Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Korábbi interjúban idézte fel a történetet: tizenhat éves korában megállította a rendőr az utcán, hogy igazoltassa, s amikor a születési helyét firtató kérdésére ön azt felelte, hogy Rómában – akkor válaszként kapott egy pofont az egyenruhástól. Korfestő epizód, aligha lepte meg a pofon.
Nem nagyon lepett meg. Különben ott volt a kezében a születési helyemet igazoló okirat, de nem is állt neki elolvasni. Kérdezte a születési helyemet, én válaszoltam. Azt hitte, hogy pimaszkodom vele ott a budapesti utcán.
Római születési helyét családi háttere magyarázza. Nem biztos, hogy mindenki ismeri múltjának idevágó vonatkozásait.
Apai nagyapám volt olasz, királyi ügyész, az akkoriban Magyarországhoz tartozó Fiumében. Becsületére legyen mondva: bejárta Magyarországot, a nyelvet is megtanulta, hogy belülről is megtapasztalja, kik azok, akiknek ő a főügyésze. Színmagyar nagyanyámmal is így találkozott, s az is nagyapám tisztességét jelzi, hogy magyar nőt vett feleségül. Persze nem volt nehéz beleszeretnie, mert amellett hogy magyar volt, ráadásul nagyon szép nő is. Apám is jogászdoktor lett, nyolc nyelvet beszélt, így kapott állást Rómában, ahol megszülettem. A végén még oroszul is megtanult, s bár a perében is említették soknyelvűségét, az oroszt kihagyták. Talán mert a három hónapos szovjet fogsága alatt sajátította el azt a nyelvet.
Életrajza ismeretében tudható: Rómából Berlinbe költöztek, s onnan jöttek Magyarországra 1939-ben.
Persze, mert nem volt jó Hitler közelében lenni. Apám különben hazajött Magyarországra, hiszen ide járt iskolába. Egy ideig a Stefánia úton laktunk, majd a háború alatt, és még egy ideig iváncsai házunkban.
Említette édesapja perét. Melocco János 1947-től 1950-ig az Új Ember folyóirat szerkesztője volt, majd letartóztatták, s az 1950-ben tartott koncepciós perben halálra ítélték. 1951. február 22-én akasztással végezték ki. Mi volt a vád?
Csak a nagy kirakatperekben voltak koholt vádak – mint Mindszenthyé, Rajk Lászlóé -, pusztán azért, hogy tárgyalásnak nézzen ki a bírósági színjáték. A kisebb esetekben csak annyit mondtak, hogy az illető a rendszer ellensége, és slussz.
Egyszer csak érte jöttek és elvitték otthonról?
Újságíróként éppen úton volt, Mátészalka környékén akadt dolga. Ígérte, hogy éjszakára hazaér, másnap már ő készíti a reggelit nekem, és a másfél évvel idősebb bátyámnak. Nem jött haza reggelre sem, később sem. Akkoriban az ilyen esetek kapcsán azt mondták egymás között az emberek: „Elvitték." A perről tudtunk, hiszen a teljes vagyonelkobzás is része volt az ítéletnek. Akkor már nem a Stefánián, hanem az Attila utca 75.-ben laktunk a Vérmezőnél, de onnan nem kellett elmennünk – ellenben az iváncsai házunkat és a hozzá tartozó arborétumszerű kertet, gyümölcsöst, szőlőt, azt elvették. Próbáltunk utánajárni, hogy mi lett a sorsa apánknak, de egy ideig semmilyen választ nem kaptunk. Nem adtuk fel. 1951. március 22-én, nagypénteken is bent járt a bátyám apánk ügyében a tanácsnál, ahol közölték vele, hogy érdeklődjön a Fő utcai hadbíróságon. Ott mondták meg, hogy meghalt, de hivatalos iratot nem kaptunk erről. Egyébként egy házban laktunk Jankovics Marcellékkal. Az ő apját is bebörtönözték, életfogytiglanra ítélték, Marcellékat ki is telepítették. Az ő édesapja kikerült a fogságból, de már csak emberi roncsként. Szörnyű korszak volt, amelyben mindamellett a civil élet szükségképpen tovább zajlott. Én is folytattam tovább a középiskolát a piaristáknál.
Miközben dolgoznia is kellett.
Telente például havat lapátoltam, amivel a teljesítmény függvényében lehetett keresni egy éjjel harminchat forintot, illetve negyvenkettőt. Nekem rendszerint sikerült negyvenkettőt összehozni, abból másnap megélt az egész család. Nyári munkának ott volt egyebek közt a sírásás az óbudai nagytemetőben. Jól hangzó szakma, fel is vágtam vele, de valójában csak lapátolás, csákányozás volt. Segédmunka. Tudták, hogy mennyi temetés lesz egy nap, az volt a feladat, hogy legalább két sírral előrébb kell járni. Ezer forint körül fizettek egy hónapra.
Életrajzából tudható, hogy még a Stefánia úton volt szomszédjuk Ligeti Miklós, a kor egyik legkeresettebb szobrászművésze, aki már az ön kisgyerekkorában erős hatással bírt önre. Ligetin múlott, hogy hivatásra talált?
Hatott rám, persze, de különben is: mit csinál egy kisgyerek? Firkál, gyurmával játszik. Azt is lehet mondani csúfondárosan, hogy rajtam elhatalmasodott ez a gyermekkori elfoglaltság, s valójában ezért lettem szobrász. Valójában már kissrácként is tudtam ezt-azt a képzőművészetről, legnagyobb alkotóiról, s olyan akartam lenni, mint Michelangelo, Leonardo, akik több műfajban is kiváló műveket alkottak. Aztán elmentem Dési Huber István rajziskolájába, ahol előbb rajzoltunk, majd mintáztunk is. Ott döntöttem el, hogy nem leszek festő, hanem szobrász leszek. Kiderült ugyanis, hogy nincsenek színvágyaim. Persze egy szobor is - különösen egy fémszobor - kap valamiféle színt a környezetében, de végsősorban színtelen.
Harmadik próbálkozásra jutott be a Képzőművészeti Főiskolára. Első két alkalommal a családi háttere jelentett akadályt?
Volt egy felvételi arányszám a munkás, paraszt, értelmiségi hátterű felvételizőkre vonatkoztatva. Az előbbi két csoportnak több hely járt. Mindemellett egy időben azzal áltattam magam, hogy esetemben személyes okai is voltak – hiszen lehettek volna – a két sikertelen próbálkozásnak. Ám inkább az arányok magyarázhatják a dolgot. Az is emellett szól, hogy a harmadik, sikeres felvételim idején együtt jelentkeztem a hasonló hátterű Virág József barátommal. Kimondva-kimondatlanul mindketten tudtuk: vagy őt veszik fel, vagy egyikünket sem, hiszen annyival többet tudott nálam. Mégis én kerültem be, ő aztán 1956-ban disszidált, színházaknál dolgozott. Nem lett belőle szobrász, ami nagy kár. De a diktatúrák pocsékolják a tehetséget.
Mi a legfontosabb élmény, tapasztalat a Képzőművészeti Főiskola kapcsán?
Először is az, hogy felvettek, és nem vittek el két évre „munkaszolgálatra" valamilyen építőszázadhoz, mert az értelmiségiek számára ez volt az általános. Azonkívül érdekelt, ahogyan máig érdekel minden, ami a hivatáshoz kapcsolódik a gyakorlatban és teoretikusan is. Mindemellett az is különös élmény volt, hogy bekerültem egy évfolyamba, ahol mindenki tehetséges volt.
Különös, hogy az akkori viszonyok között senki sem került érdemtelenül a Képzőművészeti Főiskolára.
Volt egy. Nevet nem mondok, mert különben rendes ember. Egyébként meg százados volt, akinek a hadsereg adta parancsba a képzőművészeti tanulmányokat, hogy utóbb kultúrköröket vezessen. A főiskola tanári kara pedig – megbocsátható módon – nem tiltakozott. A mesterek régimódi öregurak voltak, akik nem akarták összeakasztani a bajszukat a sereggel. A százados volt egész életemben az egyetlen ismerősöm, aki tökéletes antitalentum volt a képzőművészetben. Még azon is túl, mert semmi érzéke nem volt a tárgyakhoz. Soha nem tudott egy szöget egyenesen beütni, ráadásul a keze is bánta a próbálkozást. Ha felrakott egy agyagdarabot a szobor vázára, az biztosan leesett. Idővel ki is bukott a főiskoláról, ami számára is megkönnyebbülést jelentett. Egyébként kedves, rokonszenves ember volt, később találkoztam vele a Műcsarnokban. Segített helyrerakni a képeket, szobrokat. Abba végül belejött.
Ami a mestereit illeti: ki volt önre a legnagyobb hatással?
Pátzay Pálnak erős aurája volt, a megjelenése is tekintélyt sugárzott. Magas, fehérbajuszos, szép ember. Volt rá képessége, hogy éreztesse: ahol megjelenik, ott ő az első. A szónokoknak is hasonló adottsága van. Mindemellett Pátzayról sok rosszat is mondanak, aminek a fele sem igaz.
Pátzay Pál a világháború alatt kőbányai műtermében üldözötteket bújtatott, amiért 1998-ban megkapta a Világ Igaza kitüntetést. 1945-ben a még Kodály Zoltán elnökletével megalakult Művészeti Tanács tagjává választották, majd 1945 és 1975 között a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, főiskolai pályafutása alatt a professzori kinevezést is megkapta. Hol lehet „fogást" találni az életútján?
Voltak, akik a halála után a rendszer kiszolgálójának nevezték. De az utókornak nincs joga elítélni a kiszolgálókat, legfeljebb a strébereket. Pátzay nem volt stréber, annak ellenére, hogy egy időben ő vezette a minisztériumban a művészeti osztályt, és mindig benne volt a Kossuth-díj Bizottságban. Annyi történt, hogy az állam használta a tekintélyét. Tanítványa, Varga Imre örökölte meg ezt a szerepet, aki már habitusában is ugyancsak tekintélyes ember volt.
Ránézésre választották ki Pátzay „örökösének"?
Nem egészen. Aczél György, aki Rákosi börtönét is megjárta, hajlamos volt kicsit „túlfélni" a helyzeteket. Nem mert bizonyos műveket kevésbé neves alkotókra bízni, mert hátha letolják érte Moszkvában. Varga Imrének akkoriban már Belgiumban is állt szobra, neves alkotónak számított, így neki kellett néhány Lenin- és Sztálin-szobrot is elkészítenie, hogy Aczél György nyugodtan aludhasson. Egy alkotó részéről pedig – ha nem akarta feladni a pályáját – nyilvánvaló volt, hogy nincs apelláta, ha ilyen megrendelést kapott.
Főiskolásként élte át az 1956-os forradalmat. Miként emlékszik azokra a hetekre?
Október 23-án én is felvonultam a többi képzőművészeti főiskolással. A Szabadság hídtól indultunk a Petőfi-szoborhoz. A Belgrád rakpart elején még csak alamuszi szlogeneket kiabáltunk: „éljenek a munkások!". Az Erzsébet híd alatt már azt, hogy „ruszkik haza!". Kutyás rendőrök sorfala mellett vonultunk el, és felbátorított, hogy nem bántottak. A mi pártunkon álltak, különben találhattak volna okot a közbelépésre. A Petőfi-szobor alatt Sinkovits Imre elmondta a Nemzeti dalt, s mikor elért az utolsó versszakhoz – „Hol sírjaink domborulnak,/Unokáink leborulnak,/És áldó imádság mellett/Mondják el szent neveinket..."- a tömeg elcsendesedett. A kutyás rendőröknek még mindig nem volt semmi dolguk, ellenben akkor már nyíltan csatlakoztak hozzánk. Az 1956-os forradalom életem meghatározó történése. Akkor lettem a szívemben magyarrá. Addig csak európai voltam, aki utálja a szovjetet. 1956 a mai napig imponál. Már az is lenyűgöző, hogy mekkora birodalommal állt szemben ez a nemzet, és két hétig ki is tartott ellenük.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
