Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kedves Néném,
múlt hétig nem volt televíziós kábel vagy antenna nálunk, és annak is két éve csak, hogy okostévé révén már egyáltalán nemcsak korongokról nézhetünk ezt-azt. Most is azért, mert szolgáltatót váltottunk a nagyobb internetsebesség miatt, és egész egyszerűen jár vele százszámra nézhető csatorna. De nem tervezem nézni azokat, teljes televíziós csömöröm van, s ez nem ritka (ex)tévéseknél, végül is a séf se jár munka után mások éttermébe vacsorázni. És gyógyultként mondhatom, volt az életemnek egy „nehéz" szakasza a nagycsaládos lét előtt, amikor megérintett a sorozatfüggőség: az Ally McBeal (ez van, de csakis az ügyvédek belső dumái és a zenék, meg a csinos nők miatt), később pedig Az elnök embereinek fillérekért utánam hajított DVD-kupacai temettek majdnem maguk alá. De hol van már a jó közepes Martin Sheen?
És akkor, a tavaly márciusi első vírus-lock down előtt valaki azt találta mondani a fülem hallatára, hogy a Kártyavár c. sorozat Az elnök embereinek négyzetre emelése. Uhhh... mintha valami régi delej suhintotta volna tarkómat, viszkipermet szórta be a gyógyulógyűlést, végem volt. Netflix ide vagy oda (mert rájuk aztán elő nem fizetek, petícióztam is!), az ingyenes hónapot mégis kihasználva magamévá tettem a 73 részt, ami alsó hangon 70 óra a késő éjjelekből, mert néha visszapörgetni is muszáj. Azért itt, nem pedig a Dunán, mert a magyar szinkrontól nem aléltam el: a hatalmasra nőtt darabszám-igények miatti színészhígulás hallgathatatlanná teszi. Nem Epres Attilával van baj, hányaveti lazában ő nagyon jó, viszont Kevin Spacey dörmögő angolja pattog is, van benne valami jambikus lüktetés, amit eszköznek használ időnként, és míg ez a beszédmód akár nyelvfüggő is lehet, addig egy fontos (talán a szinkronrendező által), le nem hallgatott különbség tényleg létezik: Spacey számára folyamatosan fontos, amit akar. Mit fontos, ölni képes érte, az ő morgása azé a hímoroszláné (na, még erre visszatérünk), aki a prédára úgy mozdul, hogy tudja, mindenki az ő útját keresztezi majd, tehát eleve nemcsak kívánós, de helyből felettébb dühös is.
Aztán van számos olyan szereplő, aki a magyar szinkronsávon a rémes, éneklős-animációs gagyik dallamvonalaival deklamál, magyarán olyan, mint amikor Balaton-parti butikban a helyi rádiót hallod, amint mikrofonhoz jutott (persze, apu vette neki) huszaska a nagy pesti kerrádiók éneklő és idegen ambitusát majmolja. Az ott még elmegy a túlvezérelt szoftveres dörgéssel együtt, profi szinkronban viszont már nagyon nem oké. De kár ezt ragozni, Spacey Shakespeare-színész (sok évig vitte az Old Vic-et is Londonban), élmény hallani, de a macbethi házaspár hölgytagja, a jéghideg szépségszörny, Robin Wright tónusa is önmagával azonosan az igazi. (Ez utóbbit jól megaszontam, de így van.)
Aztán öt évad után érkezett a metoo, és Spacey, akit úgy tűnik, a hihetetlen felkapottság ugyancsak kiragadott a másság így-úgy még vállalható keretei közül, és pedofil irányba is elvihetett, távozott a produkcióból. Nyilván nem ő ragaszkodott ehhez, és nyilván minden művészetbarát sajnálhatja kilengését a normalitásból, de ez van, ne legyünk már állatok. Az viszont ugyancsak Amerika, hogy ha igazak a vádak, akkor sitteljék le, ne ülhessen a százmillióin valamiféle nyugdíjas sértettségben. Ha meg esetleg rágalom az egész, akkor sürgősen kezdjék újra a hatodik évadot, mert az a csonka 8 rész csak feleséggel – férje nélkül, őt meghalasztották – eszembe juttatja néhai Torgyán doktor valahai hasonlatát a vőlegényről. Vagy mondjuk magaskulturáltabban: Falstaff nélküli Falstaff, esetleg még jobban vág, ha azt írom: Jago nélküli Otello.
De hagyjuk Spacey-t. Hogy lassan rákanyarodjak a lényegre: drága Néném, egy tévésorozat ma már látványában alig-alig különbözik a filmtől a virtuális „nyersanyag", a digikamerák és filterek egyetemes alkalmazása miatt – és jaj nekünk, élőben játszani próbáló színházaknak, akik, ha korhűek igyekeznek lenni (mi azért ezzel rendre megpróbálkozunk), a filmes látványt vagy trükkélményt hús-vér élőben el nem érhetjük. Ami nálunk szintúgy szisztematikusan lehetetlen, az utószinkron. Újabban a filmvászonra is visszalopakodott ennek természetessége, de az utószinkron nem halt ki, nem is fog, míg annyi zajt és haszontalan (értsd: „nem hasznos") hangot szedne össze a helyszíni mikrofonozás látványos, hosszú boton megtartott pulikutyája – főleg külső helyszínen játszódó, pláne dinamikus, nagylétszámot mozgató filmben. No, erre nincs itt szükség, és nem tagadom, a lenyűgöző (értsd: odapányvázó) sorozat egyik fő sodronya számomra a teljesen életszerű, intim, közeli hangkép – egy másik pedig az igényes díszlet, de kár, hogy erről nincs mód itt részleteiben irkálni, Néném biztos nem rajong az ilyesmiért, pedig óhatatlanul előforduló gyengébb jelenetek, kínosabb szereplők alatt is elszórakozom a kristályos képen át berendezett aprólékos enteriőrökkel.
Ami a Kártyavárat, tehát Francis Underwood, a csak ambíciójának élő demokrata frakcióvezető történetét illeti, egy angol alapverzió továbbfejlesztéséről van szó (olvasom, abban se feleség nem volt hasonlóan törtető imperatívusszal, de „közös" elnökség se), és a sodró lendületű politikus karrierjének felívelését és bukását hivatott bemutatni. Az ám, de hogyan?
Az ötvenközeli Underwoodéknak nincs gyerekük („Látod, milyen helyesek? Amerika beléjük fog szeretni, minket pedig senki sem ért meg" – szól Claire elnök urához, az ifjú és tehetséges konzervatív elnökjelölt családjának Facebook-videóját nézve), az ő neveltjük a karrierjük, utóduk is ez a pályafutás lesz. Szeretném arra a figyelmet felhívni, hogy a sorozat igényes. Bizonyára több mint 50 leforgatott órában elfér egykét igazán amerikaias üzenet és toposz a cigiről és alkoholról leszokás eleganciája, a feltétlen jelenlévő, mélyen intellektuális fekete és latin szereplők, a negligált, mert teljesen jelentéktelen Európa vagy a túlhajtott, feltétlenül bunkó orosz rémkép kapcsán (elnökük, Viktor Petrov monogramja tehát megegyezik valakijével, aki tényleg a Kreml ura, a feje is olyan, de hogy ne lógjon nagyon ki a lóláb, inkább langaléta norvéggal játszatják). Ám egyvalamit sosem akarnak sugallni: hogy a kétosztatú amerikai belpolitika bármelyik oldala különb volna. Sőt, talán nem kell írnom, mennyire sötét színekkel ékes az a Demokrata Párt, amelyik felett Underwood úgy gyakorol hatalmat, hogy semmilyen választott tisztsége nincs benne, s amelynek bármelyik tisztviselője, politikusa megvehető vagy megzsarolható.
Félelmetes kép. Tartok tőle, cseppet sem túlzó – a mégis (néha) jelenlévő, és éppen ezért sajnálatos túlzásokat a stáb olyan feltűnően viszi végbe, hogy azokat simán le lehet tördelni a teleregényfolyam széleiről, magyarán alig zavarnak a történetbe. Egy igazi, feltörekvő amerikai képviselő (Underwood) nem lökne senkit, főleg nem egy ismert újságírólányt metró elé, sőt, benzingőzben sem gázosítja el saját támogatottját, teljesen hülye, kikezdhető üléspozícióban pláne nem.
És az elnök kabinetfőnöke (Stamper) sem hagyja ott a kampányt, hogy a távoli helyszínen személyesen kutasson fel egy necces útlevéllel Caracasba szökött hackert (hahó, ez Venezuela, nem a szomszéd kisváros!), aki kinyomozza neki az escortlányt, aki a cselekmény elején rosszkor volt rossz helyen, ő meg közben beleszeretett, a nő meg egy kővel szétverte a fejét... (Itt ezt most abbahagytam, kezd követhetetlenné válni írásban.)
Stamper dühét, persze, érti a néző, de azt is, hogy a közben személyazonosságot cserélt pincérlány nulla veszélyt jelent ezer kilométerekre az elnök kabinetfőnökétől (miniszteri poszt az !!!), ráadásul gyilkossági kísérletben vétkes, szóval az életben nem jön ki a fényre. Stamper mégis megkeresi, elrabolja és meg is öli, saját kezűleg. No, a politikából sok mocskot kinézünk, de ez épp akkora túlzás, mint az elnökről könyvet író, fürkész tekintetű, mindenki által gyanakodva méregetett pasas és az elnök finom kézsimogatása (brrr), vagy egy minimális whiskyzéssel töltött este után a First Lady, az (akkor még alelnöki) testőr és a hazatérő (akkor még alelnök) Underwood hármasszexe... Sőt, akármit is gondol a frissen beiktatott alelnök-elnök (figyelem, impeachmenttel szedték le feje fölül a megválasztott elnököt!) a saját néhai apjáról („csak foglalta a helyet a világban, szánalmas pasas volt"), a háttérben, egy kis temetői domb mögött várakozó stábtól és sajtótól száz méterre, a lesifotók korában biztos nem vizeli le ily otrombán annak sírkövét.
Mégis, Néném, ha ezeket a sorjákat letördeljük – és azt hiszem, mind a négy efféle túlpörgetést felsoroltam ehelyütt –, fordulatokkal, váratlan praktikákkal lebilincselő folyamot kapunk, amely, ha másra nem lenne jó, hát arra is mutat példát, miként kell egy politikusnak beszédjét, pohárköszöntőjét felépíteni, azt hatásosan, jó tempóval, megfelelő hangerővel elmondani. (Meg arra is, hogy lefesse a filmbéli 2016-os elnökválasztás elcsalását, a konzervatív srácnak nyerne, de Underwood elnök megzsarol néhány kormányzót, így azok idő előtt záratnak be szavazókörüket terrorveszély miatt, és végül a jogszabályok hálója nem engedi a hatalomhoz férni a valójában megválasztott ellenfelet... Kicsit sem hátborzongató...) Az epikus elemek közt a líra is példamutató – és ekkor eszembe jutott az opera.
Nem csak azért, mert szappanopera ez is.
A valahai tévés soup-operák reklámmal összezúzott dinamikájú sorozatait a netflixes modell immár zavartalan mozifilmként kínálja, akár gombnyomásra a stáblistától, nulla kommerciális hirdetéssel, és a következő rész főcímétől is megszabadíthatjuk magunkat. Utóbbitól persze, kár volna, hisz időnként csak fel kell állni a fotelből trombózist megelőzendő, és Jeff Beal elégiával, amerikánus haditrombita-nosztalgiával kevert zenéje amilyen egyszerű, olyan pompásan eltalált, mintha partitúrába tudta volna fordítani az egész közeg miniatúráját.
A másik futó elnökös sorozat halvány visszfény csupán – A kijelölt túlélő, múltkor írtam róla a Mandineren, de hisz Kegyed olvasta is –, se a sztorifűzés, se a színészi magasságok, se a sorozat egyedi hőfoka (a Kártyavárnál: fagypontja) nem emlegethető a másik mellett. Én meg mindig azon is gondolkozom, ha már a televíziós sorozatokba az operát is imígyen belekeverték a szappanopera-fogalommal, mi nem tudnánk-e a nézők sorozatok iránti létező és erősödő igényét valamilyen jópofa, ám közben míves tettel, produktummal termőre fordítani? (És természetesen nem csak úgy, hogy helyre teszünk operás tévedéseket: az eleddig magasztalt, gondos és profi kezek által készített Kártyavárban egyetlen percig szerepel opera: egy bizalmas négyszemközti találkozó valamiféle koncertterem alagsorában folyik, tudjuk, hogy Underwoodék a Pillangókisasszonyra kaptak jegyet, ám a Puccini-mű két részlete fordított sorrendben kerül a beszélgetés kulisszájába...)
Kellene hát egy ilyen folytatásosopera-projekt, amelyet természetesen nem epizódról epizódra komponálnak, hanem befogadható részekre vágnak szét, és így sugároznak – és amely utólag, ahogy én néztem a Kártyavárat, akár egyetlen folyammá újra összeilleszthető. Fordulatos cselekmény (tehát nem valamely létező, ismert történet) szükségeltetik ehhez, mély, de dekoratív karakterekkel, amelyekkel azonosulni lehet, és amelyeket gyűlölni is, de leginkább nem fekete-fehér senki, mert kellően árnyalt. Ehhez viszont közérthető, könnyen befogadható zenei nyelven muszáj beszélni, talán olyasmin, amelyet nemrég Tóth Péter a Tóték-operában tett az Eiffel Műhelyház próbaüzemének színpadára, vagy amilyennel a márciusban Gyöngyösi Levente A Mester és Margaritája, vagy a legjátszottabb kortárs amerikai opera, a Jack Heggie-féle Ments meg, Uram! kecsegtet, mind az Eiffel Bánffy-termében, a következő hetekben.
Nem tudom, Néném egyet ért-e velem, de a társadalomhoz (vö: közönség) való közeledésünk egyik eleme a pillanat és az igény felismerése is: még az is lehet, hogy sitcomot kellene adni, nem komolyat, pasticciókkal, operai összeillesztésekkel, prózákkal és zártszámokkal, esetleg aktualizált szöveggel. Hát, ezzel is megpróbálkozunk majd májusban, a Figaro3 (a köbön) valami ilyesmiért születik, filmes eszközöket felhasználva.
Kevés dolog biztos manapság, de a köznyelv a szappanoperák és a szituációs komédiák felé hajlik, és én bár nagyon is érteni vélem a mi műfajaink kultúramegtartó minőségének jelentőségét, az értékekből való nem engedés kategorikus parancsát, de ezenközben a többieknek is nyújtani kell valamit, a nézői-társadalmi rétegek minimális átjárását is biztosítani kell, éppen a túlélés miatt. A kultúra, a magas kultúra stafétája miatt is. Egy szó mint száz: a nagy, klasszikusan komponált és rettenthetetlen saját univerzummal bíró operatervek, az új Ring-tetralógiák ideje nem most jön el.
„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Szilveszter
2021. január 31.
