„We are the Opera”, avagy karácsonyi örömzene százezer követővel

207. levél Édes Néném, amikor múltkorában arra célzott, milyen szép is volt a régi jó „videós" világ, közte az a híres klip, amelyen mindenki egy célért, Afrikáért énekelt, csak arra tudtam gondolni: de hisz a mai idő minden korábbinál intenzívebben videóvezérelt. Tehát, hogy igaza van.

A We are the World produkció megvalósítói, a dal szövegét a legenda szerint megíró Michael Jackson és a komponista, Lionel Ritchie ráéreztek valamire, ami mindennél nagyobbat dobott: a közösség erejére, a sztárok egymást inspiráló, és hangfelvételen is, de videón még erősebben érezhető összetartozására, amelyet segélyezési célra csatornázhattak be. Mert persze, mindenki művész a saját világában él, ám a problémái és az örömei is nagy eséllyel azonos tőről fakadnak, így több bennük a közös, mint a féltékenyen elválasztó, és ha egyetlen stúdióba terelik őket, felszabadítólag jól érzik magukat.

Néném levelére rímelt az Opera közösségi oldalait vivő kolléganőnk, Török Katalin ötlete, hogy mi is forgassunk valami hasonlót – és ugyan több napig állt a gépem tálcáján megnyitva a válaszlevél, de nem azért, mert ne csaptam volna rá azonnal, mert dehogynem, és rögtön tudtam, hogy Adolphe Adam francia karácsonyi dalát kell felvennünk, hanem mert nem ment azonnal a magyar szöveg megírása a rengeteg belső rím és a lüktetés miatt. Azon is sokat tűnődtem, hogy Jézus születésén túl szólhat-e a vírusos világról? Nyilván ne legyen se ájtatoskodó, se orvosi, sugározzon derűt, de tétje is legyen – szóval napokat viaskodtam vele. Helyettesem, dr. Főző Virág nem hagyott békén, mi van már azzal a dallal, és amikor kész lett a szöveg, még éjjel elküldtem neki a szükséges hangnemi és szervezési kérésekkel, az énekesek soronkénti beosztásával, ő pedig kilőtte az operás „világűrbe" a parancssort, kinek mi a feladata.

Így van, kedves Néném, ezt is művelnünk kell. Az Opera ma már nemcsak opera és balett, a XXI. század rengeteg egyéb aktivitást is követel, amely a saját vektorait természetesen mind a produkciók irányába fordítja, hisz minden körítésnek, egyéb eseménynek ez az egyetlen célja: műfajaink, előadásaink népszerűsítése. Néha hajlamos vagyok bevallani, hogy az is élményszerű minálunk az operák/balettek mellett, amikor az ember azt érzi: egy hatalmas értékű és erejű szervezet működése indul meg egy-egy (talán) jól, jobban eltalált intenció nyomán. Az Opera fantasztikus csapat, mára gyakorlatilag mindent meg tud oldani önmagán belül, azonnal, kiváló minőségben. A kivételt ezúttal a karigazgató, Csiki Gábor szolgáltatta, aki olyan gyorsan – alighanem még aznap éjjel – szerzett hangszerelőt régi közös ismerősünk, Kovács Zoltán (ex-Tea, ex-Djabe) személyében, hogy a kotta szempillantás alatt készült el a Zeneakadémián zeneszerzést is végzett „Kiskó" keze nyomán. A terv az volt, hogy a három versszakossá duzzasztott – de felfelé tartó modulációkkal mozgásban tartott – népszerű dal 24 szólósorát az Opera összes, tehát 22 kamaraénekesi címmel rendelkező művésze énekli, a maradék kettőt pedig a gyermekkar és a kisbalett egy-egy szólistája hozza. Itt minden szimbolikus, minden művésztárra gondolni kell – nemcsak illik, hanem jár ez, és még jól is esik. A kórus is így alakult: az első refrén a gyermekkaré, a második az énekkaré, a harmadikban már a balett és az adminisztráció vállalkozó kedvű tagjai is ott vannak.

Természetesen a színház világában csak egy állandót találunk, a változást: a 22 kamaraénekes közül – érthető vírusfélelmek és más okok miatt – nem mindenki tudta vállalni a gyakorlatilag azonnali, éppen vasárnapra pakolt hangfelvételt, de 17 művész így is eljött, és mivel néhányan lazán bevállalták a hiányzók sorait, ugyanúgy összeállt a dal. A zenekar és az énekkar is önkéntes alapon érkezett, belengte e kis produkciót a kötelezetlenség bája még akkor is, amikor másnap, egy kellemetlenül hideg és szeles hétfő estén (pont Mikuláskor!) az Opera Eiffel Műhelyházának Fricsay stúdiójában sor került a háromórás képfelvételre.

Az este (és az egész videó!) sztárja Babi, akin zöld sipka csüng: Balga Gabriella elhozta pár hónapos kisbabáját, aki türelmével és újszülöttségével beragyogta az egész termet. Palerdi András magát hozta, az érces nagy mackót, Létay-Kiss Gabi a tiszta lényét, Haja Zsoltra mindig lehet számítani, most is profin ugrott a kiesők helyére. Abebe-Ayeye Rafael, egy még szoprán hangú kisfiú az Opera Gyermekkarát képviselte, Pásztor Lili Boróka balettfióka létére is szépen intonált. Fekete Attilából dőlt a hőshang, Sáfár Orsi „Karácsony"-triolájának rubatóját tanítani kellene. Rálik Szilvi mély sort kapott, de drámai szopránjával simán vette az akadályt, Kovácsházi István megzabolázta erős tenorját egy lírai pillanat kedvéért. Sümegi Eszterre az istengyermekes sor sem véletlenül jutott, meg is hálálta. Gál Erika mindig pozitív erőket mozgósít, és tudtam, hogy férje, Szvétek Laci a maga dörgő basszusával majd megérkezik e biztos végszóra. Kolonits Klára klasszisához méltón legátózza a maga jussát, Boncsér Gergely kedvesen hozza az örömös, tenor jófiút. Váradi Zita friss most is, és kész az idézőjelekre, Komlósi Ildikó mívesen komolyan veszi, mint akár Saroltot is az István, a királyból. Pasztircsák Polina személyre szabva kapta kissé fájdalmas sorát, mintha a Traviatából lépne elő, a laza László Boldizsár pedig pillanatok alatt visszatekerte magán az időt a swingig.

A lüktetés miatt nem bírtam volna ki, ha a vége felé nem száll be egy kis kombó: a zenekar egyik ütős művésze, Szente Gáspár legalább olyan jól mutat a dobszerkó, mint a klasszikus hangszerek mögött, a gitáros Kurucz Ádám pedig nulladik munkáját vállalta ezzel, mert csak január elsejétől lép az Opera énekkarába. Magam felkötöttem a 33 éve lerakott basszusgitárt, így mint Mátyás király meséjében: ott is voltam, meg nem is. A mikrofonokkal sokat bíbelődött Horváth Tamás hangmérnök és Csurgó Tamás, felvételeink gyakori zenei rendezője, és az egész, csaknem százfőnyi embert Kocsár Balázs fő-zeneigazgató tartotta egyben. Bizony, még a képfelvételi playback alatt is fontos a vezénylés, mert a francia szerző fattyúsorokkal bonyolította művének belépéseit, és mert a hiteles játék miatt mindenki élőben is húzta-vonta-fújta a magáét, magyarán, alig hallhatta a visszajátszást. Ekkor már az Opera balett-társulata és adminisztrációja is felsorakozott, legalábbis a legbátrabbak és legelkötelezettebbek eljöttek, és beálltak a refrénekbe.

A képet az Opera fiatal képalkotó művészére, Czeglédi Zsomborra bíztam, aki Varga Krisztián operatőrtársával együtt már a hangfelvételt is vette. Szatmári Tamás és Máthé Zoltán drónképeivel kiegészítve az együtt átbeszélt kerettörténetet is pontosan eltervezte, rögzítette, remek érzékkel vágta. Így látható lett a kívül-belül ünnepi díszben pompázó Eiffel Műhelyház, ahol élet van és karácsony, és a matatásba burkolódzó Operaház kontrasztja, ahol még félhomály uralkodik és várakozás.

És Néném, még valami. A hangulatot nem tudhatom leírni, mert olyasféle elfogódottság telepedett rám akkor, mint régen, amikor még saját zenekarunk volt, diákkorunkban. Látni az Opera krémjét, amint egymással jól érzi magát, s közben egy 1847-es messzi karácsonyi dal alá tett szövegemet énekli mély átéléssel... szemlélődő voltam magam is, mint egy csodálkozó humán kamera. Arra gondoltam: ezzel a klippel köszönhetnénk meg virtuális családunknak, legfőbb közösségi oldalunk rohamosan bővülő közönségének a kitartást, amely a pandémia alatt extra módon érezhető, és amely – egyéb újítások, sok-sok ötlet és energiabefektetés mellett – a 100 ezresek klubjába juttatott bennünket a tegnapi délutánon. Pedig ezzel a két nehéznek mondott műfajjal, operával és balettel, elsősorban magyar művészekkel nehéz a könnyű múzsák vagy világsztárok diktálta versenyt állni egy médiaorientált és trendek felé szalutáló világban, mégis, mintha erre most látványos esély nyílna. És még csak most jön az évad java, az Eiffel után az Operaház újranyitása, a járvány vége, a boldog jövő idő! Reméljünk, ne féljünk!

Áldott Karácsonyt küldünk Drága Nénémnek és mindenkinek ezzel az örömzenével!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2020. december 22.