Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Szolnoki évei alatt esett a pályáján egy rövid kassai közjáték.
Beke Sándor, aki ugyancsak Nádasdy rendező osztályába járt, diploma után - határon túli magyarként - visszament Csehszlovákiába. 1970-ben lehetőséget kapott, hogy megalapítsa a kassai Tália Színházat. Két évig játszottam nála a Charlie nénje című darabban. Úgy, hogy fizetés nélküli szabadságot kaptam Berényi Gábortól. Nemes gesztus volt a részéről.
A két év kassai tartózkodás lett az alapja egy húszéves házasságnak, amelyből megszületett a lánya is. Szakmabeli volt a társa?
Jelmeztervezőként dolgozott a színházban. 1972-ben házasodtunk, miután visszatértem Szolnokra.
Ahol időközben Vass Károly váltotta Berényi Gábort. Majd az önnel egy időben Szolnokra került Székely Gábor lett az igazgató, nősülése, visszatérése évében, 1972-ben. Székely Gábor vezetésével a szolnoki teátrum hamarosan besorolt a legrangosabb művészszínházak közé. Ön olyan meghatározó előadásokban játszott, mint például a Székely Gábor rendezte Versailles-i rögtönzés, amelyben Moliére-t alakította; vagy a Dandin György, amelyben Csikasz, a parasztlegény figuráját formálta meg. Az 1973-as évadban pedig George Ciprian darabjában, a Gácsérfejben alakította Cirivist. Az előadást az akkoriban Budapesten megrendezett Színházi Fesztiválra is meghívták. Ön pedig az 1974-es évadtól a Vígszínházhoz szerződött. Izgalmasabb lehetőségnek tűnt, mint maradni a formálódó, de mind sikeresebb vidéki művész színháznál?
Érdemes felidézni az előzményeket. Családi ismerősünk volt Csepreghy Jenő filmrendező, aki több filmet is készített még a kilencszázharmincas években. Érdekességképpen említem az 1938-as Uz Bencét Jávor Pál főszereplésével. Csepreghy Jenő utóbb Amerikában telepedett le. Amikor egy alkalommal hazalátogatott, én éppen szolnoki pályafutásom elején voltam, amit ő úgy kommentált: „Marhaság, neked Budapesten van a helyed." Közölte, beszél is ez ügyben Várkonyi Zoltánnal, akinek anno osztálytársa volt. Nem sokkal később szólt is, hogy menjek be a Színművészeti Főiskolára, mert Várkonyi vár. Várkonyi Zoltánnak előadtam, hogy Csepreghy Jenő említette: lehetőségem lenne leszerződni a Vígszínházhoz. Várkonyi azt felelte: „Hát hogyne!" Majd hozzátette: „Öt év múlva." A kihallgatás ezzel véget ért. Ám öt évvel később valóban a Vígszínház tagja lettem. Persze nem Csepreghy Jenőn múlt a dolog, hanem azon, hogy Várkonyi látta a Gácsérfej című előadást az 1974-es fesztiválon. Utána kaptam tőle egy levelet, amelyben megírta: a Székely Gáborral történt megbeszélés alapján szeretne leszerződtetni a Vígszínházba. Úgy éreztem, kikerülhetetlen a dolog. Fatális helyzet volt.
Vajon miként alakul a pályafutása, ha Szolnokon marad?
Alighanem átmentem volna Székely Gáborral a Nemzeti Színházba, majd tagja lettem volna az induló Katona József Színháznak. Másként alakult. Tizennyolc boldog évet töltöttem a Vígszínházban. Részben azért is szerződtem el Szolnokról, mert egyre több olyan szerepet kaptam, amelyekben a koromnál idősebb karaktereket kellett játszanom. Lötyögtek rajtam, mint a kölyökvizslán a bőr. Éreztem, hogy még tanulni kellene. A Vígszínháznak kiváló társulata volt – többségüket csak a tévében láttam addig -, és azt gondoltam: ha sikerül megkapaszkodnom közöttük, az önmagában visszaigazolja a pályaválasztásomat. Négy évvel később a Vígszínház társulatától megkaptam a Hegedűs Gyula-gyűrűt, majd egy évvel később Várkonyi Zoltán felterjesztésre a Jászai Mari-díjat.
Mely előadások adták a legtöbb okot a boldogságra a Vígszínházban?
Például Gombrowicz Operett című darabjának Charme grófja. Valló Péter rendezte, akivel már Szolnokon is dolgoztunk az Egy szerelem három éjszakája című darabban. Mindkettő nagy szakmai egymásra találás volt. Meghatározó élmény volt a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadás is, amelyet generációm tagjaival vitt színpadra Marton László, és amelyhez hasonló zenés darabot soha addig nem játszottak magyar színpadon. Hasonló a helyzet a Harmincéves vagyok című musicallel is. Valamint fontos állomás volt a Ljubimov rendezte Bűn és bűnhődés Razumihinje. Ahogy a Tizedes szerepe is – amit a filmen Sinkovits Imre alakított - a Tizedes meg a többiek című előadásban. Horvai István rendezésében játszottuk vagy kétszázszor. Erős emlék Az öreg hölgy látogatása, amelyben a polgármestert alakítottam. Ruttkai Éva pedig a címszerepet, Claire Zachanassiant, az volt az utolsó szerepe. Fontos volt a Királyi vadászat Primasz főhadnagya; vagy Örkény darabja, a Pisti a vérzivatarban Halász Judittal, Szegedi Erikával, Garas Dezsővel, Tordy Gézával, Balázs Péterrel. Vígszínházi munkáimnak is része volt abban, hogy a tévések is felfigyeltek rám.
Televíziós megmutatkozásaiért olykor meg is feddték a kritikusok.
A kritikusok mellett bizonyos rendezők is számon kérték, hogy a televízióban, az úgynevezett könnyű műfajokban is vállaltam feladatokat. Kénytelenek voltak tudomásul venni: szeretem minél szélesebb skálán gyakorolni a mesterséget. Ahogy egzisztenciális szempontból sem volt mindegy, hogy vállalok-e plusz munkákat, vagy sem.
Meddig tartott, amíg elfogadható egzisztenciát teremtett a fővárosban?
A lányom még egy huszonkét négyzetméteres lakásba született, 1982-ben „lett belőle" egy hatvan négyzetméteres. Mindkettőben boldog voltam. Akkor is, amikor megvettem az első autómat, egy használt Wartburgot.
Amit a Vígszínház kapcsán felemlített, abból az következne, hogy onnan ment nyugdíjba. Nem így történt, tizennyolc év után átszerződött a rövid életű Arizona Színházba. Mögöttese némileg homályos. Mindössze egy félmondatot találtam egy egykori interjúban: a Vígszínházban megritkultak az önnek való szerepek.
Említettem Marton László egykori vizsgarendezését, Szép Ernő Májusát, egyik legkedvesebb főiskoláskori emlékemet. Amikor aztán majd két évtized után ő lett a Vígszínház igazgatója, támadt közöttünk egy kis feszültség. Amiről azonban most sem szeretnék részletesebben beszélni, mert Marton Laci, Isten nyugtassa, már nem tud reflektálni. Különben meg milyen is a színház világa? Eljátszottam tavaly a Lojális urat Marton László utolsó rendezésében, amikor színre vitte Moliére Tartuffe-jét Veszprémben. Nála léptem utoljára színpadra.
Közben azért történt még egy s más.
Ami az egykori színházváltást illeti: miután megritkultak a feladatok a Vígszínházban, előbb vendégszerepléseket vállaltam a József Attila Színházban. Gesztesi Károllyal játszottam Caragiale Az elveszett levelét, Galambos Erzsivel léptem fel a Gypsy című musicalben; benne voltam három Molnár Ferenc-darabban, Az Előjáték a Lear királyhoz című előadásban Blaskó Péter volt a partnerem, az Ibolyában Radó Denise és Vándor Éva, az Olympiában Hegyi Barbara. Szerettem ezeket a darabokat, a vendégfellépéseket, de örömmel mondtam igent, amikor Mikós István társulati tagságot ajánlott a Tháliából frissen alakult Arizona Színházban. Amikor azonban híre ment a döntésemnek, felhívott Schwajda György, és azt mondta: „Megőrültél, hogy most mész el, amikor én leszek a Vígszínház igazgatója!" Számított volna rám, ismertük egymást, dramaturg volt Szolnokon Székely Gábor igazgatása alatt. Valóban szó volt róla, hogy őt nevezik ki a felújítás előtt álló Vígszínház élére, de mégsem úgy lett.
Hanem úgy lett, hogy ön két évadott eltöltött az Arizona Színházban, amely aztán átalakult Művész Színházzá, amelynek direkciójában Schwajda György lett az egyik vezető. Amely direkció mások mellett önt is menesztette. A színház világa tényleg különös univerzum.
Az Arizonában nagyon szép szerepeket játszottam. Például Dürrenmatt Meteorját Haumann Péterrel, vagy a Szikora János rendezte Anouilh darabot a Romeo és Jeanettet. Aztán vége lett a dolognak. A mai napig bánt, hogy amikor az Arizona játszóhelyén megalakult a Művész Színház, kiderült, hogy ott nincs rám szükség. Ha tudtam volna, hogy az Arizona napjai meg vannak számlálva, akkor talán maradok a Vígszínházban. Ugyanakkor az is tény, hogy nem a művészeti igazgató, Schwajda György, hanem a Művész Színház igazgatónője mondta meg, hogy nem akar szerződtetni. Mondtam, hogy értem. Kérdezte, hogy mit fogok csinálni, azt feleltem, hogy majd valamit. A következő fél évben – annyi maradt jogilag az Arizona működésére - úgy próbáltam teljes erőbedobással két darabot, hogy tudtam: a következő évadban azok úgysem lesznek fenn az induló Művész Színház repertoárján. Az első Ari Chen izraeli szerző kétszemélyes darabja volt, a Már megint hazudtál, amelyben Tóth Auguszta volt a partnerem. Tényleg mindent beleadtunk a munkába, hiszen máshogy nem megy. Az igazgatónő – ellátogatva a próbára – kérdezte is, hogy megértettem-e: a hamarosan induló teátrumnál nem lesz rám szükség. Teátrális helyzet volt, a partnernőm el is sírta magát. Nyugtattam: nincs baj.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
