A nyugati darabok állítólag a színház dramaturgjának, Gosztonyi Jánosnak köszönhetően kerültek műsorra.
Én úgy tudom, hogy a fiatalon, tragikusan elhunyt Kemény György dramaturgnak jár a köszönet; ő volt az, aki elővette ezeket a fontos darabokat, amelyeket ugyanakkor elvben nem volt tanácsos Magyarországon színpadra vinni. Kazimir Károlyt azonban egyrészt érdekelték ezek a művek, másrészt elég jó kapcsolata volt a pártközponttal, így be is tudta mutatni őket. Engedélyezésüknél azt is figyelembe vették, hogy Kazimir Károly műsorra tűzte azokat a darabokat is, amelyeket a párt fontosnak tartott. Miközben nemhogy színpadon, de még annak közelében sem lett volna helyük.
Érdekes színház volt az egykori Thália. Mikó István – aki ugyancsak évtizedeket töltött a társulatnál – Origónak adott interjújában mondta el: sokan szerették a Thália Színházat, de akik kevésbé, azok ironizálva találgatták: "Vajon Kazimir Károly színre viszi-e előbb-utóbb a telefonkönyvet is?"
Mindemellett kiváló előadások is születtek a teátrumban, amelynek egyébként remek, egymást segítő, összetartó társulata volt. Még a nem túl simulékony Horváth Teri is a legjobb oldalát mutatta. Latinovits Zoltán csak két évadot töltött ott, de két olyan óriási, tháliás siker fűződik a pályájához, mint A Mario és a varázsló Cipolája, illetve a Tóték őrnagya. Olyan művészek játszottak ott, mint például Dajka Margit, Bitskey Tibor, Drahota Andrea, Komlós Juci, Zsurzs Kati, Esztergályos Cecília, Buss Gyula, Bánhidy László, György László, Kozák András, Kovács Károly, Sütő Irén, Kautzky József, Verebes Károly, Gálvölgyi János, Végvári Tamás, Szabó Gyula, Inke László, Nagy Attila, Tándor Lajos, Keres Emil, Kollár Béla.
A kedvelt előadások közül melyek ugranak be kapásból?
Minden előtt Illyés: Fáklyaláng c. színművéből Görgey szerepe. Ezt érett, megszenvedett, jó alakításként tartom számon. Nagy truváj volt Tamás István : A pápa és a császár című darabja, amit 1987-ben mutattunk be. Fontos állomás volt a pályámon: akkor játszottam először idős embert. Ötvenévesen, kopasz parókában. Mikó Napoleonjával kemény szellemi csatát vívtunk. De említhetem a Bal négyes páholyt 1977-ből, amelynek Rátonyi Róbert volt a főszereplője. Rátonyi alakította Beöthy Lászlót, nekem jutott Molnár Ferenc. Operett siker volt. Kazimir igazgatásának vége felé arra is lehetőséget kaptam, hogy magam keressek, válasszak darabot. Így került a Thália kamaraszínpadára a Big love című francia vígjáték, amit Németországban „fedeztünk" fel. Itthon Esztergályos Cilivel olyan siker lett, hogy átkerült a nagyszínpadra.
Sosem akarták önt más társulatba csábítani?
Várkonyi Zoltán, Marton László is hívott a Vígszínházba, de Kazimir „nem adott".
Kazimir Károlynak erős vonzódása volt az eposzokhoz. Ön kedvelte a műfajt?
Az eposz- sort előbb némi szkepszissel fogadta a társulat, de rá kellett jönnünk, hogy ezek a feledésre ítélt remekművek, nagyon sok értéket hordoznak. A Kalevala például hatalmas siker lett. Helsinkiben is voltunk vendégjátékon. Olyan hosszan tartott a boldogító taps, hogy azt hittük: ott fogunk éhen halni a színpadon. A Helsinki Városi Színházban játszottuk, amely lenyűgöző épület, elképesztő technikával. Kekkonen elnök azt mondta: ezzel az előadással lesz szívközeli történet abból a meséből, ami a finnek számára addig egyike volt a kissé száraz kötelező olvasmányoknak.
Kazimir Károly, egészségügyi okokra hivatkozva, 1991-ben lemondott az igazgatói posztról, a rendezést is abbahagyta. Az ön életéből miként „kopott ki" a Thália Színház?
Amikor a Thália név 1991-ben megszűnt, és Mikó István vezetésével Arizona néven működött tovább az intézmény, én még tovább játszogattam. Nem túl sokat, de egyúttal Sopronban is, mert oda is elvittük az előadásainkat. 1993-ban is leszerződtettek, amikor az addigi vezetést Schwajda György, illetve Törőcsik Mari váltotta, és az Arizona átalakult Művész Színházzá. Magyarország legjobb színészei alkották a társulatot, akik egymást ütötték ki a nyeregből a szereposztásokban. Taub János volt a főrendező, aki egészen más munkamódszerrel dolgozott, mint amelyet mi, színészek megszoktunk. Nem volt részünkről ellenállás, inkább értetlenség, de az is akadálya volt annak, hogy összhang teremtődjön. Az az igazság, hogy hiányzott a harmónia. A társulat nem tudott kibontakozni, művész színházzá válni.
Kazimir távozása után akár ön is lehetett volna direktor. Pályafutását, szakmai rangját tekintve mindenképpen.
Több ajánlatot utasítottam vissza. Mindig is színésznek éreztem magam, nem pedig igazgatónak. Ha valamiképpen mégis a színigazgató helyzetébe kényszerültem volna, akkor viszont etikai okból sem osztottam volna szerepet magamra. De azt miként éltem volna meg színészként? Sehogy.
Már a Thália Színház utolsó éveiben is fellépett a szekszárdi német színházban, amelynek kilenc éven át volt a vezető művésze. Eljátszotta egyebek között Bicska Maxit a Koldusoperában, Az Ármány és szerelem kancellárját, A Bölcs Náthán Szaladinját. Akkoriban alakította – egy éven át – a beszélgetésünk elején felemlített szerepet is Bécsben, a Zsákbamacska című produkcióban. Játszott később a Budaörsi Játékszínben, a Karinthy Színpadon, a Pécsi Nemzeti Színházban, a Szolnoki Szigligeti Színházban, s a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színháztól is kapott felkérést. Harmincévnyi társulati lét után nem hiányzott a korábbi létforma?
Nagyon hiányzott. De tudomásul kell venni, hogy megváltozott a világ. Egyre inkább az a jellemző, hogy nem társulathoz, hanem darabra szerződnek a színészek. Főleg a pályakezdők számára jelent ez nehézséget.
Mi ebben a legnagyobb nehézség?
Mi kezdetben kisebb szerepek során bizonyíthattuk, hogy mit bírunk. Lépésenként lehetett előrehaladni. Nagy szökkenések nagy esésekkel járhatnak. Ma megtörténhet, hogy egy ifjú látványosan nagy alakítással indul a pályán, majd mindjárt elbukik. Gábor Miklós legendás Hamletjét megelőzték azok a szerepek, amelyekkel Vámos László segítette őt színészként felépíteni magát. Hamlet előtt eljátszatta vele Lorenzacciót – ami valójában egy „kis Hamlet" – Alfred de Musset azonos című darabjában. Ráiskolázta a már akkor sem kis színésznek számító Gábor Miklóst egy kiemelkedő Hamlet-alakításra. Az a színházi világ, amely lehetőséget adott erre – elmúlt.
Említette, hogy ifjan még nem volt képes olyan önfegyelemre, mint például Uray Tivadar. Ugyanakkor, mivel szüleimnek köszönhetően közelebbről ismerhettem nemzedéke színházi képviselőit, azt tapasztaltam: megejtő zabolázatlanságok ellenére olyan eleganciát, stílust, tartást képviselnek, amely ugyancsak múlandóban van. S ami nem a társulati lét függvénye.
Sok ember azért vesztette el a tartását, stílusát, mert engedett a körülményeknek, divatoknak. Vagy mert megtetszett neki a szabadosság. De vannak, akik nem vesztették el az említett értékeket. Azok sincsenek kevesen, akiknek van tartásuk, koncepciójuk, hivatásérzetük. Emberhez méltó habitusuk. Jó volna, ha őket állítanák piedesztálra a fiatalok elé, hogy megtanulják, melyek a viselkedés, a közönséggel való kapcsolattartás szabályai. Tény, hogy minket még neveltek a szüleink is, ahogyan az iskola ugyancsak. Nem voltak olyan téves olvasatai a liberalizmusnak, amely szerint a tanárnak vissza lehet dumálni, vagy akár fejen is lehet csapni. A tanár sem vert fejbe, csak egyszerűen tanított és nevelt. Hitelesen. Mindemellett természetesnek gondolom a változást is, a generációk közötti különbségeket. Ám a változás csak bizonyos keretek között tekinthető normálisnak. Nem hiszem, hogy az a jó út, amelyben négyéves gyerekekkel is fontosnak tartják megvitatni, hogy megfelelőnek tartják-e szüleik, nevelőik pedagógiai munkásságát. Ezzel szemben fontos lenne, hogy mindenkinek legyen hite, hogy megérezze, miért fontos az.
Hite Istenben?
Igen. Szerintem az a legjobb. Az is szép és fontos, ha a hazád, ha az emberi, közösségi értékek adják az alapot a hitedhez. Őszinte, mély hit nélkül nem is állhat össze jól működő társadalom.
Szakmai teljesítményét, s alighanem az ön által képviselt értékeket is elismerték, amikor önnek ítélték idén márciusban a Kossuth-nagydíjat. (A járvány miatt augusztus 20-án adták át.) Annak súlyát jól bírja?
Meglepett, és nagyon meghatott.. Nem súlyt, hanem az ellenkezőjét éreztem. Ám mindjárt eszembe jutott: én kapom, de nemcsak engem emel, hanem a nemzedékemet is. Akikkel együtt nevelkedtünk, együtt dolgoztunk, s akik jórészt már nincsenek közöttünk. Mind megérdemelték.