Olyan energiákat mozgatok meg magamban, amik néha nem kellemesek

Fatornyok - fotóspróba az Újszínházban

18 éves koráig falun élt, és onnan járt be a kecskeméti középiskolába. Most, 28 évesen pedig tökéletesen elégedett azzal, ahol jelenleg tart a magánéletében és a szakmájában. Bánföldi Szilárd egy fiatal, szikrázó srácot alakít az Újszínház Fatornyok című előadásában, és az Origónak adott interjújában azt is elmesélte, mivel kellett megküzdenie, hogy ez a figura úgy jelenjen meg a színpadon, ahogy kell neki. 

A Fatornyok főpróba hetében beszélgetünk. Hogy áll most az előadás?

Jól, és én azt veszem észre, hogy a rendező, Csiszár Imre is elégedett. Persze előfordultak döccenések, megakadások egy-egy délelőtti próbán, de egyáltalán nem volt jellemző a folyamatra. Általában az esti próbára mindenki a topon volt, és abszolút működött az a koncepció, amit elképzelt a rendező úr. Én ezt vettem ki az energiáiból.

Gondolom, most már végigjátsszák reggel és este is?

Igen. Tízre jövünk, végigjátsszuk az előadást, utána tartunk egy megbeszélést, majd készülünk az esti fordulóra.

Milyen jellegűek ezek a megbeszélések?

Általában újabb instrukciókat kapunk. Ilyenkor húzza be a potmétereket a rendező úr. Az érzelmi, technikai potmétereket. Tisztázunk egy-egy szándékot, reakciót. Dolgozunk a kapcsolatrendszereken. Csiszoljuk a szerepek személyes motivációit, gondolatait. Főleg a próbafolyamat vége felé már nagyon érzékeny és finomhangolású munka folyik. Valamint mindig felhívja a figyelmünket, ha valamit elmulasztunk megcsinálni, akár egy technikai instrukciót akár egy érzelmi töltést. Ez a következetesség fontos a folyamatban.

Bánföldi Szilárd Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mikor kezdődtek a próbák?

Augusztus 10-én volt az olvasó próba. De ha nincs járvány, akkor már májusban elkezdtük volna próbálni, de az egészet el kellett tolnunk. De mindenképp ebben az évadban lett volna a bemutató.

Okozott nehézséget, hogy lerövidült a próbákra szánt idő?

Nem érzem úgy, ez egy teljesen egészséges másfél hónapnyi próbaidő.

És ön hogy áll a szerepével?

Merem azt remélni, hogy jól.

Lehet azt mondani, hogy megvan? Vagy van olyan egyáltalán, hogy megvan?

Nem tudom, hogy van-e olyan, hogy teljesen megvan egy szerep. Az biztos, hogy az idő előrehaladtával közeledik a színész a szerepéhez, de hogy az mikor érik meg benne, sok mindentől függhet. Minél jobban magáévá teszi a szerepet, annál értékesebb, lényegesebb szellemi és lelki mélységeket tud érinteni. Ez egy folyamatnak a része. Általában már a próbafolyamat alatt létrejön egy mélyebb kapcsolat a színész és a szerep között, de az is lehet, hogy ez csak a premierre vagy éppen az ötödik, hatodik előadásra születik meg. Természetesen

ezek a belső felismerések szervesen kapcsolódnak a karakter jelleméhez.

Ilyen értelemben döntő szerepe van a premier előtti időszaknak. Egy biztos, kész állapotot mutathat egy alakítás, vagy maga az előadás, de az érési folyamat sok mindennel megajándékozhat minket a továbbiakban, ha nyitottak vagyunk rá. Nekem sok nehézségem volt ezzel a szereppel. Ez egy totál felhőtlen, felszabadult fiatal srác, aki most érettségizett jelesre, akinek olyan kapuk nyílnak ki épp, amik addig a tanulás miatt zárva voltak. Egy nagyon vidám, derűs, vicces fiút kell látnunk a színpadon. Ez nekem az elején problémát jelentett. Nem tudtam a saját személyemen keresztül a felszínre hozni ezt a felszabadultságot.

A jelenlegi körülmények miatt, amik meghatározzák a mindennapjainkat? Például a járvány... Vagy valamilyen személyes dolog miatt?

Ez abszolút személyes, a saját figurámból adódik. Ez az én egyik színészi feladatom, amivel meg kell küzdenem a színpadon. Hozzám közelebb állnak a tragikus, drámai, szerepek. Jóval otthonosabban közlekedek bennük. De hát nincs mese, ez egy vidám és folyamatosan nevető, a boldogságtól szikrázó srác, aki tele van örömmel…

Ugye nem azt akarja mondani, hogy ehhez képest ön egy boldogtalan, nevetni alig tudó ember, aki ráadásul csak nagy nehézségek árán tudott leérettségizni?

Nem. Dehogyis. Jó, azért tény, hogy inkább introvertáltabb ember vagyok a magánéletben. De szeretek szemlélődni, és boldog vagyok az életemben ott, ahol most tartok, mind a magánéletemben, mind szakmailag. Csak a színpadon nekem melósabb kibontakoztatni ezeket az energiákat. Ott vannak bennem, csak nehezebben törtek felszínre. Ám a Fatornyok nagyszerű lehetőséget és terepet biztosított nekem a szóban forgó feladat gyakorlásához. Most, már a főpróba hét elejétől, sőt már korábban is azt éreztem, sikerült megtapasztalnom ezt a felszabadultságot úgy, hogy az belőlem jöjjön, és ne legyen külsőséges. Én ezt szakmai előrelépésnek gondolom, ami borzasztóan tudja motiválni az embert, pláne így, a pályája elején erre szüksége van.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

És van lehetőség személyes beszélgetésekre a rendezővel? Akár a büfében, akár máshol?

Nem, részemről nem volt ilyen ebben a próbafolyamatban, de nem vagyok magamra hagyva, a próbák utáni megbeszéléseken mindent a kezem alá tesz a rendező úr. Csiszár Imrével nagyon sokat analizáljuk a szerepeket, hihetetlenül érti a kapcsolatrendszereket, a szereplők belső érzelmi motivációit, a mit, miért, hogyan?-t és abszolút érthetően, világosan át is tudja adni nekünk, többször is ugyanazt, ha kell. Éppen ezért úgy érzem, hogy sínre vagyok rakva, nem tudok csak úgy kisiklani, de ha még is, akkor egyből „visszapofoznak”.

Ez az első alkalom, hogy együtt dolgozik Csiszár Imrével?

Igen. És nagyon élvezem az ő munkamódszerét.

A Fatornyok Zilahy Lajos 1943-as alkotása, amit a Nemzeti Színházbeli bemutató után nem sokkal betiltottak, de 1945-ben például ezzel nyitott a Vígszínház kamaraszínháza. Egyszóval sikeres volt. Viszont mit adhat nekünk ma ez a mű? Például az előbb említett szakmai szintlépésen túl...

A darab egyik fő mozgatórugója, hogy a két főszereplőben elindul egy vonzás, egy vágyakozás a szülőföldjük iránt. Többek között ez indítja be őket érzelmileg. És olyan sokszor észrevettem ezt magamon is. Én falun nőttem fel Bács-Kiskun megyében, Nyárlőrincen. Ott megéltem egy csodálatos gyerekkort egészen tizennyolc éves koromig. És engem a mái napig meghatároz az, hogy én ott milyen ízeket, milyen szagokat éreztem, milyen szociális kapcsolatokat ápoltam, a közösségek, a nagyszüleimmel való kapcsolat és az a mérhetetlen szeretet, amit ott kaptam. A természethez való mély kötődésem is azokból a tájakból, az Alföldből gyökerezik, és ez jó. Boldog érzelmeket indít el bennem, ha erről beszélek, vagy csak gondolok rá. Megtartó energiák ezek. Akkor vettem észre, hogy ez nekem mennyire hiányzik, miután fölköltöztem Budapestre. És most a Fatornyok megint csak felhívta a figyelmemet erre a bennem élő jelenségre. A főszereplőkben is egy ilyenfajta vágyódás játszódik le a szülőföldjük iránt, és éppen ezért sokszor tudtam kapcsolódni az ő motivációjukhoz.

Visszajár még a faluba?

Persze. Már csak a barátaim vannak ott. A szüleim átköltöztek Tiszakécskére, így oda járok haza, de egyébként, igen, visszajárok Nyárlőrincre, ha tehetem.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Miért jó klasszikust játszani?

Nekem igazából nincs is viszonyítási alapom. Másfél éve vagyok a pályán, és ez idáig csak klasszikusokat játszottam itt, az Újszínházban: A Csíksomlyói passió-t, Az élet kapujá-t, a Bizánc-ot, Kőszívű ember fiai-t most pedig a Fatornyok-at. Én megtalálom bennük a saját világomat. A klasszikus művek örökérvényű, egyetemes értékeket hordoznak magukban, mindig van létjogosultságuk bármelyik színház színpadán.

A pályán létet a színházi szerződéstől számítja? Mert ha jól tudom, korábban is voltak színjátszási tapasztalatai.

Igen, voltak, de valóban a társulati tagsághoz kötöm. Most érzem azt, hogy valami igazán elindult, vagy el fog indulni. Egy korszaknak vége lett a diploma megszerzésével, és ha minden jól megy és az égiek is így akarják, elindul egy út, ami az életünk végéig eltarthat. Ha az ember kihasználja a lehetőségeit, szorgalmas, megvannak az adottságai, tehetségei, odafigyel jelekre, akkor a színművészet egy szépen felívelő pálya, hivatás tud lenni.

Gyakorlaton is itt volt, az Újszínházban?

Igen, azt is beleszámolom ebbe a másfél évbe. A Csíksomlyói passió-ban kezdtem Jézust próbálni. Az volt az első olyan próbafolyamat itt, amiben elejétől a végéig jelen voltam. Korábban voltam beugrós három előadásban, így kezdtem az Újszínházas pályafutásom, majd az ötödév második felében kaptam meg Jézus szerepét a Csíksomlyói passió-ban.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Gondolom, a gyakorlat végén jött a felkérés.

Mármint a szerződtetésé?

Igen. Mit érzett akkor?

Hát egy hatalmas élmény volt. Azt jelentette, hogy társulati tag leszek, szerződéses színész, a főváros egyik kőszínházában. Amit én igazából csak akkor fogtam fel, amikor aláírtam a dokumentumot. Nekem ez az egész pálya nem volt egyértelmű még akkor sem, amikor már bőven OKJ-s színészképzésen voltam. Nagyjából az egyetemi évek alatt tudatosodott bennem, hogy már valóban nem sok választ el attól, hogy diplomás színművész lehessek. Aztán sikerült és nyilván ha megkérdezik tőlem, hogy mi a foglalkozásom, azt mondom, hogy színművész vagyok. De ez nekem nem volt egyértelmű, mikor is válok, válhatok ténylegesen azzá.

És befogadta itt a társulat?

Azt érzem, hogy igen. De már az első pillanattól kezdve ezt éreztem, mert itt mindenki mosolygott rám, mikor a folyosókon, takarásban, bárhol találkoztunk, ez borzasztó nagy erőt és lökést adott. Az introvertáltságom miatt nekem alapból egy kicsit nehezebben megy a beilleszkedés, bár valószínűleg csak én hiszem ezt. De itt nem is voltak ilyen problémáim, és most már

azt mondhatom, hogy teljesen otthon érzem magam.

Fantasztikus érzés, hogy egy fővárosi kőszínházi társulatban otthon érezhetem magamat, és számítanak a munkámra. Komoly, nagy feladatokat, lehetőségeket kapok, amikben tetten érhető a szakmai fejlődésem. Olyan szakmai kihívások érnek engem, amikkel meg kell küzdenem, és sikerül gyarapítanom az önismeretemet. Nekem mindennél többet ér, hogy itt megélhetem a saját szakmai jelenvalóságomat. Sokszor kell újra definiálnom magam, de ez jót tesz a fejlődési folyamatnak.

Az előadás létrejöttének melyik a legizgalmasabb része?

A próbafolyamat, amikor kibontjuk a szerepet. Azt a szakaszt szeretem, amikor már tudom és igazából magaménak érzem a szöveget, és elkezdek vele élni. Pontosabban, mélyebben elkezd élni bennem a szöveg, a szándékok, az érzelmek. Addig sok esetben erőlködés van, de a szó legnemesebb értelmében értem. Van, hogy szenvedni kell egy-egy figuráért, hogy az úgy jöjjön ki belőled, a te nyelveden, a te gondolatatidon, személyeden keresztül. Olyan energiákat és érzelmeket mozgatok meg magamban, amik néha nem kellemesek, de valahogy mégis elvezetnek a kívánt közös nevezőhöz. Én szeretem azt a folyamatot.

Korábban nyilatkozta, hogy nem kell félni a kudarctól. Darvas Iván egész pályája alatt tapasztalt lámpalázának alapja állítólag nem volt más, mint az attól való rettegés, hogy lebukik. Kiderül, hogy semmi köze az egészhez, a színészethez. Az ön által említett és félt kudarc is hasonló horderejű, vagy ennél azért visszafogottabb?

Sokáig szenvedtem hasonlóktól, szorongtam is emiatt. De az utóbbi időben ezen sokat dolgoztam, volt hozzá segítségem, valamint segített a karantén három hónapja is, szóval azt veszem észre, hogy nem szorongok annyit. Vagy legalább is kézben tudom tartani. Ez önbizalmat és határozottságot ad. És igen, mondhatom, hogy nem félek a kudarctól, mert tisztában vagyok vele, hogy minden kudarcban tanítás rejlik. Ez lehet szakmai, magánéleti, bármilyen kudarc, de dolgunk van velük. Tudom, közhely, de föl kell állnunk a kudarcainkból, mert csak nyerhetünk velük.

Akkor ez olyan, mint a küzdés…

Igen. Persze megvagyunk mi kudarcok nélkül is. És az sem jó, ha az ember tele van velük, akkor érdemes elgondolkodni rajta, mit csinálhat rosszul.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

És mit tanult a karantén három hónapja alatt?

Önismeretet. Ez elengedhetetlen a szakmánkban. Személyes és szakmai kérdéseket is boncolgattam saját magammal kapcsolatban. Megvizsgáltam az egész élethez való viszonyomat, és hiába volt magánéleti a kiindulópont, óhatatlanul hozzákapcsolódott a szakmai létezésem. De mint mondtam, voltak segítőim. Nem egyedül csináltam, és ez nagyon jó.

Mi az, amit a járvány esetleg elvett öntől, fiatal színésztől?

Én úgy fordítom le magamban az egészet, hogy abszolút pozitív hatással volt rám.

És reméljük, lassan vége is lesz.

Én nagyon szeretném. De nagyon fenomenális érzés volt, mikor négy hónap után újra színpadra állhattunk. De gondolom, az összes színészkollégám így érezte. Hatalmas löketet és energiabombát adott, fantasztikus volt.