A színésznő, akinek az édesanyja megölte magát a Rákosi-diktatúrában, és most elmeséli, hogy ő maga hogyan tudott életben maradni

Budapest, 1964. augusztus 26. Drahota Andrea, a Színház- és Filmművészeti Főiskola IV. évfolyamos hallgatója. MTI Fotó: Keleti Éva

Drahota Andrea olyan filmes alkotókat ihletett meg egyedi tehetségével, mint Jancsó Miklós vagy Huszárik Zoltán. Már főiskolás korában forgatott, majd férjével, Kozák Andrással – akivel még színésznövendékekként házasodtak össze – egy rövid vidéki kitérő után a Thália Színházhoz szerződtek. Csaknem harminc évig voltak tagjai a Kazimir Károly vezette társulatnak, csak direktoruk távozása után léptek tovább. Férjének haláláig legendás párost alkottak a magánéletben éppen úgy, mint számtalan színpadi és egyéb munkájukban. A Jászai Mari-díjas, érdemes művész színésznő az Origónak adott interjújában felidézi, miként hatottak családjára a háborús években átélt, majd az ötvenes években megtapasztalt történések. Elmeséli, hogy színészetről álmodozó lányként miért a közgazdasági egyetem ipar szakán kezdte meg tanulmányait, miként találtak egymásra Kozák Andrással a Színművészeti Főiskolán, milyen karakterként szerette meg a Thália igazgatóját, aki egészen más világnézethez tartozott, mint kedvenc színésznője. Felidézi egy franciaországi pálinkázás emlékét, amely során mások mellett Marina Vladyval beszélgette végig az éjszakát, a maga részéről a Rákosi-érában elsajátított folyékony franciasággal. Arról is beszél, miért maradt magyar színésznő, annak ellenére, hogy Párizsban színházi főszerep várta, ráadásul a francia kollégák még el is szöktették volna az őt figyelő elvtársak elől. Ahogy azt is elárulja: miként maradt életben, annak ellenére, hogy már nem látta értelmét az evilági jelenlétnek.

Színésznős lett a személyisége?

Nyitott lettem, közvetlen. De sosem voltam tipikus színésznő.

Hogyhogy?

Tételezzük fel, hogy van valamennyi tehetségem, ami nem rajtam múlik. De például egyáltalán nem vagyok irigy. Tiszta szívvel, és a saját sikeremnél is jobban örülök a mások sikerének. Hálát adok ezért a képességemért a jóistennek, mert nincs annál nagyobb szenvedés, mint bármit is elirigyelni másoktól. Az sem színésznős tulajdonság, hogy semmi igény nincs bennem arra, hogy írjanak, vagy beszéljenek rólam, nem vágyom a fókuszba. Előadás után két másodperc alatt mostam le magamról a festéket, és úgy mentem át a még zsúfolt nézőtéren, hogy senki nem ismert rám. Pedig láttak eleget a színpadon. A tháliás évek alatt volt, hogy több mint harminc előadásom volt havonta, mert hétvégéken kettőt játszottam.

Diploma után egyetlen évadot töltött Szolnokon, majd huszonötöt a Tháliában, illetve a színház átmeneti névváltása idején az Arizonában. Nem csak a házasságát illetően lett önből egyszerelmű ember. Vagy ez – a Tháliát illetően – túlzó feltételezés?

Elmondom, hogyan kezdődött. Kozák Andrással 1963-ban együtt forgattunk Gaál István Sodrásban című filmjében, akkor jöttünk össze, másodévben, 1964-ben össze is házasodtunk. Én még abban az évben forgattam Rózsa János Igaz-e? című kétszereplős rövidfilmjében, Ernyey Bélával. A rákövetkező évben Hintsch György Iszony című filmjében játszottam. András már korábban is forgatott, 1964-ben pedig Jancsó Miklós Így jöttem című filmjének volt a főszereplője. Mindezt azért említem, mert mi ugyan nem a Tháliában voltunk színházi gyakorlaton, ellenben a színház igazgatója, Kazimir Károly alighanem a filmekben szúrhatott ki minket magának. Ám mivel diploma után kötelező volt egy évet vidéken tölteni, a szolnoki színház akkori igazgatója, Berényi Gábor mindkettőnket lehívott a társulatához. Játszottam a Rómeó és Júliában, illetve az Én és a kisöcsém című darabban, ennyi volt. Ugyanis akkor már előszerződésünk volt a Thália Színházhoz, miután még végzősként Kazimir behívott minket egy beszélgetésre.

Miről beszélgettek?

Színházról, a jövőről, de az a legerősebb emlékem, hogy egyszer csak megkérdezte: „Ezt a ruhát maga varrta?" Mondtam, hogy igen, mire némi éllel azt felelte: „Látszik." Nem volt igaza. Ágnes lányomnak is – aki 1965-ben született – olyan gyönyörű ruhákat varrtam, amilyen a világon nincs. De Kazimir állandóan kipécézett engem. A hosszú, negyedszázados közös életünkben folyton gonoszkodott velem.

Mert szerette.

Ahogy én is nagyon szerettem. Tanító úrnak, pontosabban Tantó úrnak hívtam. De magunk között, kollégámmal és legjobb barátnőmmel, Esztergályos Cecíliával, csak Fidinek.

Miért?

A Thália Színház szabályzata szerint öltözés után nyitva kellett hagyni az öltözőajtókat, amelyeket akkor csak egy függöny választott el a folyosótól. Kazimir Károly mindig úgy jött be hozzánk, hogy a fejével tolta maga előtt a függönyt. Meséltem egyszer Cilinek, hogy Andriséknak volt egy kutyája, Fidi, akinek tiltva volt a konyha, s ha mégis be akart óvakodni oda, akkor a fejével tolta előre a légyfogónak kiakasztott függönyt. De ebben a Fidizésben is nagy szeretet volt Kazimir iránt, nagy színházi szeretet.

Drahota Andrea színművésznő Forrás: MTI/Farkas Tamás

Kazimir Károly igazgatói feladata mellett a Magyar Színházművészeti Szövetség főtitkára volt 1963 és 1986 között. Pártvonalon is erős kapcsolatokkal. Ön ezzel szemben, múltjából is kiolvasható, nem volt a rendszer híve.

Nem emlékszem, hogy akár úttörő is lettem volna, de az biztos, hogy a KISZ-nek, a pártnak sosem voltam tagja. Éreztem, hogy nekem ehhez semmi közöm, más úton járok. Kazimir Károly fiatalon még párttitkár is volt, de akkoriban ő már egyáltalán nem foglalkozott politikával. Illetve, mi azt tapasztaltuk, hogy csak a színház érdekli, az előadások.

Millió szerepet játszott Kazimirnál. Mind fontos, vagy van olyan, ami a szíve közepe?

Van, mégpedig A bolond Ásvayné. Azt ajándékba kaptam a Papától, mert Papának, Tatának is hívtuk Kazimirt. Harsányi Zsolt írta a darabot Bajor Gizinek, aki negyvenegy évesen játszotta el. Én pedig a negyvenegyedik születésnapomra kaptam meg. Kazimir szerette volna megrendezni, Andrisra osztva annak a férfinak a szerepét, aki megtámadja Ásvaynét, amit a betoppanó Ásvay félreért, s elhagyja az asszonyt. Ám a férjem azt mondta: nagyobb kedve lenne megrendezni a darabot, mint játszani benne. Kazimir belement.

Könnyű volt a próbaidőszak?

Andris nem adott instrukciót, csak hagyta, hogy beszéljek a szerepemről, de azt vég nélkül. Egyszer aztán azt mondta, hogy most már elég, mert sokkal többet tudok annál, mint amennyire valaha szükség lesz. Nagyon szépen alakult minden a próbákon, de Andris kikötötte, hogy Kazimir csak akkor nézheti meg, ha már minden összeállt, mert nem akarta, hogy belenyúljon. Ezért Rézike, a művészeti titkár mindig letagadta, hogy már ott tartunk, ahol valójában tartottunk.

Amikor Kazimir Károly végül megnézhette, akkor mennyire „nyúlt bele"?

Jó sokára nézte meg, csendben végigülte az egészet. Azután kiment a rendezői balon a folyosóra, nekitámaszkodott a fűtőtestnek, és a következőt mondta: „Én csak beszélek, beszélek hülyeségeket, ti meg mindent megcsináltok előlem." Ez nem egy dicséret volt, ez a legnagyobb dicséret volt, amit valaha valakinek mondott. Ugyanis nagyon hiú ember volt. Bár akár fenéken is lehetett billenteni, jómagam szégyentelen módon majdnem fel is ökleltem néhányszor – de úgy semmiképpen nem lehetett senkinek sem igaza vele szemben, hogy az a hiúságában sértse.

Legnagyobb dicséretét a közönség is visszaigazolta?

A hajdani Lila akác vendéglőig álltak sorban a jegyekért, pedig az nem a szomszédban volt.

Drahota Andrea (Volanges-né) és Mihályi Győző (Valmont vicomte) játszik a Choderlos de Laclos regényéből Örkény István fordításának felhasználásával bemutatott Veszedelmes viszonyok című darabban, a Várszínházban, 2000-ben. Forrás: MTI/Sándor Katalin

Egykori kollégái mesélték, de a színháztörténet is számon tartja: Kazimir Károly Thália Színházának sokszínű repertoárja volt, amelyben még kortárs nyugati szerzők darabjai is helyet kaptak. Ugyanakkor felületesebb emlékezők szerint a teátrumban a grandiózus, nem feltétlenül lebilincselő népi eposzok domináltak. Azokat ön kedvelte?

Tény, hogy volt olyan mű, amelyet Kazimir Károly talán végig sem olvasott, de elképesztő látványvilágot vizionált hozzájuk az érzetei, színházteremtő képessége, nagy fantáziája alapján. Szerette a patetikus megoldásokat. De azért az eposzok kapcsán sem fekete vagy fehér a kép. Színre vittük például a Kalevalát, amelyet Finnországban is bemutattunk, ahol akkora siker volt, hogy majdnem szétverték a színházat. Egy előadást kötöttek le, végül kilencet kellett játszanunk.

Itthon is el volt tőle ragadtatva a közönség?

Igen. Ez egy gyönyörűséges eposz, érdekes világgal, amit ráadásul fantasztikus zenei betétekkel játszottunk. Az is igaz, hogy én mindezzel együtt nagyon utáltam, ahogy az összes hasonlót. Az olyanokat imádtam, mint A bolond Ásvayné. Sok ahhoz hasonlót kaptam, de az volt a csúcs. Itt volt egy újságíró Amerikából, aki látta Bajorral is. A róla írt, elragadtatott kritikája a Bajorról szóló biográfiákban is olvashatóak. A mi előadásunk után azt írta: félelemmel ült be a Tháliába, majd a végén „megbotránkoztató döbbenettel" kellett önmagának is bevallania, hogy „elmúlt a Gizi." Az olyan előadás volt, amely után megnőtt az ázsióm. Olyan színésznők is megnéztek, mint Moór Marianna, vagy Almási Éva.

Megnőtt az ázsiója? A bolond Ásvayné 1990-es bemutatója idején - ha csak a filmeket nézzük – ön olyan rendezők alkotásaiban tudhatott magáénak emblematikus alakításokat, mint Jancsó Miklós, vagy Huszárik Zoltán. Volt már némi, nem is kicsi ázsiója.

Kazimir Károly mondta néhányszor: annyi offenzivitás nincs bennem, mint egy légyben. Tény, hogy nem igyekeztem védeni a pozíciómat, vagy úgy helyezkedni, hogy azzal kicsit előrébb jussak. Ezért aztán, amikor bekerültem egy filmbe, vagy egy másik színházban játszottam vendégként – akkor újra és újra felfedeztek. Például amikor a Játékszínben játszottuk Móricz Zsigmond Úri muriját. Vagy a Nemzeti Színházban a Nem élhetek muzsikaszó nélkül három öregasszonyának egyikét. Ilyenkor mindig rám csodálkoztak: „Úristen, ez milyen jó színésznő!"

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!