Néhány hónap leforgása alatt állt össze a The Rolling Stones első felállása 1962-ben. Mick Jagger akkor 19 éves volt, és egy ideje már alapított zenekart is. Igaz, egy garázsban játszó duóról volt szó, de 1961-ben csatlakozott hozzájuk Jagger egykori általános iskolai osztálytársa, Keith Richards is. Jagger és Richards gyerekkori barátsága akkor szakadt meg, mikor a Jagger 9 évesen egy költözés miatt iskolát váltott. Aztán 1961-ben, a két 18 éves srác véletlenül összefutott a dartfordi pályaudvaron. Jaggernél éppen Muddy Waters- és Chuck Berry-lemezek voltak, így hamar kiderült, hogy hasonlóan intenzív a két fiú zenei érdeklődése. (A kettes peronon 2015 óta emléktábla őrzi az gykori összefutás emlékét.) Nem volt kérdés, hogy Richards azonnal csatlakozik Jagger duójához, de még
jó fél év kellett ahhoz, hogy kialakuljon egy épkézláb felállás.
Ez már 1962-ben történt, mikor Jaggerék év elején elküldtek egy kezdetleges felvételt az Alexis Korner's Blues Incorporated formációnak, és az akkor már ismertnek számító, bluest játszó együttes vezetőjének, Alexis Kornernek nagyon megtetszett Jaggerék csörömpölése.
Áprilisban Jaggerék meglátogatták Alexis Korner együttesét, és jó párszor beugrottak jammelni a bluesegyüttesbe. Ott gitározott a nagyon tehetséges Brian Jones is, aki akkoriban már a kiszállást tervezgette: saját együttesben szerette volna megvalósítani saját elképzeléseit. A sikeres toborzás érdekében még hirdetést is feladott, amit Jagger is kiszúrt az újságban, így Richardsszal elmentek a meghallgatásra, és úgy alakult, hogy Jones (egy másik exKorner-tag mellett) velük alapította meg együttesét.
Mindez már júniusban történt, és az események olyannyira felgyorsultak, hogy egy hónappal később már koncertlehetőséget kaptak. Méghozzá éppen Alexis Korner segítségével. Ugyanis a blues együttes volt az állandó csütörtöki fellépője a londoni Marquee Clubnak, de aznap, 1962. július 12-én meghívást kaptak egy élő rádiós fellépésre, és természetesen igent mondtak. A klubbéli beugráshoz persze kellett a rámenős, már tapasztalt Brian Jones is. Ő beszélte rá a Marquee vezetőjét, hogy engedje be őket játszani a megüresedett csütörtöki estén. A dolog azért sem lehetett egyszerű, mert nyilván nem volt még demó anyaguk, senki sem hallotta még őket, és egy ilyen – szó szerint – nevenincs együttest színpadra engedni a jól bejáratott Korner-formáció helyett, komoly kockázattal járt. Állítólag még akkor sem volt meg az együttes neve, mikor Jones a helyi újságot hívta, ahol hirdetést akart feladni a koncert előtti napokban.
A legenda szerint a telefonbeszélgetés közben szúrta ki a közelében lévő, akkor már négyéves
The Best of Muddy Waters-lemez borítóját, rajta pedig az ötödik szám címét. Ez volt a Rollin' Stone, és így lett a világ egyik legrégebben működő, ráadásul talán a leghíresebb rockzenekara The Rolling Stones. Bár ezen a koncertjükön, 1962. július 12-én még Rollin' Stones-ként léptek fel.
Jagger és Richards ekkor 19 évesek voltak ekkor, Jones is csak egy évvel volt öregebb náluk. A lényeg, hogy egyiküknek sem volt komoly felszerelése, vagy pénze ahhoz, hogy azonnal beszerezze. Így Jagger pedagógus apjától kértek kölcsön a bérlésre. A felállás a következő volt: Jagger énekelt, Keith Richards és Brian Jones gitároztak, Dick Taylor basszusgitározott, a dobos pedig nagy kérdőjel. Mivel mobiltelefonok híján
akkoriban nem készült több ezer, javarészt használhatatlan rajongói felvétel
minden egyes koncertről, ráadásul a fellépés lassan 60 éve volt, a még élő résztvevők sem emlékeznek pontosan. Ha hihetünk Keith Richards 2010-es, Life című önéletrajzi könyvének, akkor Mick Avory dobolt. Ha meg nem, akkor elfogadjuk mások álláspontját, akik szerint Tony Chapman volt aznap este a dobos. A jelenleg is aktív tag, a korábban szintén Alexis Kornernél játszó Charlie Watts csak egy évvel később, 1963-ban foglalta el helyét a dobok mögött. Sokan éppen ezért 1963-at tartják az együttes születési évének, az 1962-es, Marquee Clubos koncertet pedig sokkal inkább csak a fogantatás pillanatának.
Keith Richards 2010-es önéletrajzi könyvében úgy emlékezett az estére, mintha elhagyta volna bolygót: „olyan volt, mintha mindenféle szabályok nélkül repülnél, és közben senki nem érhet hozzád. És mindez azért, mert ott van még néhány haverod, akik pont ugyanazt akarják csinálni, mint te. És ha ez működik, akkor szárnyakat kapsz. Érzed, hogy
olyan helyekre repülsz velük, ahova a legtöbb ember soha nem fog.
Éreztem, hogy egy különleges helyen jártam.” Richards azt is írta, hogy az az érzés mindennél többet ér. Saját dalokat akkor még nem írtak. Mivel jó pár éve a blues és bűvöletében éltek, ennek megfelelően alakult az aznap esti repertoárjuk is. A műfaj klasszikusaiból szemezgettek, és 16, egyesek szerint 18 számot adtak elő: Chuck Berryt, Muddy Waterst, Fats Dominót is játszottak.
És nem lehet kérdés, hogy jól muzsikáltak, mert nem sokkal később már rendszeres fellépésük volt a rivális londoni klubban, aCrawdaddyben, de nem sokkal később visszatértek a Marqueebe. A zenekar nyár végén már közös albérletbe költözött: két ágyon kívül semmilyen bútoruk nem volt, így az első évük otthon leginkább csak a koszos edények közt telt, viszont rengeteget zenéltek. És noha kerestek már pénzt is a fellépésekkel, mégis
sokszor bolti lopásokkal szerezték be az élelmiszert.
És ezek a nagyon visszafogott körülmények is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy London egyik legkeresettebb fellépői legyenek egy év alatt. Sőt, akkor már országszerte koncerteztek, és nem csoda, hogy felhívták magukra az őket két évvel megelőző, 1960-ban alakult Beatles figyelmét is. Lennonék irányították a Rolling Stoneshoz a tehetséges fiatal menedzsert, Andrew Loog Oldhamet, aki annak ellenére nagyon jól végezte dolgát, hogy akkor még csak 19 éves volt, tehát fiatalabb, mint az együttes bármelyik tagja, ráadásul az anyja aláírása nélkül még szerződést sem köthetett senkivel. Egyébként Oldham fejében az is megfordult, hogy a Beatles mintájára megpróbálja öltönyben játszatni Jaggeréket, de végül egyfajta inverz Beatlest csinált a Rolling Stonesból. A jól fésült, rendezett külsejű Lennonékhoz képest a szándékosan különböző ruha, a hosszú, rendezetlen haj lett Jaggerék védjegye, és el kell ismerni, hogy a terv működött. De akár el lehet gondolkodni azon is, hogy ennek a szándékos imidzsépítési megoldásnak vajon mennyi szerepe volt a Rolling Stones sikereiben. És ugyanez a kérdés érvényes a Beatlesre is, akik menedzserük, Brian Epstein ötlete alapján tartottak ki az öltöny és az egyen gombahaj mellett. Végül is a a világ talán két legsikeresebb rockegyütteséről van szó.