Úgy kell játszani, hogy minden előadáson ül valaki, aki életében először vagy utoljára jár színházban

Vágólapra másolva!

A jászberényi születésű Vas Judit Gigit már kisgyermekként elkezdte érdekelni a színház. Gimnazistaként minden hétvégén Budapestre utazott, csak hogy színházi kurzusokon vehessen részt. 2017-ben diplomázott a Kaposvári Egyetem színművész szakán, azóta szabadúszóként a debreceni Csokonai Színházban és a Szegedi Nemzeti Színházban játszott, a budapesti Nemzeti Színházban pedig az Álomgyár, a Csíksomlyói passió és a Psyché című előadásokban látható. Az idei évadot, a hosszú előkészítő munka után, tavaly decemberben életre hívott Déryné Program társulatának tagjaként kezdi, s most épp a János vitéz előadásukkal járja az országot.

Jónás Ágnes

Vágólapra másolva!

Vas Judit Gigi

A Déryné Társulattal folyton úton vannak, olyan területekre visznek előadásokat, ahol a kultúrához való hozzáférés lehetősége korlátozott. A sok utazás és összezártság miatt intenzívebb társulatépítés folyik itt, mint egy kőszínházban?

Ez a fajta színházi létezés nagyfokú egymásra figyelést igényel, hiszen valóban rengeteg időt tölt együtt a társulat. Még csak két hét telt el a János vitéz sátoraljaújhelyi premierje óta, de már kétezer kilométer van a hátunk mögött – jártunk a produkcióval Mátraderecskén, Fonyódon, Géberjénben, Sárváron, Mátraballán, Berettyóújfalun és Vácrátóton. Nem csupán arról van szó, hogy együtt próbálunk és játszunk, hanem mellette a buszon is akár nyolc órát vagyunk összezárva. Ez persze felszínre hoz konfliktusokat, de a vitáinknak mindig van értelme, mert így formálódunk közösséggé. Megbeszéljük a problémákat, megpróbáljuk megérteni egymás álláspontját. Összekovácsol bennünket az is, amikor közösen döntünk arról, hogyan rendezzük be a rendelkezésünkre álló teret, merthogy minden egyes alkalommal más-más térbeli adottságok fogadnak bennünket, ami óriási kihívás.

Vas Judit Gigi Fotó: Polyák Attila - Origo

Mennyivel erőteljesebb a közönség visszajelzése a kis falvakban, mint például Budapesten?

Sátoraljaújhelyen például odajött hozzám egy kilencéves kislány, akinek ömlöttek a könnyei. Megkérdezte, hogy mikor hozunk újra előadást hozzájuk. A szívem szakadt meg, hogy nem tudtam neki azt mondani, hogy már holnap. Aztán nem sokkal később megszólított egy kedves idős házaspár is, hálásan köszönték az élményt, amiben részesítettük őket. Ezek a visszajelzések megerősítenek minket abban, hogy fontos küldetés, amit csinálunk. Erős energiák cserélődnek előadás közben és után színész és közönség között, ráadásul a helyszín, a tér is kedvez a közvetlenségnek, a produkció utáni kötetlen beszélgetéseknek.

A Kaposvári Egyetem elvégzése után a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban és a Budapesti Nemzeti Színházban kapott szerepeket. Nem is próbálkozott más színházaknál?

Bárhova szívesen mentem volna, ha úgy alakul, de kellett, hogy érezzem, hogy ahova megyek, ott kifejezetten rám kíváncsiak. A Nemzeti Színházba és a Csokonai Színházba még egyetemistaként kerültem, ami nagyon fontos és hasznos dolog volt, ugyanis sok színészhallgatónak csak a gyakorlati évben adódik ilyen lehetősége. Persze nagy kihívás is, hiszen nincs az a védettség, mint az iskola falai között, de a tapasztalt kollégákhoz bármikor fordulhattam segítségért. Tavaly meghatározó élmény volt számomra a Szegedi Nemzeti Színházban töltött idő, ahol Világszépe szerepét játszottam a Világszép Nádszálkisasszonyban. Vendégként érkeztem és nem sok embert ismertem, de nagy nyitottság fogadott, sokat tanultam és új barátságokat, szakmai ismeretségeket köthettem.

A Kaposvári Egyetem nyilván meghatározó műhely volt az ön számára.

Az első év egy kemény tréningidőszak volt, ezt követően apránként kezdtünk el egymondatos jeleneteket, etűdöket csinálni. Az osztályfőnökünk Vidnyánszky Attila volt, akinek nagyon sokat köszönhetek, hiszen hagyta, hogy mindenki a saját ritmusában, a saját értékrendje mentén a maga útját járja. Hosszú idő, amíg egy osztályban, tizenöt különböző személyiség megtanul együtt és nem egymás ellen dolgozni. Azt hiszem, nekünk sikerült, és tanár úr vezetésével kialakult egy komplex munkamódszer, melynek gyümölcse lett diplomamunkánk, a Psyché, amin több mint egy évet dolgoztunk, s 2015-ben mutattuk be Gyulán, majd a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében. Ma már ritkán találkozunk az osztálytársaimmal, de egytől egyig szeretettel gondolok rájuk.

Azt szokták mondani, hogy a színpadon a gyerekek veszik a legjobban észre, ha valami nem őszinte. Például a János vitéz is olyan előadás, melyre sokszor ülnek be kisiskolások is. Más lelkiállapotot, másfajta felkészülést igényel gyerekeknek játszani?

Egy francia színésznő mesélte, hogy mestere azt kérte a színészeitől, hogy minden előadást annak tudatában játszanak, hogy a nézőtéren biztosan ül olyan, aki életében először, vagy aki életében utoljára lát színházi előadást. Erre szoktam gondolni. Tény, hogy a gyerekeket eggyel nehezebb megnyerni, mint a felnőtteket, de élvezem az őszinte jelenlétüket és reakcióikat, mindig törekszem a legjobb teljesítményre, és tisztában vagyok azzal, hogy nagy feladat, hogy az előadásainkkal minőségi értéket adjunk a gyerekeknek – így lesz később igényük arra, hogy színházba járjanak.

A Nemzeti Színházban a Csíksomlyói passióban, a már említett Psychében és az Álomgyárban is játszik, utóbbit Viktor Rizsakov állította színpadra. A rendező milyen tanácsokkal látta el önt a karaktermegformálást illetően?

Rizsakov rendkívül alaposan körbejár minden egyes karaktert és lelki folyamatot. A próbákon rengeteget beszélgettünk. Azt kérte tőlem, hogy tartsam el magamtól Betty karakterét. Volt, hogy babákkal játszottunk el egy jelenetet, de még számos „trükköt" sorolhatnék. Ezek óriási biztonságot adtak a premierre. Egyébként Rizsakov osztálya a Moszkvai Művész Színház Stúdiójából időben párhuzamosan tanult a mi osztályunkkal, így a nyári kaposvári táborok során lehetőségünk nyílt összeismerkedni, megnézni egymás vizsgáit, figyelni ki hogyan fejlődik. Így még nagyobb öröm volt, mikor Rizsakov rám gondolt az Álomgyár rendezésénél.

Szokott izgulni az előadások előtt?

Előadások előtt kevésbé, mint a magánéletben. Van bennem egy jófajta drukk, ami motivál, erőt ad. Nemrégiben a húgom esküvőjén kellett beszédet mondanom, na, hát ott jobban izgultam, mint bármelyik színházi helyzetben. Egyébként minden előadás előtt imádkozom. Hiszek abban, hogy van egy nálunk feljebbvaló segítő erő, amelynek szintén fontos a színház.

Azt mondják, a színészet egy „bolond" hivatás, amit csak szívvel-lélekkel, kellő őrülettel lehet csinálni. Mióta és miért érez vonzódást ehhez a különös szakmához?

Édesanyám pedagógus Jászberényben, és missziójának tekinti, hogy megismertesse a színházzal a diákjait. Rendszeresen hozza őket fel budapesti előadásokra. Én is általa ismertem meg ezt a miliőt, máig emlékszem a színház illatára. Egyszer, úgy négyévesen, azon kaptam magam, hogy arról ábrándozom, hogy én is színpadon szeretnék állni. Amikor a szüleim látták, hogy ezért mindent meg is teszek, nem próbáltak meg lebeszélni, sőt mindenben támogattak. Amikor a felvételin kimondták a nevem, másfél órán keresztül csak sírtam. Alig hittem el, hogy valóra válik az álmom. Az nem titok, hogy 18 évesen sok naiv gondolattal érkeztem az egyetemre, ma már nehéz megfogalmaznom, hogy pontosan miért éreztem vonzódást a szakma iránt, mert a sok munka és kihívás közepette más fénytörésben látom a régi vágyaimat, de igyekszem megtalálni ma is azt a régi örömöt.

Huszonévesen még annyiféleképpen bontakoztathatja ki az adottságait: mi volna a távlati cél? Rendezés, külföldi karrier, filmes pálya?

Szeretnék forgatni, de a filmezés háttere is érdekel. Volt szerencsém már kicsit beletanulni a televíziózásba, a Mesterember című műsort vezetem, az is teljesen új terep volt számomra, de élvezem. Szeretek új dolgokat tanulni és több lábon állni. A színház természetesen ma is nagy szerelem. A jövő évadban játszom tovább a nemzetis szerepeimet, a Déryné Társulattal a János vitézt és a szeptember 18-án debütáló Déryné ifjasszonyt követően pedig még további két új bemutatót tervezünk, és tovább járjuk az országot.