentumfilmeket kezdett rendezni, amelyekben filozófiai, szociológiai tanulmányainak hatása is visszatükröződik. Az idén hetvenedik évét betöltött alkotó hosszú időn át ügyvezető elnöke volt a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesületének. Játékfilmeket is készített, de habitusa mégis a valóság „lefényképezésére" predesztinálja. Felesége, gyermekei édesanyja a Kossuth-díjas színésznő, Hűvösvölgyi Ildikó. A születésnapja apropóján készült beszélgetésben nemcsak a dokumentumfilmes műfajról, hanem a Kex együttes történetéről is szó esik: balhékról, ügynökökről, a Kádár-rendszer belügyi rendszerének alantas módszereiről. Ahogy a belülről és a kívülről irányított emberek közötti különbségekről is.

Elnézést, de a kívülálló azt gondolná: jobb híján, hiszen a rendezőszak elvégzése nélkül nem sok reménye lehetett játékfilmet rendezni.

Nem törvényszerű, de nem is példátlan, hogy a képesség meghozza a lehetőséget. Játékfilmeket is rendeztem. A Fele királyságom című dramatikus televíziós sorozat még a legjobb forgatókönyvért és rendezésért járó díjat is elnyerte az 1991-es Kőszegi Ifjúsági és Gyermekfilm Szemlén. Ám a forgatásban nem sok örömöm volt, állandó kérdés volt, hogy meg lesz-e a szükséges pénz. Nem lett meg. A költségvetési problémák mellett ráadásul muszáj volt napi sok órában a rendkívül érzékeny színészek pszichéjével is foglalkozni. Szellemileg, fizikailag is kimerített a helyzet. Elsősorban, persze, az érdeklődésem és a habitusom fordított a dokumentumfilmek felé. Az is hatott, hogy a hetvenes, nyolcvanas években virágkorát élte nálunk a műfaj.

Ma már kevesen tudnak erről.

Lenyűgöző alkotásokat vetítettek a televízióban. Törtem is a fejem: honnan ismerik rendezőik a bemutatott munkásokat, parasztokat, miként tudják teljes mélységgel filmre vinni az életüket ilyen hitelességgel – miközben a rendszer sem tud fogást találni rajtuk. Mindamellett a legerősebb élményt Sára Sándor Krónika című, a második magyar hadsereg doni tragédiáját feldolgozó sorozata jelentette. Igaz, abból akkoriban csak öt részt engedtek adásba, mert a többit a szovjet nagykövet letiltatta.

Műfajának mi az esszenciája?

A dokumentumfilm legizgalmasabb kihívása: a valóságot kell a valóság képeivel elbeszélni, de úgy, hogy annak művészi alkotásként is hatnia kell. Hogy közérthetőbb legyen, egy irodalmi példát hozok. Thomas Mann azt mondja a tehetségről: "...A tehetség nem más, mint vágy. Vágy valaminek a megismerésére." A dokumentumfilm-készítés is vágy a valóság megismerésére. Műfaji specifikuma, hogy a valóságot a valóság elemeivel kell ábrázolni, de a filmnyelv segítségével."

Kisfaludy András dobol a Kex Remake zenekarban Forrás: iambarnie.com

Milyen habitus kell ahhoz, hogy ez a kihívás életcéllá váljon?

Kíváncsiság nélkül az ember nem lenne ember. Más kérdés, hogy kiben mennyi kíváncsiság van. Bennem elég sok.

A Kex egykori dobosaként hogyan kapott lehetőséget arra, hogy dokumentumfilmeket készítsen?

Fokról fokra. Évről évre sokat kellett bizonyítanom. Előbb kisjátékfilmekre kaptam lehetőséget a Magyar Televíziótól. A fordulópontot is az jelentette a dokumentumfilmek irányába, amikor a József Attila gyermekkoráról készített, „Az idő semmit játszik..." című 1984-es kisjátékfilmemet rajzfilmes technikával más összefüggésrendszerbe helyeztem. Bonyolult technológia volt, a végeredményét tekintve archív hatást keltett. Több díjat nyertem vele, szélesebb lett előttem a pálya.

A rendszerváltás után készült dokumentumfilmjei jelentős részében – művészportrék, egyéb érdekes témák mellett – a múlt rendszer olyan meghatározó történései kerülnek fókuszba, mint az 1956-os forradalom, illetve az ahhoz kapcsolódó személyek sorsa, vagy a Kádár-kori ellenzék mikrocsoportjai, jellegzetes alakjai. Ezek közé illeszthető a Kex együttesről készült „Elszállt egy hajó a szélben" című alkotása is. Mi vitte a „történelemmesélés" irányába?

A rendszerváltás után a Magyar Mozgókép Alapítvány dokumentumfilmes szekciójának vezetője Mihancsik Zsófia újságíró lett, akit korábbról nem ismertem. Később sem találkoztunk, mert soha nem nyertem nála pályázatot. Azt gondoltam: mégiscsak meg kellene élni. Ezért az 1991-ben létrejött Történelmi Film Alapítványnál próbálkoztam. Az ő támogatásukkal tudtam filmet készíteni például a második világháborús ludovikás tisztekről, illetve olyan emberekről, akiknek az élete átívelt a kilencszáznegyvenöt előtti időktől egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig. A kilencvenes években készült filmjeim kapcsán nagyon sokat köszönhetek Perjés Géza hadtörténésznek, illetve Domokos Mátyás irodalomkritikusnak, történésznek. Utóbbi volt a filmjeimhez „kirendelt" intendáns. Megszerettem a gondolkodását, filozófiáját. Perjés Géza, a Történelmi Film Alap elnöke pedig atyai barátom lett, nagyon sokat adott az ő értékrendje is. Róla portréfilmet is készítettem.

A Kex együttes Forrás: Kisfaludí András

Egyik legfontosabb filmje az 1996-ban készült, háromrészes Törvénytelen Muskátli. A történet lényege: 1958 végén tehetséges fiatalok keverednek barátságba – érdeklődési körük, intellektusuk kapcsán – a belvárosi Muskátli presszóban. Az eleinte kisebb, majd később több száz fősre duzzadó csoport egyik meghatározó alakja – lényegében centrális figurája - dr. Végh László zeneszerző és röntgenorvos, akinek cselédszobájában egy-egy költői vagy drámai felolvasóesten néha ötvenen is összegyűltek. A filmben olyan jeles értelmiségiek, az egykori társaság meghatározó tagjai idézik fel a hajdani időket a kilencvenes évek derekán, mint például az író, műkritikus Kenedi János; a költő, képzőművész Szentjóby Tamás; Kecskeméti Kálmán festőművész, fotós, Lisziák Elek képzőművész; Ventilla István filmrendező. A háromrészes film első részének egy katartikus jelenetében dr. Végh olvassa fel már korosodó társainak Weöres Sándor Le Journál című versét. A csoport egyik tagját meg is ríkatja Végh doktor átélt előadása. Érdekes lenne egy folytatás arról, hogy miként alakult a „nagy generációnak" nevezett korosztály tagjainak sorsa. Ahogy a kilencvenes évekből átjutottak a kétezresekbe, távolodva a rendszerváltás pillanatától.

Nem tervezek folytatást, bár 1996 óta napvilágra került egy érdekes adalék. A film centrális figurájaként ábrázolt zeneszerző-orvos, mint az Szőnyei Tamás vonatkozó könyvéből is kiderült, olyan megbízást teljesített a belügy számára, mint a Kex körül felbukkanó orgonista. Mindenkit becsapott, mindenkiről jelentett. Ám vannak, akik szerint ez lényegtelen, máig rajongják.

Értem, haladjunk. Mennyire van ma fókuszban a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben virágkorát élő dokumentumfilmes műfaj?

Minden társadalomnak szüksége van arra, hogy szembenézzen a problémáival. Ehhez adhat segítséget a dokumentumfilm, mint az egyik legobjektívebb alkotói műfaj. A rendszerváltás után a magyar játékfilmekből szinte semmi nem derült ki arról, hogy mi is történik velünk, körülöttünk. Miközben a dokumentumfilm-készítők tették tovább a dolgukat. Más kérdés, hogy a mindenkori kulturális vezetés miként ítéli meg a dokumentumfilmet. A hatalom és a dokumentumfilmesek viszonya pontosan jelzi, hogy a hatalomnak milyen a kapcsolata a társadalommal. A jelenről szólva: a most készülő fontos dokumentumfilmek bekerülnek a Magyar Televízióba. De ott még nem tartunk, mint például Németország, ahol az állami televízió minden hétfőn – főműsoridőben - levetít egy dokumentumfilmet, amelyekre minden esetben számtalan újságcikk reflektál.

Lehetne még figyelmesebb a hatalom?

A mi helyzetünk inkább annak függvénye, hogy miként vélekednek rólunk a filmszakma más résztvevői. A tavalyi Filmszemle negyvenöt díjából egyetlen jutott a dokumentumfilmeseknek. Kollégáknak is érdemes lenne elolvasniuk azt a könyvet, amelyhez az általam három évig szervezett Pécsi Dokumentumfilm Fesztivál szolgált apropóként. Az abban megszólaló tizenkilenc alkotó gondolatai is bizonyítják, hogy elegánsabb lenne a szakmán belül is súlya szerint értékelni a dokumentumfilmet.

Almási Tamás filmrendező, a zsűri tagja (b) és Kisfaludy András filmrendező a 8. Jameson Cinefest - Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon az Iránytű - Compass címmel megrendezett dokumentumfilmes szakmai napon. Forrás: MTI/Vajda János

Hűvösvölgyi Ildikó egy korábbi, Origónak adott interjújában elmondta: színészként nem volt mindig egyszerű összeegyeztetni az életritmusát az önével, de azt is hangsúlyozta: rengeteg mindent tanult öntől. Oda-vissza is igaz ez?

Én is rengeteget tanultam Ildikótól. Ő a hétköznapi ügyekben gyorsan dönt, majd cselekszik, a hölgyek praktikumra törekvő ritmusában. Kedvesen, vidáman, végtelen bájjal. Ugyanakkor egy műalkotásra, vagy az élet tragikus, más esetben felemelő történéseire reflektálva olyan mély érzések, valamint éleslátás jellemzi, ami lenyűgöző. A lelket és az elmét is megérintő „elemzésekre" képes – mintha csak ott lett volna egy már korábban megírt, a majdani eseményhez kapcsolható írás valamelyik fiókjában. A megkapó, nőies könnyedség, valamint az elmélyülés és a pontos megfogalmazás képessége számomra egyszerre lenyűgöző és inspiráló. Annyira, hogy még egy közös munkát is jegyzünk.

Mégpedig?

Élő musical volt, a címe: A tánc és a tükör. Vukán György szerezte a zenéjét. A háttérben nagy zenekarral, hatfős tánckarral. 1985-ben készült, a Veszprémi Televíziós Fesztiválon mindenki azzal biztatott a zsűriből: biztos befutó lesz. Legyen annyi elég: nagyon jól sikerült alkotás, fontos darabja a közös életünknek.

Két leányuk egyike maga is színész. Egyebekben melyik szülőjükre hasonlítanak?

Mindketten önálló individuumok. Próbáltuk őket távol tartani a szakmától. Zsófinál ez csak átmenetileg sikerült. Hágában járt gazdasági főiskolára, angolul írta a diplomamunkáját, majd egyszer csak azt mondta: „Hahó, én színész akarok lenni!" Már a gazdasági főiskolával párhuzamosan elvégezte a Bartók Béla Konzervatórium magánének szakát, majd felvételt nyert a Madách Musical Tánc- és Zeneművészeti Iskolába. 2013-ban lett tagja a budapesti Operettszínháznak, szerepel a Madách Színház és a Turay Ida Színház előadásaiban is, illetve vidéki színházakban. Közben a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakának is a hallgatója volt, most a Károli Gáspár Egyetemen tanul színháztörténetet. Megy a maga feje után, irányíthatatlan. Illetve belülről irányított ember. Amiben lényegében hasonlít Nóra lányunkhoz, csak ő introvertáltabb. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemet, majd az egykori Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolát végezte el kommunikációs szakon, több évig dolgozott újságíróként. Készített televíziós riportokat, írt a Magyar Nemzetnek, majd az unokánk születése után az egyik kereskedelmi televíziónál helyezkedett el. Mindkét lányunk járja a maga útját. Büszkék vagyunk rájuk.