Énekesmadár-halál, avagy Edita Gruberova korai sírjára

199. levél

Nem tudom már, hogy került a kezembe az a lemez. Egy európai nevű énekesnő „ezüstmiséjét" tartalmazta, rajta minden jel, paca és szám japánul. 1994-ben vették fel, pozsonyi debütálása után éppen 25 évvel – senki nem gondolta volna, hogy a pálya közepén tart akkor... talán csak ő maga, aztán meg a lemez hallgatója. És olyan ára volt, hogy nem hagytam ott. Otthon feltettem, és az első szám, amit az énekesnő afféle könnyű bevezetőnek szánt, engem a szférák fölé röpített, holmi nemzetközi űrállomások racionalitásánál is jóval magasabbra. Pedig 8 Saint-Saens akkord a tokiói szimfonikus zenekaron, felette pedig egy szöveg nélküli dallam, ún. vocalise. Hosszúak ezek a hangok, mint egy nyári délután, és lehetetlen helyekre írta őket a szerző. Hol hideg lézer, hol extatikus kéj, hol macskadorombolás, hol metsző dráma. Eközben mégis valahol relaxációs zene ez, mosolyogva kapcsol ki.

Forrás: Magyar Állami Operaház

Edita Gruberova valahol nem „e világi" „szokásos" tehetséget kapott. Egy rongyos videókazettára felvettem vagy harminc éve az életéről szóló dokumentumfilmet, és a villódzó 3sat-képek között (egyértelmű videófej-hiba...) megszólal a szlovák rádió gyermekkara, felette pedig egy kis angyal szólója, bizonyos Gruberék lányáé... Természetesen nem kész énekesnő, de énektanárként az ember lábhoz teszi a fegyvert a hallatán. Ott áll a Teremtő adománya előtt. Ezek nem pátoszos pillanatok, nem kell csak arra gondolni. Ellenkezőleg is nézhetjük: pőrén mutatja magát a tálentum. Ott a gyémánt, és neked jutott a feladat, hogy felcsiszold – ha tanár vagy. Ha meg a koncerten ülsz, és azt a Saint Saens Vocalise-t hallod, vagy Rosina belépőjét a Sevillaiból, és csak szuszogsz a nevetéstől a hihetetlen variációk meg a tartott háromvonalas záró F hallatán, akkor az a dolgod, hogy visszaigazolj a tapsoddal Neki, aki hordoz valamit a világ teremtéséből.

A fizikusok mindig leírják, mi mi után történt milliszekundumokkal, s hogy 13 milliárd éve történhetett dolgok bizonyítékai itt keringhetnek körülöttünk. Ekkor eszembe jut, hogy a teremtés egy-egy darabja mi is vagyunk ám, oké, nehezebb felismerni, de például egy Edita Gruberova-szerű tüneményben nem volt ilyen nehéz. Az ő gégéjében ott volt az évmilliárdok előtti teremtői mozzanat.

Most, amikor le vagyok sújtva korai, számomra mindenképpen váratlan és egyelőre felfoghatatlan halálától, elkezdhetném azt a kört is futni – szakmailag nagyon indokolt volna, de lemezei kapcsán már százszor megírtam –, miként lett a pálya harmadik évtizedében (tehát még a fele előtt!) a bravúrkoloratúrból elmélyült belcanto művész, a mutogatott látványosságból (mindig csak Éj Királynője Bécsben, sok éven át) magára, önnön tehetségére eszmélt énekesnő. S hogy ennek nyomán miként alakult a hideg technikababából merész, kopasz parókáig önmagát és hangját „lepusztítani" képes nagy és mély ábrázoló. Aki egy koncertelőadás karmesteri pulpitusának korlátját markolva képes volt elénk élni a brit király(nő)drámát.

Forrás: Magyar Állami Operaház

Most mégse mennék ennél tovább, inkább csak tántorgok az emlékek között. Élete utolsó Lammermoori Luciáit velünk, a Magyar Állami Operaházzal énekelte japán turnénkon és idehaza is. Hatszor, 2014-ben, 2017-ben és 2019-ben. Dalestet is adott az Operaházban (2006, 2016), és egy hihetetlen Roberto Devereux-t énekelt a már gyakorlatilag bezárt Ybl-palotában, 2017 júniusa volt ekkor. Háromszor vacsorázhattam vele, bájos és figyelmes beszélgetőpartner volt, ügyeinek magyar „intézője", Sánta Zoltán volt csak jelen, őrizte és kísérte, mint aki ott sincs. (Nemrég ő is elment, sajnos.)

16 éve írtam róla (szerintem lenne korábbi cikk is, de ezt találtam, épp a Traviata DVD-jéről):

Gruberova pedig, a magas C feletti ász-ig skálázó, gondtalan, hajlékony zeneiségű művész a tiszta szerelem hercegnőjévé gesztikulálja az arisztokrácia kurtizánját. Ne bánjuk mégsem, hogy nem volt egy potens játékmester a stábban, aki figyelmeztette volna, hogy első felvonás végi nagyáriájának magányában ne affektáljon, ne balettozzon, csak adja a bizonytalan, felforrósodó asszonyt, például, hisz magára maradt a szalonban, senki se látja. Magam pedig, a hangjával mindent elénk táró, világszám Gruberova hallatán a néhai Karl Böhmmel sóhajtok együtt: ha e tehetséget doktor Strauss ismerhette volna...

Egy másik szöveg 2006-ből:

Szombaton Budapesten csillogott a nemzetközi operaélet állócsillaga. Edita Gruberova monarchikus mix-sztár, magyar édesanyja Pozsonyban szülte osztrák apától, így lett szlovák. Harmincöt éve már, hogy a bécsi Staatsoperben Éj Királynőt énekelt, majd Zerbinettát, s e két Mozart/Strauss-szerep hordozórakétaként állította pályára, hogy a kozmikus metaforáknál maradjunk. Gruberova ma már megteheti, hogy könnyű, ám rendkívül koncentrált szopránját elfeledett belcanto darabok szolgálatába állítsa: ötvenkilenc évesen a legtöbb pálya- és fachtárs annak is örülne, ha egy skálamenetet tisztán intonálna. Ám korábban még Gruberova is javarészt a törzsrepertoár kitüntetett operáit énekelte közönség előtt – nagy óvatossággal, persze, a Verdi-opuszok közül csak Oscar és Gilda szólamát, valamint a Traviata címszerepét.

Ezt tudta Gruberova, és még sok minden mást is. Két is fél éve ugyanitt, az Origón így tettem vallomást:

Edita Gruberova édesanyja, Etelka, bizony magyar lány volt, édesapja osztrák, így lett ő szlovák születésű, merthogy Pozsonyban éltek... Gruberova búcsúkoncerteket tart a világban, Tokió, Berlin, Zürich már megvolt, de hozzánk nem ilyen üzenettel érkezett. Nem titkolja, hogy karácsonykor betöltötte a 72-t, elképesztő arra gondolni, hogy még kéjes gondolatként sem léteztem, amikor a Sevillai borbély Rosinájaként debütált, most meg majdnem ötvenévesen afféle operálásban megöregedett fazonként (itt érzem az időt a pórusaimban, mint Verdi Macbeth-je) még mindig neki tapsolok...

Forrás: Magyar Állami Operaház

Természetesen tűt nem lehet leejteni az Erkel hatalmas nézőterén, és az első Lucia-ária után a tömeg is megmutatja hangját: 51 év tehetsége, szorgalma és művészete alapozta azt az ovációt, amely hallik, s amelytől az ember csak vigyorogni tud, mint a tejbetök. Hát mennyi operaházi este, vagy otthon, lemezekkel töltött óra lehet a mögött, amikor a hála ilyen cunamija indul meg a színpadon álló törékeny antisztár felé? Mert Gruberova csendes, mosolygós, teljesen hétköznapokba simuló személyiség mindaddig, amíg maga teremtette vokális mikrovilágát elő nem hívja az adott helyszínen: azt viszont azonnal, ahogy a próbaterembe vagy a színpadra lép.

Múltkor, tavaly alig engedte, hogy húzzam a bőröndjét – most az Erkelből éjfél előtt röviddel távozva leszek figyelmes egy, a II. János Pál pápa téren átkelő csoportra. A téli ködös, kellemetlen éjszakában férfiak és egy bolyhos sapkás hölgy. Á, biztos nem Gruberova. Aztán felismerem szintén kortalan menedzsere, a legendás Germinal Hilbert alakját, majd őt is – dehogynem! Hazasétálnak a hotelbe, ami azért nincs is annyira közel... Látjuk még egymást, én legalábbis nagyon rajta voltam, hogy a 2020 őszi búcsúkoncertet naptárba véssük, ahol jó lenne valamit az anyanyelvén is énekelni. Meglátjuk. Mindenesetre amikor e mondatokat körmölöm, mintha a leghátsó sorokba lenne 25 jegy: irány az Erkel, akinek kedves az élete, mert minálunk alighanem Gruberova utolsó Luciáját hallgathatjuk szerda este – és ezt a művet a kedvünkért vette vissza a repertoárjára három évvel ezelőtt... (Az első Lammermoorit 44 éve énekelte Grazban... az ember esze megáll!)

Forrás: Magyar Állami Operaház

Később, utolsó, 2019. februári vacsoránkon azt is megtudtam, hogy egy fenét született ő Pozsonyban, valójában az a kis hely a Récse nevet viselte sok száz éve már. Magyarok kevesen lakták, már Trianon előtt is csak 10 százalék a sok szlovák és nem kevés német mellett, de az ő édesanyja mégis pont ott élt, és ott szülte erre a csodálatos életre, pályára.

Most meg már azt is tudom, hogy nem lesz se 2022 tavaszán, se máskor igazi búcsúkoncertje minálunk, amikor úgy hagyná ott a pályát, hogy a Hunyadi La Grange áriáját, vagy legalább a kisebbik Mária áriát elénekelné. Hogy magyar nyelvű éneklés nélkül ne távozzon. Ezt most mégsem siratnám, inkább őt magát. A magyar édesanyjával bizonyára megvolt az a magyar éneklés a legfontosabb, a legelső években.

Nehéz lesz elengedni a koloratúra királynőjét, pedig ő már ott van, ahova a hangja is mindig vitte. Nagyon magasan.