Szívem szerint rockzenész lennék, ha tehetném. A múlt héten végre sikerült koncertezni hosszú kihagyás után, hihetetlenül jó élmény volt. Valami hasonlóan jó, megemelő érzés tölt el most is, amikor végre nem nekrológot kell írni olyanokról, akik helyett nem végezhetjük el azt a munkát, amit csak ők tudnak elvégezni, hanem nyolcvanadik születésnapot ünneplünk az ünnepelttel a körünkben. Már ezért is köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki ezt lehetővé tette.
Úgy rémlik régvolt iskolai tanulmányaim alapján, hogy az antropológia tízpontos kérdése úgy hangzik: amennyiben fölfedezünk egy eddig világtól elzárt törzset, és tanulmányozni szeretnénk, akkor odamehetünk-e közéjük? Mert ha odamegyünk, így az ellenérv, akkor megváltoztatjuk őket. Ha viszont távolról, titokban figyeljük életmódjukat, akkor fennáll annak a lehetősége, hogy rosszul értelmezzük a gesztusokat, interakciókat, akaratlanul a saját kódrendszerünk alapján értelmezzük a látottakat.
Valahogy így volt a határon túli magyar irodalom is az anyaországgal a második világégés után. A diktatúrák szétmállását követő hirtelen-szabadságunkban, a múlt század kilencvenes éveiben találkoztam olyan irodalomtudorral, aki egzotikus bennszülöttként figyelt, kezelt minket, erdélyi magyarokat, pláne a székelyeket, ott téblábolnak Ábelék a rengetegben, inkább ne menjünk közéjük, hadd éljék a saját életüket. Félre is értette, amit lehetett.
Aztán voltak és még vannak is - hál' Istennek - olyan literátorok, akik a fentebbi hamis dilemmát úgy oldották fel, hogy „lehet, mert kell". Azért kell, mert határon innen és túl egy a magyar élet, a székelyindiánok és a zalai bennszülöttek ugyanannak a nemzetnek gyermekei.
Szakolczay Lajossal a napokban munkaügyben e-mailt váltottunk. Csak úgy mellékesen csatolt két lapot a naplójából, egy kolozsvári kiruccanásról szól még a hetvenes évekből. Sűrű két oldal, megelevenedett az erdélyi pantheon, Szakolczay tényleg mindenkivel találkozott ebben a két napban, kíváncsi volt rájuk, egyeztették óráikat (tudják, a nemzet idejét mérőt, ami nem a newtoni abszolút térben rótt egyenkörrel centiződik), érdekelte minden. Kevés ilyen érdekelt-emberünk van.
Ábelként itt kéne mondanom a köszöntőt feszengve székely ruhában, vagy elszabott román konfekcióöltönyben, de hát nem tudok, jöttek a Szakolczay Lajosok, és megváltoztattak minket, megváltoztatták az anyaországot is, összenőtt, ami összetartozik. Többek között Szakolczay Lajos miatt lehetek a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Szakolczay Lajosék összeillesztették nekünk ezt a magyar világot, és még nyolcvanévesen is a hézagokat pótolja. Nem tudunk elég hálásak lenni neki.
Isten éltesse Szakolczay Lajost! A többit megoldja ő.
Demeter Szilárd 2021. június 12-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Szakolczay Lajos irodalomtörténész, kritikus 80. születésnapi ünnepségén mondott beszédet.