Kodály a pincében csokizik, avagy az Opera nagy leállásairól 2.

fotó

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 138. LEVÉL Édes Néném, a színházak alapvetően nyitva vannak, s ha néha tényleg zárnak, akkor sem ennyi időre. Mivel tudom, hogy Néném is a történelem rabja, meg most úgyis ráér, felfestem ide röviden a Magyar Királyi/Állami Operaház eddigi nagy leállásait: múltkorában megvolt az első, most jöjjön a második!

A Titanic zenekara játszik

Micsoda fullasztó karácsonyra készülhettek Budapest 1944-es ádventján! Az egyre agresszívebb német megszállók, az ab start elmeháborodott szálasisták és a rettegett, éhes szovjet csapatok harapófogójában! Nyilván nem meglepő, hogy ha az 1884-es alapítású, önálló Magyar Királyi/Állami Operaháznak összesen három – nyári szüneten kívüli – leállása volt 2020. március 12-ig, akkor abból kettőnek biztosan a világháborúkra kellett esnie. Hát, most jön a második...

Az Operaház az ostrom után Forrás: A Magyar Állami Operaház archívuma

Természetesen mindenki látta 1944 nyarán, hogy fájdalmas, borzalmas grand finale közeleg, vadászok és bombázók repültek gondtalanul Budapest fölé, ősszel már szőnyegalakzatban is szórtak halált, nemcsak iparra, közlekedésre célozva. Így az Opera akkori vezetése is azonnali munkálatokat rendelt meg, és az őszi idényre elkészült a járdaszint alatt eggyel épített, körfolyosó alakú pince óvóhellyé alakítása, beleértve a nagy, zárható ajtókat is. Azt az életösztönt, ami azon az utolsó háborús őszön is évadot nyitott, alighanem csak az értheti, aki akkor élt, és minden pórusával össze tudta gyűjteni az apokaliptikussá váló gyönyörű magyar főváros hangulatának rezdüléseit. A társulat több ízben volt kénytelen megszakítani az előadásokat, ilyenkor demokratikus óvóhelyhasználat valósult meg: páholybérlő és jelmezes statiszta együtt ácsoroghatott az általános elsötétítés közepette pislákoló pincelámpák fényénél.

Székely Mihály Borisz Godunov (1947) Forrás: A Magyar Állami Operaház archívuma

Eközben a fedélközben

A pár éve elhunyt egykori balettnövendék, Erdélyi Hajnal visszaemlékezéseiből ez kiderül, de más is – és az is igaz, hogy annyi év távolából csalhat az emlékezet, pláne egy kisiskolásé. Például az utolsó, aki lejött az ostrom előtti végső előadás színpadáról, nem a balett társulat volt holmi kikényszerített karácsonyi Babatündér-előadás után, hanem még a december 23-i délutáni (este kijárási tilalom!) Szöktetés a szerájból előadás Ozminja. Koréh Endre utóbb külföldön csinált fényes karriert: hogy milyen adottságra volt féltékeny Székely Mihály, s tette lehetetlenné a fiatalabb basszista budapesti pályáját, arról parancsoljon, Néném, itt hallgatni bő két percet – ha nem is az óvóhely, de mindenesetre A pince mélyén c. bravúrszámot, még Mozart első Ozminja, Fischer vetette papírra. (16 db ún. nagy C-hang, extra mélység található benne, s aki egyszer a korabeli fogyatékos mikrofonok dacára is ilyen előadásban hallja, bizony, a továbbiakban már csak ilyen nagyigényű lesz...)

Másnap, az újkori magyar történelem legsötétebb szentestéjén már bezárt az Operaház – és kinyitott az óvóhelye. Hasonló sötétség 1956 decemberében borulhatott Budapestre, de akkor legalább nem a pincékben telt a letaposottak Karácsonya. (Arról a hangulatról A vizsga címmel mesteri filmet készítettek Köbli Norberték, benne a fatális betegsége előtti utolsó szerepeinek egyikét alakító Kulka Jánossal.) Az átalakított, díszletbútorokkal, matracokkal és szénnel telezsúfolt operaházi óvóhelyen nem tudni, hányan lehettek, de a több százas – a helyszínt ismerve eleve képtelennek tűnő szám – mégis igaz lehet. Erdélyi Hajnal kis könyvének végén taxatíve felsorolja a memóriájában maradt név szerinti lakókat: ha pusztán őket összeadjuk, már elhagyjuk a kétszázat... (Később más, ma már nem élő visszaemlékezők az ezres, teljesen abszurdnak tűnő számot is bemondják.)

Kodály Zoltán Forrás: A Magyar Állami Operaház archívuma

Felfoghatatlan két hónapot töltöttek ott az Opera holdudvarának lakói: Járay József, aki létező lakásában zsidó bakfisokat bújtatott, és miközben inasával alibit szerzett nyilvánvaló operai tartózkodása révén, hasonlóan, mint Az ötödik pecsét Gyuricája, el is látta a lányokat élelemmel. De lenn van Nádasdy Kálmán Birkás Liliannal (azt nem tudom hirtelen, ekkor házasok-e már?), Oláh Gusztáv, a korszakos tervező, aki majd a Missa Brevis orgonaszólamát játssza harmóniumon, Bársony Dóra, egy letűnt aranykor valaha ünnepelt művésze, és egy sereg operai háttérember is, teljes demokráciában. Ja, és Kodályék...

Ikon a pince mélyén

Itt meg kell állni egy pillanatra. Tudtommal nincs más írás, pláne nem ilyen kiterjedt visszaemlékezés az Opera pincéjének két-három hónapjáról (néhány interjúrészlet van csak, de az is Erdélyi Hajnal kötetében adatik közre). Úgyhogy csak óvatosan. Mindenesetre Hajnal, a cuki kislány, aki ráadásul édesapjával, az Opera főfestőjével épp az Andrássy útra igyekezve veszti el 36 éves édesanyját (már csak e sokk miatt sem lehet kritikátlan forrásunk), Kodály Zoltánt senkivel szóba nem álló, mindenki feje felett eltekintő embernek festi le, aki egy nagy függöny mögött élt, és még cselédlány is segíti őt és feleségét. Vorosilov marsall betörő orosz katonái élelmet hoznak – de csak Kodályéknak, és a mosolygós szolgáló csokit dugdos a kis Hajnal zsebébe, ha reggelente az ő haját is kifésüli...

Az első sorban Kodály Zoltán, mellette felesége, Sándor Emma (látcsővel) a Zeneakadémia Nagytermében 1942-ben Forrás: Fortepan / Lissák Tivadar

Próbálom 2020-ból, karanténból megfejteni – Kodály Zoltán iránti elfogultságomat előre bejelentve – az igazán karanténba szorult Mester antiszociális viselkedését. Tulajdonképpen Bartók elől veszi feleségül a mindkettejükre kikerülhetetlen hatást gyakorló, de évtizedekkel idősebb és speciel akkor még házasságban élő Schlesinger Emmát, gyermekük „természetesen” nem születik, az asszonynak korábban se volt, a komponistának se. Így öregszenek meg együtt és egyedül (ez így már egy Mihály András-operacím, de az teljesen másról szól), miközben Kodály viszonylag vékony zeneszerzői életművének jó részét éppen a gyermekirodalom tölti ki: mintha kompenzálna egy beteljesületlen, de talán hivatalosan nem is vágyott álmot. És Kodály ekkor már ugyancsak elmúlt hatvan. Nemcsak a magyar zenei élet szellemi doyenje, de egyenesen a magyar kultúra és közélet legnagyobb bölcse. Hovatovább számomra és tán mások számára is a XX. század legnagyobb magyarja: visszafogott, határozott, művelt és okos. És magyar. Ő sosem emigrál, pedig több oka is lenne rá, alkalma főleg. És a három évtizedes magyar népdal-projekttel, a Trianon fájdalmát szinte direktben jajongó Psalmusszal, a sodró bizakodását, erejét és istenhitét leképező Budavári Te Deummal, a magyar történelem alapvetéséhez tartozó alázattal fogalmazott Ének Szent István királyról c. karmű-feldolgozással, a Brahms népszerű, de álmagyar verbunkos táncai mellé a világ számára autentikusként felsorakoztatott Galántai és Marosszéki táncokig, a szabadságot óhajtó Páva-variációkig nyitott könyv Kodály Zoltán lelke, lényege. És el ne felejtsük: a két nagy színpadi mű, a Székely fonó és a Háry János a magasságos Operaház arany kariatidái közé vitte a magyar parasztdalt. (És kapnak majd pár év múlva Rákosiék a szemük közé egy Zrínyi szózatát is, amely után mindenkit lecsuknának, de Kodályt nem merik. (Révai József utóbb az „ellenforradalom” szellemi megágyazásával vádolja Kodályt egy magas pártfórumon, és majdnem megbuggyan, hogy saját tételmondatát – „erre mi mit csinálunk? udvarlunk neki, a sztárnak” – nem tudja ő sem meghaladni...)

Ferencsik János, az Operaház főzeneigazgatója a Háry János produkció szereplőivel Moszkvában 1958-ban Forrás: A Magyar Állami Operaház archívuma

Kodály szíve is a helyén, de most vissza az Opera pincéjébe. Az idősödő, nemzetközileg is magasan jegyzett, valóban „sztár” művész számára kellőképpen hervasztó lehetett az európai kultúra romba dőlését végig nézni, s mindezt eléggé testközelből, ráadásul az általa nem különösebben, csak amolyan átlagosan szeretett Operaházba, annak komfort nélküli tereibe kényszerülve. Felesége ekkor már 82. életévében jár, s ha két hónapon át egyáltalán nem hagyta el a primitíven leválasztott, pár négyzetméteres „saját” odúját, akkor annak nyilván egészségügyi okai lehettek. Minden valószínűség szerint itt, a fellógatott pokróc mögött írja Kodály a korábban Galyatetőn szerzett csendes miséjének zenekari hangszerelését, és ahogy a megrendültség és a katatónia, úgy maga az alkotás folyamata is leírható azzal a révülettel, amelyet a kis Hajnalka a szemében látni vélt. Egyszóval: a címben említett „csokizás” a kattintásszámot, s így tán ezen igaz történet olvasottságát növeli ugyan, de csak így, kifejtve írja le a nagy magyar zeneszerző és kultúraszervező élethelyzetét: az Opera óvóhelyéhez szögezett Kodályt képtelen vagyok úgy látni, hogy a beadott postacsomag luxusnak látszó csokija és elzárkózása mellett fáradt, csalódott, betegápoló, gyermektelen, aggódó és zavart ne lenne. Mert nyilván az.

Valaminek a végjátéka, valaminek a kezdete

A bunkerszerű pincében „utcák” és „terek” tagolták a járatokat, ezeket mai szemmel elképzelni is nehéz, az „utcatáblák” legfeljebb ernyedt viccnek, apró napi humornak lehettek jók. Tabán meg Andrássy út, ilyeneket képzelegtek a sajátos helyzetük folytán nyilván valamennyire beszűkült tudatállapotú lakók. Babon éltek, a gyerekeket megpróbálták valamiféle iskolával lefoglalni, a felnőttek esténként kis koncerteket dudorásztak egymásnak. Habár a polgári kényelemhez, sztárénekesek esetében egyenesen a pompához szokott művészek számára néha nagyokat kellett nyelni a higiénia és az egymásra utaltság új viszonyai közepette, de nyilván akadt borzalmasabb helye is Budapestnek, hisz bármi is volt a többfordulós utcai harcok állása, ha épp német vagy szovjet fennhatóság alatt állt is a romos Terézváros, végig működött az áram- és a vízszolgáltatás – nagyon nagy dolog!

Tolnay Pál Forrás: A Magyar Állami Operaház archívuma

Az Operaház néhány belövéssel megúszta: Tolnay Pál, a híres főmérnök (róla nevezzük el az Eiffel Műhelyház szolgáltató csarnokát) ugyan mindenfelé törmelékes folyosókról számol be az összesen 26 belövés és légnyomás okozta sérülés láttán, viszont csak a jobb proszcéniumot éri bezuhanó akna. Igaz, néhány helyen lyukas a tető, ám azok a kéjes telitalálatok, amelyek Bécset vagy Drezdát érték, az ottani operaházakat 10-30 évre lenullázva, szerencsére nálunk egyáltalán nem fordultak elő. Februárban tartják az alsó ruhatár környékén (operai szlengben: Ravatalozó) az első kis koncertet. Amikor még a budai oldalon morognak az ágyúk, itt épp Kodály művét, a Missa Brevist hallgatják Kodályék is. Aztán sor kerül egy délutáni hangversenyre ugyanitt, dideregve (csak a pincében működik a fűtés), már szovjet tisztek előtt is gazsulálva – itt Kodály saját művét vezényli is (Háry-közzene), Fricsay Ferenc orosz alkotást, Borogyin-operarészletet dirigál, de megjelenik valahonnan Ferencsik János is, mások meg egyenesen orosz népdalokkal rukkolnak elő. Elindul az óhatatlan behódolás vonulata a fájdalmak, a veszteségek és az alig elviselhető stressz alóli felszabadulás érzésével keveredve – és az Operának, mint mindig, reprezentálnia is kell, helyt állni az idegenek előtt, valamennyi magyart és azok érdekét is képviselve ezalatt.

Fricsay Ferenc Forrás: A Magyar Állami Operaház emlékgyűjteménye

Az első igazi színpadi előadást március 15-re, a nemzeti ünnepre tűzik ki: a Dunántúlon még Sepp Dietrich balatoni csatája, a náci Németország utolsó európai hadművelete bonyolódik 6-700 ezer katona és tankok meg lövegek ezreinek szemben állásával. Épp aznap, sőt talán abban az órában csillan fel utoljára Budapest esetleges visszavételének esélye, amikor tőle gyenge 100 kilométerre éppen Kodály Zoltán lép az Operaház sebtében helyreállított színpadának árkába, és a Psalmus Hungaricus avizójával újraindítja a 61 esztendős intézmény hivatalos játékát. Mi, operisták innen számítjuk a háború végét, Kodály kezétől.

Forrás: A Magyar Állami Operaház emlékgyűjteménye

86 napon át szünetelt a játék – tudom, a mai időket nem szabad az akkoriakhoz hasonlítani, pedig képtelenek és feldolgozhatatlanok ezek is –, de mire e sorok eljutnak Kegyedhez, a Magyar Állami Operaház már 60 napja áll, és már most tudjuk, hogy kőszínházként, tömött nézőtér előtt legalább 100 napig nem is folytathatja. Hogy a harmadik, a mostanit megelőző utolsó leállás miként alakult, arról jövő héten írok majd.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!” És jó egészséget!
Szilveszter

2020. május 18.