Milyen a vezetői felelősség egy olyan korban, amikor sokan félreértelmezik a demokráciát?

Az Állami Balettintézetben diplomázott 1970-ben, majd az Operaháznak lett a balerinája. Pályafutása alatt eltáncolta a balettirodalom számtalan fontos karakterét, anyaszínházában éppen úgy, mint a világ legjelentősebb balettszínterein. Bán Teodóra balettpályafutása lezárása után egyik alapítója volt annak a rendezvényszervező cégnek, amely a rendszerváltást követően elsőként szervezett kulturális fesztiválokat – létrehozva a rendszert váltott ország kulturális turizmusának alapjait. Nevéhez köthető a BudaFest Nyári Opera és Balett Fesztivál, és a Szilveszteri Operabál, valamint számos további kulturális és protokoll rendezvény. 2003-tól 2020-ig vezette a Szabad Tér Színpadot, amely intézmény a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot, valamint a Városmajori Szabadtéri Színpadot foglalta magában. 2013-tól 2020 februárjáig a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központnak is ügyvezetője volt. Említett pozícióiból a baloldal politikai szándéka mozdította el a szakma támogatása ellenére. 2020 nyarától a városmajori teátrumtól külön váló Margitszigeti Szabadtéri Színpad vezetője. Ugyanakkor továbbra is elnökletével működik a Magyar Művészeti Fesztiválok Szövetsége. Ahogy a Táncművészeti Egyetem konzisztóriumának is elnöke, valamint elnökségi tag a Magyar Tornaszövetségben. Bán Teodóra Origónak adott interjújában felidézi táncos korszakának néhány fontos epizódját, valamint beszél a kultúrával, turizmussal kapcsolatos tapasztalatairól, elképzeléseiről is. Szól arról is, hogy minden helyzetből lehet tanulni valamit.

Huszonnyolc év telt el azóta, hogy pályát módosított. Könnyen búcsúzott a balett-termek, táncszínpadok világától?

Mindig tudtam, hogy a táncos pályának határt szab az idő. Nézőpont kérdése: veszteségként, vagy másként éli-e meg az ember. Én azt gondoltam: a színpadtól való búcsú az újabb lehetőségek kapuja.

Miben bízott?

Már a táncosi pályára készülve is kitekintgettem a balett helyhez kötött, zárt világából. Mindig is szabadabb karakter voltam, szélesebb érdeklődéssel. Érdekelt a színészet is, verseket írtam; összességükben találtam izgalmasnak művészeti ágakat. Másként fogalmazva: olyan lehetőségnek tekintettem az előadó – alkotó művészetet, a kultúra területét, amelyen keresztül többféle módon is adhatok az embereknek.

Bán Teodóra Fotó: Csudai Sándor - Origo

Szabadelvű leányként elmélkedett a kultúra adta lehetőségekről?

Hívő családból származom. Anyai nagymamám is arra tanított: a hit abban is segít, hogy hiteles maradj. Ugyancsak segít az alapvető emberi, vagy éppen transzcendens értékek felismerésében - az élet hétköznapi dolgai, vagy éppen a művészetek kapcsán. Mint balettművész alapvető volt, hogy a művészeteken keresztül adjak valamit, értékeset, szépet. Később a kulturális területen működő vezetőként volt lehetőségem szintén adni. Feladatomnak tekintem művészeknek, munkatársaknak, partnereknek munkát adni. A tánc, de a rendezvényszervezés sem igazi partnerek nélkül, a jó csapatmunka, a siker az igazi közös öröm.

A nagymamája mivel foglalkozott?

Fiatal korában vándorszínész volt. Erdélyt járták egy truppal, maguk készítették az előadások jelmezeit, díszleteit. Apró tanyákon, kis falvakban is felléptek. Keveset mesélt erről, kislányként én sem sokat kérdeztem, mert akkor még nem igazán fogott meg a történet. Ma már sajnálom. Ahogy idősödik az ember, úgy erősödik benne a késztetés, hogy többet tudjon a felmenőiről, a családi múltról.

Gyerekként, kiskamaszként nem volt gondja abból, hogy hívő családban cseperedik?

Abból nem volt gondom. Ám arra emlékszem, hogy édesanyámat egyszer berendelték az iskolába, és megkérdezték: miért vagyok olyan tüchtig, miért öltöztet olyan szépen? Kérdezték: miből futja erre? Az igényesség, a jó ízlés magyarázta, nem más. Mi meglehetősen szegények voltunk, de édesanyám nagyon szorgalmas volt, úgy tudott erején felül is teljesíteni. Amúgy sem a hitünkkel, sem egyebekkel nem kérkedtünk. A hit természetes része az életünknek, én a mai napig megköszönöm, ha valami jó történik, amikor lezárok egy napot. Kérni olykor elfelejtek, pedig kell a segítség, különösen mostanában.

Maradjunk még a múltnál. Nagyapja is színész volt?

Nem, ő nem. Nagyapámról és a család korábbi éveiről is sajnos keveset meséltek, biztos meg volt az oka. Nagymamám hét gyermeket szült neki, annak ellenére, hogy sokszor kellett költözniük. Így jöttek át Erdélyből is, ahol nagyanyám sajnos hamar egyedül maradt, mint ahogy sajnos később édesanyám is. Nagymamám két kisfiút elveszített, a nagyon nehéz sorsuk ellenére a három fiút, az édesanyámat és lány ikertestvérét nevelte példaértékűen.

Merrefelé éltek?

A család nagy része az Alföldön, Szentes környékén. A férfiak mesteremberek lettek, nagyanyám hordta nekik kerékpárral a hajnalban lefőzött ebédet. Édesanyám és a nagymamám idővel elköltöztek onnan, én már Budapesten születtem. De mindez mások számára aligha érdekes.

Hozzátesz a portréjához, jó, hogy elmesélte. Ami közreadott életrajzából is tudható: a legendás Berczik Sáránál kezdett művészi tornázni, ott választották ki az Állami Balettintézet tehetségek után kutató mesterei, ahogy egy tornász egyesület szakemberei ugyancsak kiszemelték maguknak. Nagymamája és édesanyja döntött a balett mellett. Kedvére volt a választásuk?

Nyolcévesen nem igazán láttam át a helyzetet. De jó helyre kerültem. Akkoriban Hidas Hedvig volt a Balettintézet igazgatója, egyben egyik mesterem. A másik vezető mester Éhn Éva volt. Az ismertebb táncpedagógusok közül tanított még Kis Ilona, Roboz Ágnes.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Kislányként tipikus balett alkata volt?

Az akkori trendekhez képest már akkor is meglehetősen nagyra nőtt leány voltam. Az akkori, a klasszikus Vaganova iskolának megfelelő repertoárban nem igazán „használtak" magas lányokat. Ám a mestereim ügyeltek arra, hogy végzősként megmutathassam többek között Fodor Antal egy modern koreográfiájában, hogy mit tudok. De már a záró vizsga előtt az Operaházból „kölcsönöztek" nekem fiúkat, mert a Balettintézetben nem volt hozzám illő alkat. Így a záró nagy koncertvizsgán az Operaház színpadán, már két olyan fiúval táncoltam, akik akkor már az Operaház tagjai voltak. Az egyik partnerem Vámos György volt, a nagy Chopiniana Balett-ben pedig Markó Ivannal táncolhattam. Elmondhatom büszkén, hogy igazán kivételesnek éreztem magamat.

Végzős vizsgája után ön is az Operaházhoz szerződött. Ráadásul tizennyolc évesen már Rómában is közönség elé léphetett. Utóbbi megmutatkozásnak mi a története?

Első operaházi feladatként kaptam meg a Bartók Béla-mű, A csodálatos mandarin leány szerepét, Seregi László koreográfiájában. Nem én táncoltam volna az első szereposztásban, de az olaszországi turnén egy sérülés miatt mégiscsak a római közönség elé kerültem. Erős indulás volt, emelt az ember ázsióján.

Művészi repertoárjában a modern darabok voltak a hangsúlyosabbak. Véletlen hozta így, vagy volt ebben tudatosság?

Pályakezdésem idején, az akkori balettigazgatónak, Lőrinc Györgynek köszönhetően kerülhettek be az Operaház repertoárjába George Balanchine és Maurice Béjart koreográfiái. Utóbbi alkotó Tavaszünnep című művében eltáncolhattam a Kiválasztott lányt. Az első darabját egyébként még maga Béjart tanította be a budapesti Operaházban. Seregi László a modern irányzatok hatására lett nyitottabb arra, hogy főszerepeket bízzon rám a nem szokványos alkatommal. Nála táncoltam a Spartacusban, Hippolytát és Titániát balettgálákon a Szentivánéji álomban, vagy Capuletnét a Rómeó és Júliában.

Milyen volt az élete egy 1970-ben pályára lépő operaházi balerinának?

Úgy igazságos, ha összehasonlítom az akkori életemet a jelenlegivel. A táncos pályán töltött bő két évtized alatt védett volt életünk a hivatásunk által. Egy zárt közösségben, a társulati lét furcsa harmóniájában, a saját világunkban éltünk. Kizárólag a saját kondíciónkra, fejlődésünkre, teljesítményünkre koncentráltunk, hogy színpadra kerülj, hogy mindig képes légy a maximumra, csak ez volt a cél. A mai élet már egészen más a maga zaklatottságával, kihívásaival, lehetőségeivel. Mint minden területen, a művészek világába is belépett a való világ, és mint látjuk, néhány ígéretes, berobbanó tehetség a vártnál jóval rövidebb karriert fut be, vagy eltűnik. Felgyorsult és veszélyes sebességre váltottunk, az elfogyasztani és keresletet generálni igyekvő világunk a művészeket sem kíméli.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Hivatásából adódóan már a Kádár-kor derekán bejárhatta a világot. Nem zaklatta fel a vasfüggöny túlsófelén megtapasztalt kontraszt? Nem jelentett „kultúrsokkot"?

Tizennyolc évesen nem éreztem annak. Nyilvánvaló volt, hogy a diplománk – feltéve, hogy meghatározó együtteshez kerül az ember – lehetővé teszi a határok átlépését is. Hozzátartozott a szakma kiemelt státuszához. A balett-turnéknak, gálasorozatoknak köszönhetően bejárhattuk a világ nagy színpadait Európában, Amerikában, Japánban, Koreában, a Távol-Kelet más országaiban.

Sosem jutott eszébe: külhonban marad, ahol talán kevésbé védett a hivatása, de a teljesítményt mégis jobban honorálják?

Külföldön azért is vártam a hazatérést, hogy elmesélhessem a színesebb világban megélt élményeimet. Ugyanakkor minél érettebb lettem, annál jobban inspiráltak a külhonban megszerzett ismeretek. Egy Kanadai turné kapcsán született meg a V.I.P. Arts Management produkciós iroda alapításának ötlete is. Amely elképzelés egyben perspektívát adott a tánc utáni életemhez.

Amely korszak a rendszerváltás küszöbén vette kezdetét. Rátérünk majd, de az is érdekelne: a kilencszázhetvenes években egzisztenciálisan is kiemelt helyzetben voltak balettművészekként? Volt például szép, önálló otthonuk akkori férjével, Keveházi Gáborral, amikor 1977-ben megszületett Krisztina lányuk?

Eleinte a szüleink segítettek. A lányunk születése idején még nem volt önálló életet biztosító otthonunk. Az akkori jogszabályok szerint csak három gyerek után lehetett lakásigénylést beadni. Miután Krisztina világra jött, írtam egy levelet az illetékes minisztériumnak, amelyben kifejtettem: ha elkezdek további gyerekeket szülni, azzal komoly idő fog kiesni korlátozott időtartamú hivatásomból. Említettem azt is: talányos, hogy visszakerülök-e egyáltalán a pályára. Feltettem a költői kérdést: ez esetben minek tanultam kilenc évig balettművésznek az állam pénzén? A levél hatására kaptunk Zuglóban egy panellakást.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!