Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A Promenades című kötet tulajdonképpen egy alig 80 oldalas esszé, majd Sarkozy kedvenc képei, festményei, grafikái következnek az ő elemzésével.
Azonban a bevezető csak az oldalak számát tekintve mondható egyszerűnek.
Minden sorából kitűnik, hogy a baloldali-ultraliberális francia világ kultúrterrorja mennyire nem akarta elfogadni a hiperművelt, művészetrajongó Sarkozyt pusztán azért, mert konzervatív. Ismert, hogy az egyik legnépszerűbb francia színész, Christian Clavier hogy vált az agresszív kritikusok céltáblájává, amikor kiderült, a 2007-es elnökválasztáson Sarkozyt támogatja. És amikor tíz korzikai szélsőséges elfoglalta Clavier nyaralóját, összerondították a házát, a baloldali médiumok szinte a bűnözőknek drukkoltak. De hirtelen Jean Reno sem lett már annyira népszerű az újságokban, tévécsatornákon, miután Sarkozy mellé állt.
Kultúrharc van Franciaországban, kiderül a nagyszerű írásból is. Ami olykor abban nyilvánul meg, hogy a baloldal üldözi azt, ami népszerű. Pusztán azért, mert népszerű.
Sarkozy elmélkedik azon is, hogy vajon miért szidják sokan az egyik legnépszerűbb (és legjobb) francia vígjátékot, az antifasiszta és őszintén patrióta Egy kis kiruccanást, Louis de Funes és Bourvil főszereplésével? Vagy a Jöttünk, láttunk, visszamennénk című vígjátékot? Mert a szó nemes értelmében populista. És tagadhatatlanul hazafias.
Sarkozy nem véletlenül írja, hogy Louis de Funes mennyire megérdemelte, hogy tavaly a francia Filmmúzeumban nagy ünnepségsorozatot rendeztek a tiszteletére. Ugyanis a baloldal megpróbálta megakadályozni. Szerintük a valaha élt egyik legnagyobb komikus méltatlan erre. (Mint ismert: a politikától magát általában távol tartó Louis de Funes 1981-ben, az ország legnagyobb baloldali eufóriája idején, az elnökválasztáson nem a színészektől elvárt, baloldali jelöltet és későbbi győztest, Mitterrand-t támogatta, hanem a jobboldali, addigi elnököt, Giscard d'Estaing-t.)
Feltűnőnek tartja Sarkozy, hogy a cannes-i fesztiválon Arany Pálmát csak elvétve kap olyan film, amit később meg is néznek az emberek a mozikban. A legutóbbi dél-koreai győztes kivétel, de Sarkozy szerint az Apokalipszis, most vagy a Ponyvaregény mellett nehéz lenne valóban népszerű cannes-i győztest találnunk.
És ha már filmek: a volt francia elnök - aki a képzőművészet szerelmese - nagyon diszkréten, saját véleményét nem másra erőltetve arról ír, hogy mennyit veszített szerinte a filmművészet a fekete-fehér filmek megszűnésével. A könyvből kiderül, hogy rajong Jean Vigo, Jean Renoir vagy Bresson fekete-fehér filmjeiért, gyönyörűen elemzi például a Jeanne d'Arc-ot. Ugyanakkor ámulattal beszél a francia Chaplinnek tartott Jacques Tatiról, akinek egyébként több remekműve már színes - például életműve csúcsa, a Playtime, amit a nagy magyar operatőr, az 1956-os forradalom leverése után Franciaországba menekült Badal János fényképezett.
Sarkozyt egyébként vagy művészetellenesnek próbálták ötéves elnöksége alatt minősíteni (2007 és 2012 között volt elnök), vagy kedvenc műveit ócsárolták. A legnagyobb cirkusz abból volt, amikor elmondta: szereti Céline-t. Tegyük hozzá: természetesen nem Céline gyalázatos antiszemita röpiratait dicsérte a saját zsidóságáról gyakran beszélő Sarkozy, hanem regényeiről, például az Utazás az éjszaka mélyére című kétségtelen remekműről írt. De mostani esszéjéből az is kiderül, hogy a magyar apától származó Sarkozy másik kedvenc Céline-műve éppen a magyar Semmelweis Ignácról szóló esszé. (Céline egyébként orvos volt.) Ahogy Sarkozy fogalmaz: Attól még nem leszek antiszemita, mert Céline-t szeretem, ahogy nem leszek drogos sem, mert szeretem Francoise Sagant, vagy baloldali, mert rajongok Marguerite Duras-ért.
Nicolas Sarkozy egyszerre idézi Gramscit és Mathieu Bock-Cotét is. Az olasz kommunista pártot megalapító filozófust és napjaink egyik legnagyobb konzervatív szociológusát. Gramsci természetesen kimondatlanul, Bock-Coté már konkrétan az eltörlés kultúrájának a nagy veszélyéről írt. És amit Sarkozy is nagy gondnak tart.
Bár a francia kultúrháborúban Sarkozy művészetrajongását, ahogy írtuk, nem akarták elismerni a baloldalon, többszörösére növelte a kultúra támogatást, mint volt korábban, elindította a párizsi Filharmónia építését, évtizedes háborúskodás után a szerzői jogdíjakat rendezte, emelkedett a francia filmek állami támogatása és új múzeumokról döntött.
