A színésznő, akinek az édesanyja megölte magát a Rákosi-diktatúrában, és most elmeséli, hogy ő maga hogyan tudott életben maradni

Budapest, 1964. augusztus 26. Drahota Andrea, a Színház- és Filmművészeti Főiskola IV. évfolyamos hallgatója. MTI Fotó: Keleti Éva

Drahota Andrea olyan filmes alkotókat ihletett meg egyedi tehetségével, mint Jancsó Miklós vagy Huszárik Zoltán. Már főiskolás korában forgatott, majd férjével, Kozák Andrással – akivel még színésznövendékekként házasodtak össze – egy rövid vidéki kitérő után a Thália Színházhoz szerződtek. Csaknem harminc évig voltak tagjai a Kazimir Károly vezette társulatnak, csak direktoruk távozása után léptek tovább. Férjének haláláig legendás párost alkottak a magánéletben éppen úgy, mint számtalan színpadi és egyéb munkájukban. A Jászai Mari-díjas, érdemes művész színésznő az Origónak adott interjújában felidézi, miként hatottak családjára a háborús években átélt, majd az ötvenes években megtapasztalt történések. Elmeséli, hogy színészetről álmodozó lányként miért a közgazdasági egyetem ipar szakán kezdte meg tanulmányait, miként találtak egymásra Kozák Andrással a Színművészeti Főiskolán, milyen karakterként szerette meg a Thália igazgatóját, aki egészen más világnézethez tartozott, mint kedvenc színésznője. Felidézi egy franciaországi pálinkázás emlékét, amely során mások mellett Marina Vladyval beszélgette végig az éjszakát, a maga részéről a Rákosi-érában elsajátított folyékony franciasággal. Arról is beszél, miért maradt magyar színésznő, annak ellenére, hogy Párizsban színházi főszerep várta, ráadásul a francia kollégák még el is szöktették volna az őt figyelő elvtársak elől. Ahogy azt is elárulja: miként maradt életben, annak ellenére, hogy már nem látta értelmét az evilági jelenlétnek.

A lexikonok szerint Veszprémben született, pedagógusszülők gyermekeként. Ők ott tanítottak?

Veszprémben születtem, mert a közeli Perkátáról oda tudott bemenni az édesanyám. Apám pedig akkoriban sehol sem tanított, mert éppen a Donnál szolgált tiszti rangban a II. magyar hadseregben, amely ármádiát én is elpusztítottam egy Jancsó-filmben egy törülközővel és egy pisztollyal. Édesanyám sem tanított, ugyanis szobrász volt, aki otthon dolgozott.

Mi magyarázhatja a lexikonok elírását?

Édesapám eredetileg mezőgazdasági egyetemet végzett, hosszabb ideig dolgozott gazdatisztként. Pár évvel később, még a háború előtt, elvégezte a tanárképzőt, majd mezőgazdasági technikumokat alapított. Az édesanyám korán meghalt, 1953-ban, a húgom akkor volt kilenc éves, én tizenkettő. A második mamám – jó kapcsolatunk volt, nagyon szerettem - matek-fizika szakos középiskolai tanár volt.

Édesanyját betegség vitte el?

Öngyilkos lett. Pontosabban végeztek vele az ötvenes évek. A frontról visszatért édesapám akkoriban már tanárként dolgozott. Az iskola kollégiumába kineveztek felügyelőnek egy pártfunkcionárius nőt – két elemit, ha végzett -, aki kikezdett a fiúkkal. A papám begorombult, és persze védte a gyerekeket. A nő erre kirúgatta az állásából. Akkor elkerültünk Abaújszántóra, Miskolctól és Szikszótól egyaránt harminc kilométerre. Emlékeim szerint ott mindig tél volt. Biztos, hogy nyáron is hideg volt, mindig szél fújt. Az iskola épülete - ahol Papi állást kapott - gyönyörű volt, de az épület egy borzalmas hangulatú országút mentén helyezkedett el. A tanári lakásokat átkötő folyosóról lehetett megközelíteni az iskolából. Velünk szemben is tanárember lakott a családjával. Egy éjszaka hatalmas csörömpölésre, durrogásra ébredtünk. A folyosóra kilesve láttuk, hogy a tanárt bőrkabátos emberek rángatják ki a lakásból. Sosem tért vissza. Elmondhatatlan világ volt, ráadásul alig tudtunk megélni. Édesanyám nem bírta tovább abban a csonthideg környezetben, a háború minapi emlékeivel.

A háborút miként vészelte át?

Volt egy középső húgom is, Dórika, akit rögtön a háború után elvesztett. Ágnes húgom akkor még nem született meg. A háborúban – miközben édesapám a fronton volt - édesanyám fél Magyarországot bejárta nagyanyámmal, velem, és a babakocsiban Dórikával. Pontos okát nem tudom, de alighanem kibombáztak minket az otthonunkból. Első emlékem egy vasútállomás várótermének képe, amelynek két beszakadt tetőszakasza és két falrésze volt meg. Amikor elhúztak felettünk az alacsonyan repülő bombázók, a vasútállomás falai és a tető furcsán lengedeztek. Nagyon féltem, ugyanakkor le is nyűgözött az épületek különös hullámzása. Két és fél-három évesen is éreztem, hogy olyat tapasztalok, ami normális esetben nem történhetne meg. Mindaz, amit akkoriban megtapasztaltunk, azt alig lehet ép ésszel túlélni. A háború végén engem nem lehetett piacra, vagy más sokaságba vinni, mert rohamot kaptam. Az orvosok azt mondták: tömegiszony. Mindannak következtében, ami akkor történt, s ami utána jött, az édesanyám feladta az életet.

Drahota Andrea 2015 decemberében Forrás: MTI/Zih Zsolt

Mi a legfontosabb abból, amit később édesapjától és a második mamájától megtanult?

Megértették velünk: mindenáron tanulnunk kell, hogy vigyük valamire. De abban semmi szerepük nem volt, hogy színész lettem.

Középiskolába hova járt?

A ceglédi Kossuth Lajos Gimnáziumba.

Volt ott színjátszó kör?

Volt, de nem vettem részt benne. Azonban egy másik színjátszó csoport egyik előadásában – meg nem mondom már, miféle társaság volt – volt egyszer egy férfiszerepem egy Moliére-darabban. Inkább csak ábrándoztam a színészetről, mert olvastam egy könyvet, aminek az volt a címe: Színészek, szerepek. De otthon nem mertem beszélni az ábrándjaimról.

A lexikonok szerint 1959 és '61 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult ipar szakon. Ez stimmel?

Igen. Nekem mindegy volt, hogy milyen egyetemre megyek, csak tanuljak. Anyukám javasolta: menjek külkerszakra, a gazdasági egyetemre, ahol további nyelveket is tanulhatok. Akkor már perfekt beszéltem franciául, és valami keveset angolul is. Jelentkeztem is a közgázra, de rosszul töltöttem ki a felvételi lapot, véletlenül az iparszakot jelöltem be a külkereskedelmi helyett.

Pár évet visszalépve: 1956 éles emlék?

Tizenöt éves voltam. Akkori helyzetünket mutatja: azzal voltam elfoglalva, hogy vajon mit fogunk enni, ha elhúzódnak a harcok, mert az egy doboz májkrémünkön kívül üres a spejz. Politikailag nagyon éretlen lehettem. Az is maradtam.

Hol tanult meg franciául az ötvenes évek sajátos világában?

Volt a középiskolában egy Bosnyákné Klárika nevű kiváló franciatanárunk. 1956-ban halt meg, amikor őrült módon a tankok alá rohant a matektanárral együtt, amikor jöttek az oroszok Pest felől Ceglédre. Klárika imádott engem, külön is tanítgatott, ingyen, hiszen semmi pénzünk nem volt. Külhoni újságokat is adott, elsősorban tengerbiológiai szaklapokat. Ha azokból tanul valaki franciául, az bizony fura mondatokat tud összehozni.

Franciákkal beszélgetett valaha?

Már színésznő voltam, több filmben is játszottam, amikor kivittek egy Franciaországban rendezett filmfesztiválra. Egyszer elmentünk beszélgetni és pálinkázni Marina Vladyval és a testvérével, a szintén színésznő Odile Versois-val, valamin Versois férjével, aki Korzika leggazdagabb földesura volt. Addig csak pár szót pötyögtem, a szállodai kulcsot is alig mertem elkérni, de a pálinkázás alatt elkezdtem – mindenki döbbenetére - folyékonyan beszélni. Azt hitték, hogy kém vagyok, de aztán tisztázódott a dolog. A fesztivál idején néztük meg az akkoriban csúcson lévő Jean Louis Barrault - aki egyszerre volt rendező, színész, pantomimművész, valamint színigazgató - Claudel nagy költői művében, a Les souliers satinst-ben, vagyis a Selyemcipellőkben a Théâtre de l'Odeonban – amelynek ő volt akkoriban a főigazgatója. Az előadás után – nekünk szóló ajándékként – bevittek minket Barrault szállodai luxuslakosztályt idéző négyszobás öltözőjébe. A beszélgetés közben folyton engem nézett, tréfásan megütögette a fejemet, ahogy jött-ment közöttünk. Végül elmondta: szeretné, ha én játszanám el a Répafejű című darab címszerepét, amely egy közép-európai kisfiúról szól.

A lexikonokban ez nincs a szerepei között.

Biztos voltam benne, hogy az illetékes elvtársak nem járulnának hozzá. El is mondtam a franciáknak, akik erre elkezdtek tervezgetni: elmegyünk ebédelni az Eiffel-toronyba, ott kimegyek a női mosdóba, ahonnan elszöktetnek. Izgalmasan hangzott, de persze semmi pénzért nem hagytam volna itthon a családomat.

1964, Drahota Andrea, a Színház- és Filmművészeti Főiskola IV. évfolyamos hallgatója. Forrás: MTI/Keleti Éva

Egyetem, iparszak. Hogy bírta?

Politikailag elkötelezett egyetem volt – még a többinél is jobban -, ahol a társadalmi munka is kötelező volt. Mindenkitől megkérdezték: mihez ért? Mondtam, én semmihez, nem is akarok semmit se csinálni, elég lesz nekem megtanulni az ipari konklávokat, meg a gazdasági földrajzot. Végül beosztottak a külön igazgatóság alatt működő Egyetemi Színpadhoz. Én főztem kávét a rendezőnek, Vadász Gyuszinak, aki a rádióban volt főállásban, az egyetemen pedig éppen Kafka A holtak újra énekelnek című háborús darabját rendezte. Én voltam a súgó is, így amikor a gyönyörű főszereplő lány megbetegedett, Gyuszi azt mondta nekem: „Ne álljunk meg a próbákkal, menj fel a színpadra, úgyis tudod az egész darabot kívülről!" Felmentem. Több remek előadást csináltunk még. Majd Vadász Gyuszi írta meg a kérelmemet is a Színművészeti Főiskolára, ő is adta postára. A sikeres felvételim után nem mertem elmondani otthon, hogy mi a helyzet. Megkezdtem utána a közgáz második évfolyamát. A közgáz Makarenko utcai kollégiumában hívott fel a színművészeti portásnője, akit a tanulmányi titkár, Tiszeker Lajos bízott meg a feladattal, hogy mondja el: ne hülyéskedjek, kezdjem meg a főiskolát. Akkor átköltöztem a színmű Vas utcai kollégiumába.

A felvételi könnyen ment?

Igen, amúgy pótfelvételi volt, gondolták, felvesznek még pár hallgatót. 1961-ben három színészosztály is indult. Én Szinetár Miklóshoz kerültem, oda járt mások mellett Bálint András, Ernyey Béla, Balázs Péter, Moór Marianna, Fodor Zsóka.

Miként teltek a főiskolai évek?

Nagyon jól. Rögtön kiszúrtak, főleg a fiúk, közülük is az idősebb, negyed-ötödévesek. És a filmrendező osztály hallgatói, akkor járt oda például Ventilla István, Simó Sándor, Sándor Pál, Reisenbüchler Sándor. A férjemet is akkor ismertem meg, amikor ültem a kollégiumban a fiúk emeletére vezető lépcsőn. Ő Simon Zsuzsa párhuzamos osztályába járt, mások mellett Almási Évával, Csomós Marival, Szersén Gyulával, Szilágyi Tiborral. András utóbb elmondta: eleinte nagyon idegesítettem a fekete Nofretiti-hajammal, meg a fiúk iránti nagy barátságosságommal. A főiskolára bekerülve egyik napról a másikra teljesen megváltoztam.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!