Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Hogy telik a karantén idő?
Aggódom a családomért, barátaimért, az emberekért. Van, amikor szinte már rettegek, máskor bizakodóbb vagyok. Hetente egyszer mozdulunk ki a feleségemmel, amikor elmegyünk bevásárolni. Évek óta Balatonalmádiban élünk, szerencsére elég nagy a kertünk, ott azért el tudjuk magunkat foglalni. [Ahogy a bevezetőben írtuk, a beszélgetés még áprilisban készült - a szerk.]
Kertészkedik?
Úgy teszek olykor. Színészként nagyon sokat dolgoztam, más műfajokban nem igazán tudtam elmélyedni. Csak ámulok és bámulok, amikor látom, hogy egy igazi kertész mire képes.
Ami az izolációt illeti: azt már gyerekként megtapasztalhatta. Egy időre internátusba adták a szülei. Ha jól tudom: részben azért, mert szeretett csavarogni.
1956 és 1958 között, tizenegytől tizenhárom éves koromig voltam nevelőotthonban. Édesapám saját tapasztalataiból indult ki, amikor beadtak oda. Apám orosházi gyerek volt, tizennégy évesen vették fel a Budai Tanítóképző Intézetbe, amelyben kellemes éveket töltött kollégistaként. Utóbb azt gondolta: nekem is jót tenne a hasonló élmény. Másrészt az is motiválhatta az elpaterolásomat: édesapám, aki korábban tanár volt, Rákospalotán lett oktatási osztályvezető, ahol nagyon sok munkája volt, s amellett megszületett a kisebbik húgom, a szüleimet pedig nagyon lekötötte a két kislány. Így én óhatatlanul szabadjára lettem engedve, ami nem a legszerencsésebb egy kisfiúcska esetében. Többen is voltunk a nevelőotthonban, akiknek a szülei külszolgálatban voltak, vagy túl sok feladatuk volt.
Melyik intézménybe került?
Először a Vendel utcai Táncsics Mihály Nevelőotthonba, ahol meglehetősen vegyes társaság volt, sok volt közöttünk az állami gondozott apátlan-anyátlan árva. Kijárogattunk a környékbeli terekre, de nem csak focizni. Volt a közelben egy trafik is, annak az oldalában ismerkedtem a cigarettázás rejtelmeivel, a vagányabb srácok tanácsait követve. Aztán felkerültem a Svábhegyre, a Hegyhát úti Dózsa György Nevelőotthonba, az úttörővasút végállomásának közelébe.
Látogatták a szülei?
Azokat a gyerekeket, akiknek az ellátásáért fizettek a szüleik – valamint jól viselkedtek, jól tanultak - szombat délután hazaengedték. Eleinte szenvedtem, amikor vasárnap délutáni vissza kellett mennem az otthonba, de idővel megszoktam, majd meg is szerettem a helyzetet.
A focit, a bandázást, a bagózást?
Nem az volt a legfontosabb. Szerettem egyedül lenni. Nem volt velem gond, ezért az otthonban megengedték, hogy délután - miután elkészült a leckém - birtokba vegyem a kultúrtermet. Volt egy varázsszemes rádió a színpadon. Felültem mellé, hallgattam, vagy olvastam. Az a két óra csak az enyém volt. Azt a két órát nagyon szerettem.
Akkoriban csak üres nézőtér előtt lépett színpadra?
Már hatévesen is mondtam verseket. Akkoriban édesapám még magyar-történelem szakos tanárként dolgozott abban a Németvölgyi úti általános iskolában, amelyikben az első osztályt végeztem. Talán az ő pozíciója is közrejátszhatott a színrelépésemben.
Az édesanyja mivel foglalkozott?
A János Kórházban dolgozott. Anyai nagymamám is ott volt főnővér a sebészeten. Az anyai nagypapám pedig a János Kórház főportása volt hatvan éven át.
Édesanyja nem hiányolta a kisfiát az ön nevelőotthonban töltött évei alatt?
A múlt század ötvenes éveiről beszélünk. Nagyon nehéz idők voltak. Az édesapám tanári státuszát követő osztályvezetői pozíciója rendkívül felelős beosztásnak számított. Gyerekként is érzékeltem otthon a furcsa, ideges hangulatot. Akkoriban Kopácsi Sándor volt Budapest rendőrfőkapitánya, az ő édesapja pedig a tanácselnök abban a kerületben, ahol az én apám is dolgozott. A tanácselnök hallott ezt-azt a fiától a nagypolitika feszültségeiről, a párton belüli forrongásokról. Abban, hogy én nevelőotthonba kerültem, az is szempont lehetett: a nevelőotthon zárt világa biztonságosabb helynek tűnt, mint a falain túli univerzum. Igaz volt ez a forradalom előtti időszakban, és még az utána következő hónapokban is.
Az 1956-os forradalomból mennyit vett észre a nevelőotthon biztonságában?
Ott állt a színpadon a varázsszemes rádió. Hallottuk a híreket. Pár társammal végül kiszöktünk, mert hajtott a kíváncsiság. Jártuk a várost, láttuk, amit jobb lett volna nem látnia egy gyereknek. Igazán csak gimnazistaként, még inkább felnőttkoromban kezdett tudatosulni, hogy miféle szörnyűségek kerültek a szemünk elé.
Hogy ért véget az a „séta"?
Hazagyalogoltam a XII. kerületi családi otthonunkba, a Hollósy Simon utcába. Édesapám aggodalma egy hatalmas pofonban is megnyilvánult. Joggal.
A családját érintették valamiképpen a forradalmi történések?
Nem. Édesapám a forradalom után igazgató lett a Váli úti Általános Iskolában, a Móricz Zsigmond körtér közelében. A nyolcadik osztályt már ott végeztem. Az nem szép élmény, mert az igazgató fiát kötelezően utálták.
Máig fáj?
Felülíródott az emlék. Az általános iskola után bekerültem a József Attila Gimnáziumba, amelynek nagyszerű önképző és színjátszó köre volt. Utóbbi együttműködött a szomszédos Kaffka Margit Gimnáziummal, mert a miénk fiúiskola volt, a Kaffka pedig leány, s a darabokban mindkét nemre szükség volt. Szép évek voltak, erősödött a késztetésem: színésznek kellene lenni. Hatottak rám a társak is. Elsős voltam, amikor Szilágyi Tibor negyedikes, Bálint András, Jordán Tamás pedig harmadikos. Mind színjátszó körösök. Az Anna Frank naplója volt ez első olyan ottani előadás, amelyben már nagy szerepet játszhattam.
A Színművészeti Főiskola előtt Sinkovits Imre is biztatta. Honnan volt az ismeretség?
Az apám igazgatta iskolába járt egy srác, akinek gyártásvezető volt az édesapja. Őt kérdezte meg apu, hogy kinél lehetne engem „letesztelni"? Éppen forgattak egy filmet, amelyben Sinkovits Imre is játszott, így jött a lehetőség. A Blaha Lujza téri, azóta elbontott Nemzeti Színházba mehettem be hozzá, aznap este ő volt az Úr „hangja" az Ember tragédiájában. Elmondtam az öltözőjében négy-öt verset. Azt mondta: „Jól, van, jól van, csak így tovább." Mit mondhatott volna? Nekem nagy megerősítés volt, boldogan vágtam neki a felvételinek.
De nem vitte át a lécet.
Amikor a második próbálkozásra bekerültem, osztályfőnököm, Simon Zsuzsa elmondta: túl fiatalnak, gyerekesnek találtak.
A két felvételi között mit csinált?
Jelentkeztem a tanítóképzőbe is, ahová felvettek. Megérte az ott töltött idő, mert a Színművészeti Főiskolán nem kellett újra levizsgáznom marxizmusból, történelmi materializmusból, esztétikából, egyebekből.
Simon Zsuzsa jó tanár volt?
Kiváló érzékkel vezettet rá arra, hogy milyen mögöttes monológ zajlik az adott színpadi karakterben, mielőtt kimondaná a színpadon elhangzó szöveget. Másként fogalmazva: megtanított minket színészként gondolkodni. Azt is megértette velünk: hiába indokolják általános igazságok a színpadi figurák cselekedeteit, színészként minden egyéniség a maga stílusában, sajátos habitusában fejezi majd ki a színpadon azt, amit a szerep mögöttesei kapcsán felismert. Mindemellett persze megtanított egy csomó alapvető technikai dologra is. Például: ha oldalt ülünk a színpadon, akkor nem tesszük keresztbe a néző felöli lábunkat, mert különben úgy tűnhet a nézőtérről, hogy keresztbe vágtak. Apróság, de a legátéltebb alakítást is tönkre teheti.
Érzékelhető: élvezte a hallgatói státuszát.
Szerettem főiskolára járni, szerettem az osztálytársaimat. A lányok: Császár Angela, Esztergályos Cecília, Várhegyi Teréz. A fiúk: Ábrahám István, Harsányi Gábor, Janka Béla, Markaly Gábor, Szendrő Iván. Külön mázlink volt, hogy 1964-ben, a mi évfolyamunkkal egy időben két rendező osztály is indult. Nádasdy Kálmánhoz járt mások mellett Iglódi István, Zsámbéki Gábor, Marton László, Kőváry Katalin. Major Tamáshoz pedig Székely Gábor, Szirtes Tamás. Mindegyikük vizsgájában részt vettünk. Számomra az egyik legemlékezetesebb Szép Ernő Májusa Marton László vizsgarendezésében, amelybe Venczel Verával játszottam főszerepet, aki a párhuzamos színészosztályba járt.
A Nemzeti Színházban volt gyakorlatos hallgató. Diploma után Szolnokon kezdte a pályát. Akkoriban persze kötelező volt a vidéki indulás, de arra azért volt lehetősége, hogy válasszon az ajánlatok közül?
Az elsőre felkérésre igent mondtam. Egy dolgot tudtam: mindenféle műfajban játszani szeretnék. Az operettől a komédián át a legkomolyabb drámákig. Berényi Gábor, a szolnoki színház direktora, miután megnézte a Simon Zsuzsa rendezte Gentlemanek című negyedéves vizsgaelőadásunkat, felajánlott egy szerződést. Tudtam, hogy teátruma széles palettáról kínálja a műsorát, így ott minden műfajban kaphatok majd feladatokat.
Akkoriban vette feleségül Poór Klárát, aki rendkívül népszerű televíziós műsorvezető volt, ő konferálta például az ország egyetlen televíziós csatornáján a Táncdalfesztivált. Korábbi interjúban említette: a távkapcsolat korai váláshoz vezetett. Könnyen túlesett a dolgon?
Jót tett nekem a szolnoki időszak, az agglegényélet. Megtanultam magamról gondoskodni és gondolkodni. Vasalni, főzni, rendben tartani a dolgokat magam körül és magamban.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
