Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az számított valaha is valamit, hogy színházi családba született?
Pici gyerekkoromtól figyeltem a színészeket: miként élik meg, hogyan reagálnak az élet történéseire. Hogyan szenvedik meg, ha nem kapnak meg egy szerepet, miként működnek a szakmai féltékenységeik. Vagyis korán megtanultam, hogy mi lesz az, amit jobb lesz elkerülni, ha egyszer én is a pályára kerülök.
Osztályfőnökével, Vámos Lászlóval milyen volt a kapcsolata?
Tudós ember volt, szakmai tekintély. Ha csak képletesen is, de mindig haptákba vágtam magam előtte. Pedig gyerekkoromban is találkoztam vele, még el is játszott velem. Összezárta a két tenyerét, azt mondta, kismadár van közöttük. Kérdezte, hallom-e, ahogy csipog, aztán széttárta a kezeit, követte tekintetével a képzelt madár röptét. Úgy csinálta, hogy magam is hallottam a képzelt madár csipogását, láttam a szárnyalását. Vámos László lényegében már akkor is tanított, hiszen a színésznek nagy szüksége van a fantáziájára. Diploma után megengedte, hogy aki akarja, az tegezze – de azért kérte, ne legyen hátba veregetős a közelség. Én sosem tudtam tegezni, nekem megmaradt Tanár Úrnak.
Megtanultam egykori osztálya névsorát: Benkóczy Zoltán, Benkő Márta, Csongrádi Kata, Domonkos Zsuzsa, Galántai Alíz, Hidvégi Miklós, Ivánka Mária, Kokas László, Máriáss Melinda, Monyók Ildikó, Nagy Lívia, Poór Péter, Sára Bernadette, Szabó Lívia, Szántó Lajos, Udvarias Katalin. Jó közösség volt?
Nagyon, az egyikükhöz hozzá is mentem feleségül. Rendszeresen nálunk kötött ki az egész osztály, nagyokat ettünk, buliztunk. Vannak, akik már rég külföldön élnek, de a mai napig kapcsolatban vagyunk.
Férjével, Hidvégi Miklóssal miként kerültek olyan kapcsolatba, amely házassághoz vezetett?
Úgy, hogy akkor lettem ivarérett, dolgoztak a hormonok. Szép fiú volt, azonban meglehetősen beszédes. Eleinte – ahogy az a szüleimmel is történt – nem volt nekem szimpatikus. Mindig tudta, mi az igazság, osztotta az észt. Ő meg engem egy kis hebehurgyának látott. Aztán mégis egymásba szerettünk. Nyolc év együtt járás után házasodtunk össze. Nagy amplitúdójú kapcsolat volt a miénk, azt már nem is tudom, hogy mikor döntöttünk a válás mellett. Ugyanakkor a mai napig nagyon jóban vagyunk.
Leányukat, Hidvégi Krisztinát például a Duna Televízióból ismerheti a szélesebb publikum, ahol riporterként dolgozott. Kislánykorában ön jó anyukája volt?
Nem voltam olyan széles palettájú szülő, mint az apukám. De Krisztike nagyon jó kislány volt, ráadásul rendkívül okos. Némi iróniával szólva, nagyon szépen felnevelte magát. Én egy kényeztető anya voltam, imádtam, szerettem. Mindenhová magammal cipeltem, bejárta velünk a világot, miközben igyekeztem mindent megadni neki. Apám engem inkább az életre nevelt. Ha kellett, akkor engem szalajtott el a csavarhúzóért, magyarázta, miként kell rendesen falba helyezni a tiplit.
Krisztinát sosem vonzotta a szülei hivatása?
Más karakter, a szó legnemesebb értelmében egy hercegkisasszony. Nem való neki egy olyan hivatás, ahol tanknak kell lenni, minden terepen késznek kell lenni a csatára. Illetve más esetekben mindenkinek meg kell felelni. Ráadásul színészek gyerekeivel gyakran megesik, hogy amikor maguk is a pályára kerülnek, számon kérik rajtuk: miért nem úgy teszik a dolgukat, miért nem úgy viszonyulnak egy szerephez, mint ahogy azt a felmenőjük tette. Rólam persze lepattantak ezek az okoskodások, de a lányom sokkal érzékenyebb. Talán kicsit jobban óvtam a kelleténél. Szerinte nem volt baj ezzel. Pécsett végzett média szakon, okosan tud kérdezni, sokkal színesebb a szókincse, mint az enyém.
Saját pályafutását sima vonalúnak látja, vagy szakaszolható?
Lényegében töretlen, de mégis szakaszokból áll össze. Kezdetben kisebb feladataim voltak. Nem kapattak el, nem sztároltak, ugyanakkor élveztem a játék örömét. Akkoriban még kislányos is voltam, sokan voltak előttem a nagyok. Igyekeztem a legjobbat nyújtani, miközben vártam türelemmel a soromra. Aztán kezdtek érkezni a főszerepek is. Örültem a változásnak, de még akkor is úgy éreztem, hogy előadásról előadásra bizonyítanom kell. Az jelentett egy nagy váltást, amikor először mentem ki a színházzal a vasfüggöny túloldalára. Münchenben játszottunk több mint félszáz előadást egy nyáron. Mindenkit szépen tapsoltak, de miattam szinte a házat szétverték. Arra azért a még mindig előttem lévő nagyok is felkapták a fejüket. Miután hazajöttünk, elterjedt, hogy milyen ünneplést kaptam a német közönségtől, amely sosem látott addig. Kezdtek más szemmel nézni, nagyobb lett a respektem. Mondhatni: mellbe vágta a dolog a dolgozókat. Új korszak kezdődött – szép korszak –, ami eltartott ötvenéves koromig. Éppen befejeződött az operettszínház felújítása, akkor lett igazgató Kerényi Miklós Gábor. Mondta, hogy a tizenhat éves Lizát fogom játszani a Marica grófnőben. Gondoltam, rendben. Nem éreztem a koromat, ugyanakkor tudtam, hogy meghatározó színésze vagyok a társulatnak, nyilván azt akarják, hogy én is főszereplő legyek a felújított színház nyitóelőadásában. A darab többszörös szereposztással futott, és a bemutató után pár hónappal azt vettem észre, hogy én már nem vagyok kiírva Liza szerepére. Álltam ott, néztem a kiírást, éppen arra jött az igazgató, kérdeztem: mi történt? Az felelte: „Neked ezt már nem kellene játszani." Majd otthagyott.
Ön alatt megnyílt a föld?
Néztem magam elé. Aztán hazamentem. Még élt az édesapám, éppen húst sütött a konyhában. Mondtam neki, hogy Kerényi szerint nekem már nem kellene Lizát játszanom. Édesapám hátra pillantott a válla felett, és azt mondta: „Igaza van." Ez volt az újabb váltás az életemben. Elfogadtam, ha egyszer az igazgatóm és az édesapám is így látja. Telt-múlt az idő, megint összefutottunk a színház folyosóján Kerényi Miklós Gáborral. Megállított, azt mondta: „Majd keresünk neked valami jó kis feladatot." Így jött létre a Verebes István rendezte Mágnás Miska, amelyben Bajor Imre játszotta Miskát, én pedig Marcsát. Óriási siker lett, az volt a másodvirágzásom, amikor elsősorban már komikából oldottam meg a szerepet, de alapjában még szubrettes volt a karakter. Több mint tíz évig játszottam, hatvanhárom éves koromig. Volt közben más siker is, például a Mária főhadnagy, a Csókos asszony. Az volt a szubrettségem végső lecsengése. Utána jöttek az öreglányok a Sybilben, a Marica grófnőben, a János vitézben, meg Oszi Boszi, a repülő nagyanyó, amit nekem találtak ki. Ezeket is szeretem, ezt a váltást sem érzem törésnek.
A külhoni siker nem lehetett volna alapja egy külhoni karriernek?
Bécsben vendégszerepeltem egyszer, a Mask in Blau című operettben játszottam Rökk Marika híres szerepét, Juliska Varadyt. Rendesen megtanultam németül a szerepet, ültek a poénok. Ám ahhoz anyanyelvi szinten kellett volna beszélni a nyelvet, hogy még jól is érezzem magam az idegen közegben. Az embert elsősorban a nyelve és a kultúrája köti a nemzethez, amelyet a hazájának érez. Én minden egyéb szempontból is magyar vagyok.
Idővel prózában is megmutata, hogy mi mindent tud. A próza korábban nem vonzotta?
Vonzott volna a film is, vagy még több szinkronfeladat. A próza sem más, mint az operett, csak nem kell benne énekelni, táncolni. Mely utóbbiakat idősödve már nem is kívánja az ember. Végül meg is talált a próza. 2015-ben mutattuk be a Sirályt, amelyben én játszottam Arkagyinát. Majd jött az Oscar Wilde-darab, a Bunbury, a Karinthy Színpadon.
Egy percig sem hezitált, amikor a Csehov-darabot rendező Fehér Balázs Benő felkérte Arkagyinának?
Volt némi előéletünk. Vezettem néhány hónapig egy operettkurzust a Színművészeti Egyetemen, a Zsámbéki-Zsótér osztálynak, odajárt Benő is. Harmadikosok voltak, elég alternatívok. Mégis annyira megszerették az operettet, hogy a vizsga után szívük szerint tovább játszották volna a dalos, táncos produkciót. Benő alighanem abból indult ki Arkagyináról gondolkodva, amit tőlem látott tanárként. Elánnal tettem a dolgom, ugráltam, futkorásztam, mindent magam akartam eljátszani. Operettes voltam, színésznős, erősen exhibicionista. Ezzel együtt, amikor felkért, azt mondtam Benőnek: muszáj átgondolnom, mert komoly támadásnak teszem ki magam, biztos lesz, aki azt mondja: mit képzel ez az operettes magáról, hogy merészel Csehovot játszani? Ahogy azok is meghökkenhetnek, akik az operettekben kedveltek meg. Végül Benő és néhány alkotótársa kijöttek hozzám Gödöllőre, és meggyőztek. Számomra igazi vérfrissítés lett belőle, más közegben játszhattam. Az is inspiráló volt, hogy meg tudtam felelni egy fiatal, számomra szokatlan színházi látásmódban gondolkodó rendezőnek. Megálltam a helyem, ráadásul a színjátszás krémje volt körülöttem.
Mások mellett László Zsolt, Gyabronka József, Derzsi János, Mihályfi Balázs, Porogi Ádám, Trokán Nóra, Parti Nóra. A Veszprémi Petőfi Színházban bemutatott Hárman a padon című darabban pedig három Kossuth-díjas játszik együtt: ön mellett Szilágyi Tibor és Bálint András.
Két éve volt a bemutatója, ám a járvány miatt csak kétszer vagy háromszor játszottuk. Csodálatos, hogy a rendező, Deák Krisztina meg a két nagyágyú prózai kolléga odahívták maguk mellé a kis operettest. Még bele sem kezdtünk, már sikerélménynek éltem meg. Szép élmény volt a Bunbury is, amit még Karinthy Marci – Isten nyugtassa – rendezett meg.
A Kiss-B. Atilla főigazgató vezette, megújult Budapesti Operettszínházban is abszolút számítanak Önre. Fontos szerepet kapott a Hegedűs a háztetőnben, Bozsik Yvette rendezésében. Nemsokára lesz a bemutató (a beszélgetés a júniusi premier előtt készült).
Jentét játszom, a házasságközvetítőt a Hegedűs a háztetőnben. Annak idején Bessenyei Ferenc, vagyis Tevje legkisebb lánya voltam, Bielke, a felújítás után pedig Hódel, a középső.
Tényleg árad önből a derű. Mondhatni: zsigerileg optimista.
Egy életünk van, és a világlátás elhatározás kérdése is. Sokan vannak, akik nem veszik észre: az irigység, a rosszindulat annak a legrosszabb, aki nem tudja legyőzni ezeket az érzeteket. Én mindet lerántom magamról. Kis időt töltünk itt a Földön. Miért érezzem rosszul magam, ha boldog is lehetek?
