Egykor férjével egy évfolyamba jártak?
Egy évvel később végzett. Őt az iskola után még elküldték Szentpétervárra – az akkori Leningrádba - továbbtanulni. Én közben Rómában voltam, mint említettem, Seregi Csodálatos mandarinjának Lány szerepében debütáltam épp a római operaszínpadon, és nem sokkal később, mikor mindketten hazatértünk, összeházasodtunk.
Felteszem, nagy szerelem volt.
Tizenegy éves volt, mikor elmondta: én leszek a felesége. De ez már a régmúlt. Új érzelmeket, kapcsolatokat hozott az élet. Elegánsabb, ha ez ügyben túllépünk a múlton.
Térjünk rá a pályamódosítás részleteire. Akkor hagyott fel a tánccal, amikor a leánya is az Operaház társulatához került.
Nem tartottam szerencsésnek, hogy anya és lánya egy társulatban táncoljon. De a táncosi léttől nemcsak ezért búcsúztam, hanem mert – mint már említettem - egy kanadai 56-os barátunk, aki többek között erősen vágyott vissza Magyarországra, szorgalmazta, hogy hozzunk létre közös művészmenedzsment-vállalkozást. Ez lett a V.I.P Arts Management Kft.
Alig voltunk túl a rendszerváltáson, amikor belevágtak. Mennyire volt egyedi a profiljuk az akkoriban induló számtalan vállalkozás között?
A miénk volt a legelső magáncég, amelyik kulturális menedzsmenttel foglakozott.
Ment minden, mint kés a vajban?
Nem volt egyszerű menet. Az indulásnál családi ékszereket is zálogba kellett adni. Ám szép lassan talpra álltunk. Ráadásul a rendezvényeink a főváros kulturális életének egészére jó hatással voltak. Ahogy például az Operaház főbejárata is akkor nyílt meg, amikor elkezdtük szervezni érdeklődőknek az operaházi látogatásokat. Addig díszleteket tároltak a főbejárat mögött, csak oldalról lehetet bejutni az intézménybe. Az Ybl aulában kamarazenekari koncerteket tartottunk a látogatóknak, a két eredeti jegypénztár a jegyszedők raktára volt, megnyitottuk, és bevezettük a páholyszervizt is.
Gyomorgörccsel csapták zaciba a családi értékeket, vagy a siker biztos tudatában?
A rendszerváltás kitágította az emberek „légzőszerveit". A fojtogató légkör megszűnésével több levegőhöz jutottunk, ami jót tett a kreativitásunknak. A nyitás lendületet adott: nem azt néztük, hogy mit kockáztatunk, hanem azt, hogy hová lehet eljutni. Bátrak lettünk, de tapasztalatlanok voltunk, a megváltozott életkörülmények tanítottak meg vállalkozni, álmodni, és azt valóra váltani. A mi cégünk hozta létre a Szilveszteri Operabált, mi indítottuk újra az Operabált, megalapítottuk a 19 évet megélt BudaFest Nyári Opera és Balett Fesztivált.
Vagyis olyasmivel foglalkoztak, amit ma kulturális turizmusnak hívnak, s amely terület a fővárosban ma intézményesen a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központhoz tartozik.
Így van. A kilencvenes évek elején persze még nem tudtuk, hogy amivel mi foglalkozunk, azt úgy hívják, hogy kulturális turizmus. Pedig a gazdaság és a kultúra mindig is kapcsolódott egymáshoz. Csakhogy a korábbi évtizedekben nem voltak végiggondolva a lehetőségek, nem épült ki egy valóban jól működő struktúra, stratégiáról nem is beszélve. Ezért az ezerkilencszázkilencvenes évek közepéig-végéig Budapest jóformán kiürült a nyári hónapokban. Az első BudaFest Nyári Opera és Balett Fesztivál idején kisétáltunk kollégáimmal az Andrássy útra, ahol az augusztusi alkonyatban a legyek zümmögését is hallani lehetett, mert rajtunk kívül nem volt ember az utcán. Ekkoriban kellett a családunknak kisegíteni a mi nehezen induló vállalkozásunkat. A „bennszülöttek" leözönlöttek a Balatonra, egyéb helyekre. A külföldieket pedig nem vonzotta Budapestre a város puszta szépsége – pláne nem kánikulában. Miközben Nyugat-Európában már egyértelmű volt: az emberek már nemcsak azért utaznak, hogy lássák az Eiffel-tornyot, a Colosseumot, a Big Bent, vagy a Halászbástyát, hanem mert izgatja őket, hogy mi történik az adott városban. Ha semmi, akkor inkább mennek oda, ahol annál azért jóval több.
Nálunk tényleg nem volt semmi?
Az 1981-ben létrehozott Tavaszi Fesztivál. Azon kívül semmi, ami az épített és a természeti látványosságok mellett az ember, konkrétan a művészek által létrehozott kulturális produktumot állította volna a centrumba. Pedig a hardver, azaz a város üres és unalmas a szoftver, az ember kreálta érték, tartalom nélkül. Így gondoltuk akkor, és már igen hatékonyan működik is. Elhoztunk a világból művészeket, ők hozták magukkal a közönséget.
A Kádár-világ megszűntével ön „megvilágosult" ez ügyben, vagy utána olvasott a témának, esetleg beiratkozott egy vonatkozó turisztikai kurzusra?
Már a józanész is sokat segített. Persze autodidaktaként is képeztem magam. Elkezdtünk olyan „termékeket" létrehozni, amely felkeltette a nagy utazásszervezők érdeklődését. Budapest egyszer csak elkezdett nyáron is megtelni.
Ön 2004-ben megpályázta és elnyerte a Fővárosi Önkormányzat fennhatósága alá tartozó, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot, a Városmajori Szabadtéri Színpadot magába foglaló Szabad Tér Teátrum igazgatói posztját. 2013-ban pedig ügyvezetője lett a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központnak is. Miért voltak fontosak ezek pozíciók?
Bármibe kezdtem is életemben, minden egyaránt fontos volt számomra. A lehetetlenből lehetőséget csinálni, felépíteni valamit, ami még nem volt, vagy nem létezett. Engem szó szerint megtaláltak az újabb feladatok, szinte sorsszerű volt az életemben ez a folyamat. A magánszektorból állami-önkormányzati cégek vezetőjévé lenni komoly felelősséggel jár, de lehetőséget is jelent arra, hogy segítsek a területek fejlesztésében. Illetve a területek értékének kezelésében. Az ott dolgozó szakembereknek, művészeknek, közreműködőknek alkotni, produktumokat létrehozni. Kiszámítható, stabil helyzeteket kialakítani. Munkalehetőséget teremteni.
Vannak, akik példaként szolgálnak mindebben?
Abban hiszek, amiben a százéves salzburgi fesztivál évenkénti megrendezését szorgalmazó művészek hittek. Max Reinhardt rendező, Hugo von Hofmannsthal költő volt a fő szószólójuk, akik magukénak tudhatták például Richard Strauss, illetve Franz Schalk karmester, az akkori bécsi operaigazgató támogatását. Ők az első világháborút követő talpra állás idején mondták ki: a kultúra bármely körülmények között elsődleges fontossággal bír - s még egy nagy világégés után is lehetőséget kell biztosítani a művészeteknek arra, hogy ezt az alapvetést évről évre bizonyítsák egy fesztivál formájában is. Hitték, hogy nincs az a körülmény, nincs a sorsnak olyan csapása, amely igazolhatná a kultúra háttérbe kerülését, leállását. Én is azt gondolom: a kultúrának, a művészetnek működnie kell, mert különben kiüresedünk. Bizonyított jelentőséggel bír egy nemzet életében, identitásában, öntudatában a saját kultúrájának tisztelete. Illetve az olyan körülmények biztosítása, amely "helyzetben tartja" a kultúrát. Én ebben hiszek, és próbálom jól csinálni a dolgomat. Személyes és kulturális feladataimban is elsősorban az egyensúly motivál.
Miféle egyensúly?
Alapvetés, hogy a minőségi kulturális termékkínálatnak meg kell találnia a fogyasztóját, akit aztán megelégedéssel kell eltöltenie. A színházak legnagyobb szponzora maga a közönség. Tehát a vásárlóerő és a daloló múzsák, a művészek találkozása adja ezen terület biztonságát, sikerét.
Világjárvány idején is működő képlet?
A járványhelyzet miatt kérdéses volt, hogy érdemes-e megnyitni idén nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot. Úgy gondolom: jól tettük, hogy megnyitottuk. Egyrészt, mert már tavaly megszületett a teátrum három hónapos nagyon gazdag és választékos fesztiválprogramja, honi és külföldi sztárfellépőkkel – akik képesek idevonzani a külhoni publikumot is. De számomra az volt a legfontosabb, hogy munkát adhattam a művészeknek, a háttérdolgozóknak. Sikerült megmenteni sok értékes előadást, ami több munka nélkül maradt művésznek honoráriumot jelentett, az állandó közreműködőknek pedig megmentette az állását. Bár a külföldiek ezen a nyáron a járvány miatt elmaradtak, mégis komoly látogatottsággal, jegyértékesítéssel zártuk a szezont.
Ha már szakma: számokban kifejezve mindez mit jelent?
Júliusban nyitottunk meg Rost Andrea és Piotr Beczala opera-operett gálájával, majd a nagyszínpadon összesen tizenhét előadást tartottunk. Rossini A sevillai borbély operában Annalisa Stroppa és Giogio Caoduro varázsolta el a közönséget. Említeném még a Fellini 100 – Nino Rota filmzenekoncertet, az Elisabeth-musicalt, valamint a Szent Margit kertben a Koraesti térzenei koncerteket. Mindemellett gyermekelőadásokkal, családi programokkal is megkínáltuk a hazai közönséget. Közel negyvenezer nézőt fogadtunk, mindezt úgy, hogy meglehetősen és minden értelemben viharos nyarunk volt. Az államalapítás ünnepének előestéjén Vidnyánszky Attila új rendezésében került színpadra nemzeti operánk, a Bánk bán. A próbafolyamat szinte minden próbanapján esett, ennek ellenére fantasztikusan szép bemutatót tartottunk a darabból.
Ami szakmai elhivatottságát illeti: Budapest új vezetése – a szakma támogatása ellenére – arra már csak kisebb mértékben tart igényt. A Szabad Tér Színházat – amely eddig egyszerre jelentette a Városmajori Szabadtéri Színpadot és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot – kettéválasztották, ön már csak a margitszigeti teátrum felett diszponálhat. Más ügyvezető került a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ élére is – igaz, arra a posztra Ön végül nem is adta be a pályázatát. Miként élte meg a változást?
Az élet újabb kihívásának tekintem. Minden helyzetből lehet tanulni valamit, ebből is. A Margitszigeti Szabadtéri Színpad önálló intézményként működik tovább. Úgynevezett kettős fenntartású intézmény, a szakminisztérium és a főváros döntésének értelmében. Működését a kormány biztosítja, vezetőjét az emberi erőforrások minisztere nevezi ki. Köszönöm a bizalmat, új esélyt kaptam, hogy én is lehetőséget biztosítsak mások számára.
Ennyi?
Mai világunkban minden tapasztalatunkra - ahogy tanulásra való képességünkre is - szükségünk van, hogy átlássuk a sajátosságait. Fel kell ismernünk az olyan helyzeteket, amelyekben nem úgy értelmezik a demokráciát, a nyitottságot, hogy azzal az értelmezéssel ezek az értékek hasznunkra lehetnének. Ez nagy felelősség az intézményvezetők számára is, álljanak egy teátrum, vagy akár egy művészeti tanintézet élén.
Kívülről nehéz megítélni: balettművészként vállalt-e többet, vagy kulturális menedzserként elfoglaltabb. Ám mindkét hivatás kapcsán jogos lehet a kérdés: arra mennyi ideje maradt, hogy anya legyen?
Megoldottuk, hogy jusson rá. Édesanyám velünk lakott, ő vitte a háztartás nagy részét. De én keltem fel reggelente, és vittem az iskolába Krisztina lányomat, akármilyen későn értem haza előző nap. Általános iskolás korában én segítettem neki a leckéiben. Tény, hogy sokat utaztunk, az ügyben nem volt mit tenni. Megesett, hogy Kriszta becsücsült a bőröndbe, velünk akart jönni, akkor nagyon fájt a szívem. De összességében azt gondolom a gyermeknevelésről, a család mentális harmóniájáról: az akkor jön össze, ha a szülők megtalálják a saját helyüket a hivatásukban. Úgy vélem: akkor vagyok jó anya, ha elégedett vagyok a munkámban – legyen szó balettről, vagy menedzseri feladatokról.
Krisztina akart balettozni, vagy rávezették a lehetőségre?
Beleszületett ebbe a világba. Kislánykorában azt gondolta, hogy aki felnőtt lesz, az balettművész lesz. Egyébként hamar kiderült, hogy alkatilag a legjobb adottságokat örökölte az édesapjától, és tőlem is. Nyolc-kilenc éves volt, amikor magunkkal vittük egy három hónapos japán turnéra. Az előadások mellett tanítottunk is, Krisztina ott áll be először gyakorolni. Aztán bekerült a Balettintézetbe. Majd az utolsó két évet a londoni Royal Ballett Schoolban végezte. Később Kijevben is tanult repertoár darabokat, s még nem volt tizennyolc éves, amikor bekerült a Magyar Állami Operaház balett-társulatába.
Leánya egyszer azt nyilatkozta: sokkal határozottabb volt vele, mint amilyen az unokáival.
Ez igaz. Nagyon konzekvensen neveltük, de nagy szeretettel. Édesanyám is határozott volt vele, pedig ő volt a kedvenc unokája. Egyébként Krisztina szintén speciális helyzetben volt, hiszen kilencéves korától reggeltől estig bent volt a Balettintézetben. Nagyon hamar önálló lett. Mindig hárította, ha valamely helyzet kapcsán felajánlottuk a segítségünket. Működtek bizonyos előítéletek, de a lányunk mindig maga „kezelte" a feszültebb helyzeteket. Remek ember lett belőle, aki szép pályát futott be. Példaként szolgálhat az unokáimnak, ami nálunk – kérkedés nélkül mondhatom – családi tradíció.