Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Pályafutása nagy részét vidéki teátrumoknál töltötte. Milyen érzés most az ország első számú teátrumának, a budapesti Nemzeti Színháznak a színpadán játszani?
Nagyon jó érzés. Részben azért is, mert már a hatvanas években a Nemzeti Színházhoz akart szerződtetni Marton Endre, aki akkoriban a színház főrendezője volt. Azonban a másik főrendező, Major Tamás megakadályozta a dolgot.
Major Tamás önhatalmúlag – és persze a kommunisták egyetértésével - lett a színház igazgatója 1945 után. Konfliktusos személyisége miatt azonban 1962-ben leváltották a posztról, színházi kívülálló, a pártkáder Meriuk Vilmos került a helyére. Ám közismerten elég hatalma maradt. Önnel mi volt a problémája? Esetleg családjának polgári háttere szúrta a szemét?
Nem tudom a konkrét okokat. Marton Endrének és Major Tamásnak is megvolt a maga gárdája, folyamatos szakmai csatározás zajlott a két főrendező között. Majornak az sem tetszett, hogy 1969-ben beugrottam Arthur Miller Bűnbeesés után című darabjába, miközben a kritikák revelációt emlegettek. Marton még megrendezte velem Kodolányi Földindulását a televízióban, ami ugyancsak szépen sikerült, de ez sem enyhítette Major ellenállását.
A főiskolát Ádám Ottó osztályában végezte. A Madách Színházhoz nem hívták?
Ádám Ottó szerette volna, ha odamegyek, de akkor még Ruttkai Ottó volt az igazgató. Ez esetben ő jelentett akadályt, de az okokat itt sem tárták fel előttem.
Bizarr. Ruttkai Ottó nem sokkal később, 1966-ben ugyancsak szerepet kapott a nemzetközileg is sikert arató, Bacsó Péter által rendezett Nyár a hegyen című filmben, amelynek ön volt az egyik legfontosabb főszereplője, Mensáros László partnereként. Jó hangulatban telt a forgatás?
Szép munka volt, nagyon koncentráltan dolgoztunk. Azt ugyan mindenki tudta, hogy Ruttkai Ottó azért kapott benne epizódszerepet, mert csak azzal a feltétellel engedte ki Mensáros Lászlót a színházból a forgatásra.
A mostani beugrásának mi a története?
Körülnéztek az országban, hogy kik játszottak már a darabban. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója hívott fel elsőként, elmondta, hogy szeretnék, ha én játszanám a szerepet. Ezt követően Szász János, az előadás rendezője is megkeresett és elmondta az elképzeléseit. Élvezem az egész helyzetet. Udvaros Dorottyával nagyon jó együtt dolgozni. Nagyon szeretetteljes a légkör.
Major Tamást anno valóban irritálhatta az ön polgári háttere. Másfél évtizede beszélgettünk utoljára, akkor mesélte: édesapja a háború előtt gazdatiszt volt, majd kertészmérnökként dolgozott, s még egy paradicsomfajtát is alkotott. Amit akkor elfelejtettem megkérdezni: minek nevezte el a „művét"?
Almaparadicsomnak, de nem a mérete, hanem a kemény húsa miatt. Akkoriban kezdtek elterjedni a kicsi, kerek, kemény paradicsomok. Érettségi után én is dolgoztam édesapám kísérleti telepén. Szilárdságot mértem és magokat számoltam. Az volt a cél, hogy minél szállíthatóbb legyen, a lehető legkevesebb maggal, annál több gyümölcshússal.
A matematika nem állt távol öntől, hiszen építészmérnöknek készült.
Ám akkor már túl voltam egy sikertelen felvételin a Műszaki Egyetemre, ahová a felmenőim múltja miatt nem kerülhettem be.
Beszélgessünk kicsit arról a bizonyos polgári háttérről – előnyeiről, szövődményeiről.
Nyolc éves koromig Budán éltünk a Kuruc utcában. Édesanyám vasúti tisztnek volt a lánya, apai nagyapám menekült erdélyi tanító. Értelmiségi környezetben cseperedtem, az angolkisasszonyokhoz jártam, németül tanultam, különböző tanfolyamokra is beírattak a szüleim. Akkoriban arra gondoltam: balerina leszek. A háború aztán a mi életünkbe is beleszólt. Édesapám korábban valóban gazdatiszt volt, a Ménesi úti Kertészeti Akadémián végzett. A háborús behívó után katonatiszt lett. Eszmélésem idején a fronton volt, miközben édesanyám a harmadik gyermekét várta. Lett aztán egy negyedik testvérem is. Édesanyám utóbb azt mondta: a háborús időszak ellenére soha nem gondolta, hogy az ő férje meghalhat.
A háború után jelentősen megváltozott az életük, de édesapja legalább épségben visszatért a családhoz.
Apám kertésznek, katonának is kiemelkedően tehetséges volt. Huszonkét katonájával indult vissza az orosz frontról, ezerhatszázzal érkezett vissza. Összeszedte a hazafelé tántorgó embereket, ahogy a németek által hátrahagyott muníciót, szánkókat, lovakat is. Stratégiát dolgozott ki, hogy milyen útvonalon érhetnek vissza a legbiztonságosabban. Miután az oroszok mégiscsak elfogták őket, kieszközölte, hogy az embereiből állítsanak ki egy vasútépítő hadosztályt – nagy szükség volt arra akkoriban a pusztítás után. Annak lett előbb századparancsnoka, majd ezredese, aztán hadosztályparancsnoka, miután hatezerre nőt a létszám. Idővel már hidakat építettek, akkoriban is, amikor apámat negyvennyolcban nyugdíjazták a seregtől. Hamarosan megtudta, hogy az otthonunkat „kiigényelte" egy rendőr. Akkor a kitelepítés elől önként vidékre mentek édesanyámmal és velünk, gyerekekkel. Polgárdiba, az egykori Batthyány birtok területére.
Nagy trauma volt a váltás?
Izgalmas kalandként éltem meg. Én éppen Dániában voltam, ahova kiküldtek egy kicsit „felhizlalni" egy segélyprogram keretében. Onnan már nem a Kuruc utcába tértem vissza. Polgárdiban egy volt alkalmazott házban igyekeztünk berendezkedni. Édesanyám, aki városi lány, azonnal átállt a vidéki életmódra, falusi gazdasszony lett belőle. Alighanem a szüleimtől örököltem az életrevalóságomat. Én izgalmas kalandként éltem meg a változást. Őriztem libát, malacokat, borjakat, és a dinnyeföldet .Dolgom volt, hogy sorba álljak, mert akkoriban mindenért várakozni kellett a boltok előtt. Nem volt baj, beszélgettünk a többiekkel. Édesapám a Batthyány-birtokon földet bérelt. Megtanított lovagolni, fehér sortban ültem meg a hátast, nyereg nélkül, fejemen elegáns kalappal húztam a lókapát. A széthordott Batthyány-villa könyveit egy fészerbe szórták. Gyönyörű képzőművészeti albumokat forgattam ott, saját könyveink közül pedig Széchenyit, Jókait, Tamási Áront olvastam. Erdő közepén laktunk, otthonunkban régi, míves bútorok voltak. Ott kezdtem el zongorázni, amikor csatlakozott hozzánk apám nagybátyja, akinek a felesége zeneakadémiát végzett. Mindig mindenben a jót kerestem, azt akartam meglátni. És sikerült.
Helyi lapból tudom, hogy a szentesi gimnázium máig büszke rá, hogy a tanulói között tudhatja. Hogyan került Szentesre?
Nagy Imre földreformjának keretében felszólították a régi szakembereket, hogy segítsenek a népgazdaság fejlesztésében. Így került édesapám újra állásba. Négyévenként mindig áthelyezték egy másik „állomáshelyre", ahol ő mondta meg, hogy mit és miként érdemes termeszteni. Ilyen volt többek között a Szenteshez közeli Nagymágocs. A család ott kapott szolgálati lakást, egy házat, én pedig kollégista diák voltam a városi gimnáziumban, valamint a helyi zeneiskola növendéke.
Miközben kitűnő kapcsolatban volt a reáltárgyakat oktató tanáraival.
A reáltantárgyak voltak a kedvenceim. Az irodalomtanárom nem volt jó pedagógus. Én már kilenc évesen elolvastam a szüleim könyvtárából az Elfújta a szél című regényt, kamaszkorom elején Surányi Imre Széchenyi Istvánról szóló Egyedül vagyunk című könyvét, Munkácsi, és mások életrajzát taglaló munkákat. Az irodalomtanár nem értékelte, hogy olykor ellenvéleményem van, és nem feltétlenül azt a művét kedvelem Thomas Mannak, amit ő. Rosszízű órák voltak ezek, miközben imádtam a matematikát, fizikát, az ábrázoló geometriát. Azért tagja voltam az iskolai színjátszó körnek is. Bemutatóig sosem jutottunk, csak próbáltunk. Apám jogásznak szánt. Én viszont érettségi után építésznek jelentkeztem, de – ahogy azt említettem - nem vettek föl a származásom miatt. Nem bántam, tudtam, hogy a következő évben a színészettel próbálkozom. Gimnáziumi szavalóverseny ösztönzött, amelyen én ugyan nem indultam, de nagyon elégedetlen voltam a nyertesekkel. Különös, de azon az őszön, miután eltanácsoltak a Műszaki Egyetemről, színészekkel esett váratlan találkozásom a családi házunk udvarán, ahol éppen a legkisebb, négyéves húgomat fürdettem a nagy lavórban.
Égből pottyantak oda a színészek?
Tájolni voltak Nagymágocson. Kiderült, hogy elfelejtették meghirdetni az előadásukat. Amikor megtudták, hogy apám a főagronómus, eljöttek a portájához, hogy megtudják, mi legyen most – mert akkoriban a főagronómus volt az, aki bármilyen ügyben eligazítást tudott adni. Ott volt közöttük Bánffy György, Somogyvári Rudolf. Megláttak ott, s mint egy rossz mesében, megkérdezték: mi akarok lenni. Mondtam, hogy színésznő. Álltam ott lavór mellett, bene a kishúgom, mellettünk a snájdig színészek. Olyan volt a helyzet, mint egy neorealista olasz film egyik epizódja. Látogatóink felajánlották, hogy felkészítenek a felvételimre. Somogyvári Rudolf annyira jóképű és sármos volt, hogy fülig vörösödtem. Nem volt tolakodó, úriemberként viselkedett, de már a pillantása megrémített, vagy inkább az érzet ijesztett, amit ébresztett bennem. Bánffy György nem volt ilyen delejes karakter, őt ráadásul a felesége is elkísérte, aki végtelenül kedves asszony volt. Hozzájuk aztán el is jártam a felvételi előtt.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
