Rendkívüli élmény volt látni, milyen aranytartalékok lakoznak sokunkban

Több mint négy éve vezeti Magyarország legnagyobb létszámú koncertező kórusát, Fontosnak tartja, hogy meg tudják őrizni az énekkarra jellemző jó hangulatért és nyitottságért felelős régi gyökereit is. Az elmúlt években azon is dolgozott, hogy az énekkarnak saját arculata legyen, és ne csupán egy partnere legyen az ország legjelentősebb szimfonikus zenekarainak, hanem többfajta formációban önállóan is megmutatkozzon. A szakmai munkán, a Nemzeti Énekkar járvánnyal sújtott mindennapjain túl Somos Csaba karigazgató azt is elmondta az Origónak, hogy miért fontos az életében a jazz, és hogy a mai napig leül a zongorához jazzt játszani. Interjú.

Voltak elvárások az ön irányába, mikor 2016-ban átvette a Nemzeti Énekkar vezetését?

Az idejövetelemkor három hónapot együtt dolgozhattam kedves elődömmel, Antal Mátyással. Úgy gondolom, hogy ezzel a lehetőséggel a Filharmonikusok akkori vezetése egyértelműen kijelölte az irányt: olyan átadás-átvételt szeretnének, amelyben a régi tradíciók is érvényesülni tudnak. A cél az volt, hogy alaposan át tudjuk beszélni mindazokat a tapasztalatokat, és az együttes vezetéséhez elengedhetetlen szempontokat, praktikumokat, amelyeket az előttem dirigáló karigazgató a korábbi évtizedekben megszerzett. Nagyon szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, és talán mondhatom, hogy könnyebb volt ez a váltás, mint ahogy az történni szokott más esetekben, ha körülnézünk a zenei életben.

És milyen elvárásai voltak önmaga felé?

A saját ötletek, vágyak és elgondolások megvalósítása egy ilyen ikonikus, nagy együttes átvételénél nem rövid távú folyamat. Egy igen erősen kitaposott pályával rendelkező együttesről van szó! A Nemzeti Énekkar vezetése és a vele járó megörökölt feladatrendszer igen tekintélyes, amely többek között magába foglalja a budapesti koncertek mellett az egész ország és a határon túli magyarlakta települések zenei kiszolgálását. Ez egy óriási misszió, és egy olyan vállalás, amelyet ilyen mértékben talán egy énekkar sem tesz meg a hivatásos együttesek közül. Szóval nagyon erős évadba csöppentem bele annak idején.

Somos Csaba Forrás: Nemzeti Filharmonikusok

Körülbelül hány hangversenyt jelentett ez akkor?

Éves szinten negyven-ötven koncertet, ami valóban nem kevés. Különösen akkor, ha nagyon különböző műsorokról van szó. Hozzá kell tennem, hogy a profi kórusok próbaidőszaka és felkészülési ideje egy kicsit más, mint a hivatásos szimfonikus zenekaroké.

Miben más?

Az énekhanggal való betanulás és a próbaidőszak hosszabb. Mivel maga az énekhang és a hangmagasság, s annak intonációja megfoghatatlan, hiszen a testünkben rejlik – az új művek elsajátítása több szólampróbát és karpróbát igényel. Csak ezek után kerülhet sor az első zenekari összpróbára, hogy össze lehessen illeszteni a darabot.

Milyen tervekkel indult, mikor átvette a karigazgatói szerepet?

Azzal az erős szándékkal érkeztem, hogy az együttes a lehető legjobb legyen abban, amit csinál, pontosabban, hogy a Nemzeti Énekkar a legjelentősebb oratóriumkórus legyen, az egyik legfontosabb feladatunk. Az évtizedek alatt kivívott értékek mellett nem lehet elmenni, a hatalmas repertoárt folyamatosan próbálom gondozni, újítani és bővíteni. Ugyanakkor kezdettől fogva úgy gondolom, hogy nem merülhet ki ennyiben a Nemzeti Énekkar működése. Saját arculata akkor lehet egy együttesnek, ha nemcsak partnere az ország legjelentősebb szimfonikus zenekarainak, hanem többfajta formációban, önállóan is megmutatkozik. Már az érkezésemkor nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy az oratóriumok mellett több a cappellát énekeljen a kórus, s ezt ne csak felkérésekre tegye, hanem saját szervezésű hangversenyeken is mutassa meg. Nemcsak számomra, kollégáimnak is nagy öröm volt, hogy elindíthattuk saját hangversenysorozatunkat, a Pászti bérletet, amely alapító karnagyunk nevét viseli.

Forrás: Nemzeti Filharmonikusok

Az elképzelésnek milyen fogadtatása volt az énekkar irányából?

Nagyon jó, hiszen a reflektorfény még jobban az énekkari művészekre irányul. Olyan kihívás ez, amely az egyéni felelősségvállalást erősíti.

Említette az öt évvel ezelőtti körülbelül ötvenes évi fellépésszámot. Az idei évben ez mennyire csökkent le a járvány miatt?

Sajnos jelentősen. De kezdjük egy kicsit korábbról. Ez a koncertmennyiség óhatatlanul átalakult egy kicsit, az erővonalak áttevődtek, a helyszínek változtak. Több a budapesti, s talán kevesebb a vidéki hangverseny. A drámaian megjelenő első hullámban szinte minden programunkat le kellett mondanunk. S mivel Magyarország legnagyobb létszámú koncertező kórusa vagyunk, tevékenységünket még inkább korlátozza a vírushelyzet. Most, a második hullámban hétről hétre kell a programjainkat módosítani és új alternatívákat találni.

És meddig tudják az elmaradt programokat levegőben tartani?

Az elmaradó hangversenyeinket természetesen igyekszünk bepótolni, illetve későbbi időpontokra ütemezni. Mivel sajnálatosan hosszú a meg nem valósult koncertek listája, hosszabb időszak lesz, mire minden eredetileg meghívott közreműködőnket, szólistánkat, karmestereinket visszahívhatjuk. Az adósságok mellett pedig jönnek az újabb és újabb fontos felkérések, amelyeket szintén fontosnak vélünk megvalósítani.

Forrás: Nemzeti Filharmonikusok

Az első hullámban voltak olyan virtuális megoldások, amikre korábban nem volt példa az énekkar életében?

Abszolút, hiszen eddig nem tartozott a tevékenységeink közé, hogy videofelvételeken mutatkozzunk meg, vagy online módon énekeljünk, muzsikáljunk. A tavaszi időszakban számtalan „home videót” készítettünk, amelyeket külön-külön mindenki a saját otthonában vett fel, vagy esetleg összekamarázott a társaival. Bámulatos ötletek és megvalósítások láttak napvilágot. Már arra is gondoltam, hogy ezeket valahogy összesíteni kellene, vagy készíteni egy válogatást a legjobbakból. Az énekkari művészeknek és nekem is rendkívüli élményt nyújtott, hogy láthattuk, milyen aranytartalékok lakoznak sokunkban. A másik ilyen megjelenés pedig egy koncertélményre hasonlító felvételsorozat volt, amit a Müpa hatodik emeletén vettünk fel. Ezeken az úgynevezett „e-koncerteken” bizonyos létszámhatárokon belül énekkari és zenekari művészek kamaráztak. A tagok által választott műsorok nagyon izgalmasra sikerültek, sok ritkán hallott remekmű került terítékre.

Mi a jelenlegi helyzet? Mit tudnak mostanában csinálni?

Jó pár hete még arra készültünk, hogy átrendezzük a nagy létszámot igénylő produkcióinkat, és megpróbálunk 150 élő kamarahangversenyt szervezni A zene ajándék címmel. Azonban a legutóbbi szigorítások miatt már ezek a kamarakoncertek sem tudnak megvalósulni. Most annyit tudtunk csinálni, hogy ebből a 150-ből a zenekarral közösen kiválogattunk 50-et, és ezeket rögzítjük a napokban.

A kar repertoárjában szerepel oratórium, opera, a cappella és még jazz is. Melyik miért áll közel önhöz?

Az oratórium azért, mert ez fogott meg elsőként fiatalkoromban. Ez egy olyan műfaj, amely egyszerre instrumentális és vokális – mondhatom, hogy ez a legkedvesebb számomra, és ez a repertoár az, amit én magam a legsűrűbben, a legtöbbet művelek. Az a cappella, mint minden vokális együttes mindennapi kenyere, számomra is elengedhetetlen és pótolhatatlan. A felsoroltak közül talán ez az a repertoár, ahol egy énekkar és karnagya leginkább ki tudja fejezni önmagát. Olyan önálló műhelymunkát lehet végezni, amelyet adott esetben egy oratóriumnál nem. Az opera mint mágikus összművészeti műfaj, sokszínűségével szintén rabul ejtett. Nemcsak az énekhang miatt fontos, hanem azért is, mert mindig vonzódtam a drámához, a színpadi műfajhoz. Színházi karmesterként pedig éveken át dirigáltam operát. Most, a Nemzeti Énekkar élén is gyakran találkozom operával, és nagyon szeretem a betanításukat. A jazz pedig egy teljesen más ügy. Ez életem szeretett hobbija, és ha több időm, vagy még több tehetségem lett volna a műfajhoz, akkor lehet, hogy egy kicsit többet foglalkoznék vele most. Szabadidőmben a mai napig szeretek leülni a zongorához dzsesszt játszani.

Forrás: Nemzeti Filharmonikusok

A zene szeretetét a gyerekei is örökölték?

Igen, bár úgy tűnik, hogy 13 éves Marcell fiunk nem ezt a pályát fogja választani, annak ellenére, hogy négy éve örömmel gitározik. 6 éves Olívia lányunk pedig szintén szeretne testvére nyomdokaiba lépni. Zongorista feleségemmel együtt nagyon szeretnénk, hogy a hangszertanulás és a szolfézs segítségével kialakuljon bennük egy életre a zenehallgatás és a zenélés igénye.

Említette, hogy a korábbinál valamivel több a cappellát illesztett az énekkar programjába. Ez milyen arányt jelent?

Az biztos, hogy több lett belőle, de arra vigyázok, és próbálom úgy adagolni ezt a kényes és időigényes műfajt, hogy az oratórium és az egyéb hangszerkíséretes művek legalább kétharmad részben dominálhassanak, és az a cappella legfeljebb egyharmad részt foglaljon el az életünkben. Én ezt az arányt érzem jónak.

Somos Csaba Forrás: Nemzeti Filharmonikusok

Az ön életében is van egy kettősség, amivel kapcsolatban az arány kérdése szintén felmerülhet. Hogyan oszlik meg a karnagyi és a karmesteri hivatás az ön esetében?

Zeneakadémista koromtól fogva jelen van ez a kettősség. Nem tudnék egyik nélkül sem létezni. Ráadásul életem jelenlegi szakaszában különösen elengedhetetlen mindkettő a Nemzeti Énekkar vezetésénél. Egyik nap oratóriumot éneklünk, a másik nap a cappellát, vagy valami egyebet. Zene viszont csak egy van. Minél többet foglalkozom az oratorikus remekművekkel, annál több aspektusát mutatja meg számomra például egy kíséret nélküli mű. És fordítva is igaz: az egyik segíti a másikat.

És hogyan lehet egy ekkora, több mint 80 fős énekkart jól egyben tartani úgy, hogy valódi kapcsolatot tudjon ápolni valamennyi tagjával?

Rengeteg odafigyelésre van szükség. Az együttesünk egy finoman hangolt, egymás és a dirigens irányába reagens csapat. Optimális a légkör, rajtam kívül igen sok vendégművész, karmester dicséri és emeli ki a kórus nyitottságát. Jó a közösség, amelynek régi gyökerei vannak, s ezeket az erényeket szeretném megőrizni. Másképpen nem ideális a zenélés, az alkotás, mint jó közösségben.

Mik ezek a mély gyökerek, amelyek meghatározzák önöknél a jó hangulatot, a jó közösséget?

A Nemzeti Énekkar elődje, az Állami Énekkar gyakorlatilag egy nem hivatásos együttesből, az Állami Népi Együttesből alakult. Ott pedig a működésüknél fogva más volt az alapállás, más volt a hangulat. Sokkal erősebb volt az egymással való kapcsolattartás igénye. A régi kollégák úgy emlékeznek, hogy az életet nem a verejtékes munka és a versenyszellem uralta, a kórus a baráti kötelékekkel teli, közös éneklésről szólt. Ez mára persze erősen megváltozott: nem segít a mai hangversenyélet diktálta magas koncertszám, a feladatok sokasága, és kevesebb az egymásra fordítható idő is.

A Nemzeti Énekkarnak mennyire kell arra figyelnie, hogy megszólítsa az ifjúságot?

Olyan világban élünk, ahol az énekórák szerepe, az énekkarba járás, így a kóruszene ismerete is sokkal hangsúlytalanabb, mint évtizedekkel ezelőtt volt. Ráadásul egy teljesen digitalizált világban élünk, ahol a különböző elektronikus kütyük eltérítik a fiatalok figyelmét az élőzenétől. Így minden energiára és leleményességre szükség van, hogy megszólítsuk őket. Mivel ezer és ezer szempontból fontos számunkra az ifjúság megnyerése, saját sorozatot indítottunk a Budapest Music Centerben izgalmas, tematikus koncertekkel. Én a színpadiasságban, a mozgásban és egyéb alternatív megoldásokban kevésbé bízok. Abban hiszek, hogy a jó darabok, akár a 21. századi remekművek is tudnak olyan élményt nyújtani, amelytől valaki koncertlátogatóvá, vagy esetleg énekkarba járó énekessé válik.