Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az Acapulcói fesztiválon milyen nyelven adta az interjúkat, illetve hogyan kommunikált Braziliában?
A német mellett beszéltem egy kicsit angolul, latinul, a főiskolán franciául tanultam. Akivel beszélgetem, annak legalább három nyelven kellett tudnia.
Rio de Janero után hívták olyan külhoni eseményre is, ahová nem jutott ki.
Nem sokkal később – még nemzetközi fókuszban volt a Nyár a hegyen - Londonban tartottak egy filmhetet. Az angolok Kardos Ferencet és engem hívtak meg. Nem sokkal az indulás előtt üzentek a magyar hatóságok: ünnep van az angoloknál, nem tudnak már vízumot adni. Utóbb úgy hallottam, hogy a magyar külkapcsolati intézet vezetőjének lánya ment ki helyettem.
London akkor „elúszott", de Aczél elvtárs, az akkoriban mindenható kultúrdöntnök egyszer csak felbukkant az életében.
Aczéllal az első pécsi tévéfesztiválon találkoztam. Örkény Istvánnal utaztunk együtt, aki bölcs és szeretetteli ember volt, őszinte kíváncsisággal kérdezgetett. Nagy élmény volt. Megrázóbb, amikor bekopogtam a filmszínház üzemvetői irodájába: ott ült Aczél az embereivel. Én várandós voltam a lányommal, a nyolcadik hónapban, és nagy zavarban kérdeztem, mi a teendőm. Elmondták, majd amikor betettem magam mögött az ajtót, hallottam a nevetésüket. Később beültettek a sor közepére a nagy hasammal a tévéjáték szereplői közé, de a bemutatásunkkor engem elfelejtettek megemlíteni. Nem lehetett véletlen.
Említette egyszer: budapesti színházi tapasztalatai alapján jött rá még ifjan, hogy civil lényében nincs annyi exhibicionizmus, amely segíthetné a pályán való helyezkedésben.
Akkor jöttem rá: meg kellene változnom, hogy sikeresebben intézhessem az ügyeimet. Ám azt mondtam magamnak, ha megváltozik a lényem, akkor azt kellene színpadra vinni, de azt nem akarhatom. Azt is beláttam: a változás mellett ráadásul ráadásul valamiféle érdekkörhöz kellene csatlakozni. Saját habitusom miatt sem ment volna, ráadásul egy civil párjaként, akinek a neve sokak szemében volt vörös posztó, még inkább képtelenségnek tűnt.
Férje, a 2014-ben elhunyt De Châtel Rudolf nemzetközileg is elismert belgyógyász, kutatóorvos, nefrológus volt, az orvostudományok doktora. Tapasztaltam, hogy a színházi világban, más társadalmi közegben is mindig szerető tisztelettel beszéltek róla.
A családjából édesapja, de Châtel Andor reumatológus futott be elsőként kiemelkedő orvosi pályafutást. Rudi később jutott magas szintre, ám idővel a nemzetközi belgyógyásztársaságnak is elnöke lett. A szakma megbecsülte, a páciensei szerették, a hatalom honi birtokosai azonban nem. Tíz évet késett a docensi kinevezése.
Mikor ismerték meg egymást?
Huszonhárom éves voltam, Szolnokon találkoztunk egy társaságban. Akkoriban próbáltam a Lear királyban Cordeliát.
Viszonylag gyakori a színész-orvos házasság. Lehet rá valamiféle magyarázat?
A rosszízű magyarázatok szerint a színésznőket az orvosok egzisztenciája nyűgözi le. Butaság. A lányom, Andrea mutatott egyszer egy angol nyelvű cikket, amely rávilágít a valóságra. Akkor vallotta be, hogy elsajátította a nyelvet. Már évek óta járt hozzá az ifjú angoltanárnője, de előttünk nem volt hajlandó megszólalni. Amikor rábukkant a magazin cikkére, már nem bírt tovább titkolózni, s kiderült, hogy alaposan ismeri a nyelvet. A cikk lényege ugyanakkor nagyon röviden összefoglalható: orvos és a színész között erős köteléket jelenthet, hogy mindkét hivatás megkívánja az erős empatikus képességet.
Hány évesek voltak, amikor összeházasodtak?
Én huszonnégy, a férjem huszonhat. Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy a kapcsolatunk, a házasságunk valójában egy hosszúra nyúlt szerelmi viszony volt. Olykor viharos, szenvedélyes, de folyamatos szeretettel egymás iránt.
Soha nem gondoltak arra, hogy külföldön kezdjenek új életet?
Én felajánlottam Rudinak, hiszen őt hívták is. Svájcba kapott egy kilenc hónapos ösztöndíjat, amiről a magyar illetékesek csak a nyolcadik hónapban értesítették. Azért kiment. Egy hét múlva sorra érték egymást a vacsorameghívások, a férjem műveltsége, nyelvismerete, szakmai tudása mindenkit lenyűgözött. Az útlevele egy évig érvényes volt, így történhetett, hogy végül kapott egy állást, sokkal több fizetéssel, mint amennyi jövedelmet az ösztöndíj jelentett volna. Abban az időszakban írta meg azt a cikket, amely elhozta számára a nemzetközi ismertséget. Egy év után kérték, hogy maradjon még nagyobb fizetésért az Inzelspitalban, ami akkor a szakterülete fellegvára volt. Mondtam neki, hogy próbáljuk meg legalább egy évig, én legfeljebb szabadúszó leszek, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ő azonban köszönettel elutasította az ajánlatot. Fontos volt neki a hazája, valamint az én szakmai sorsom.
Elmondta a véleményét az ön alakításairól?
Mindig mindenben többször megnézett, és a megosztotta velem a véleményét. Én is meghallgattam az előadásait, és ugyancsak elmondtam, hogy milyennek láttam előadóként. Egyébként volt még valami, ami itt tartotta. A de Châtel családot a tagjai között érzékelhető udvarias távolságtartás jellemezte, volt bennük valami eredendő hűvösség. Amikor szóba került a svájci lehetőség, Rudi azt mondta: „El tudod képzelni, hogy ne hiányoznának nekem a te rokonaid?" A mi családi viszonyainkban a szerető figyelem volt a természetes. Édesanyám különösen fontos volt a férjem számára, ritka az olyan anyós-vő kapcsolat, mint amilyen az övék volt.
A leányuk milyen foglalkozást választott?
Amerikában hallgatott filmrendezést, rendezett színházban is, mostanában írással foglalkozik.
Könnyű gyermekkora volt?
A férjemet, engem is nagyon lefoglalt a munkánk. Igaz én minden évadban csak két főszerepet játszottam, és amikor több volt az időm, akkor nagyon intenzíven foglalkoztam Andreával. Összességében nagyon jó tanuló volt, amiből pedig olykor gyöngébben ment neki, akkor azt együtt gyakoroltuk. Mondogatta is: „ A tanító néni nem ilyen türelmes." A mai napig nagyokat tudunk beszélgetni. Ám ízlések és pofonok: olykor nagyon össze is tudunk kapni.
Pályafutása tükrében jóval előbb meg kellett volna kapnia azokat a díjakat, amelyek csak megkésve érkeztek el önhöz. Igaz, 1977-ben Jászai-díjas lett, de érdemes művész csak 2011-ben. Végül azonban a Kossuth-díjjal is elismerték a művészetét. Utóbbi, 2019-es kitüntetés váratlanul érte, vagy voltak előjelei?
Ami előjele lehetett, azt nem gondoltam annak, csak utólag töprengtem el rajta. Eperjes Károly volt a díjat odaítélő bizottság szakmai tagja, aki azt mondta nekem egy győri vendégjátékukon: "Figyelem ám magát, figyelem!" Kedves megjegyzésnek tartottam, aminek nem tulajdonítottam mélyebb jelentőséget. A díj ezért teljesen váratlanul ért. Kaptam egy levelet, amiben megkérdezték: elfogadnám-e? Egy hétig nem is mertem senkinek megemlíteni, aztán elmondtam a kislányomnak, később egy-két közeli barátnak, akiket megeskettem: nem mondhatják el senkinek!
Elérzékenyült, de bizonyos derűt is érzek a hangsúlyaiban. Egy harmóniában élő színésznővel beszélgettem?
Rudi hiányzik, miközben a mai napig mindent neki csinálok, és meg is beszélek vele. Remélem, hogy látja és tudja. Amikor két ciklus után leköszönt dékáni posztjáról, és nem pályázta meg a számára túl adminisztratív rektori posztot, készült vele egy interjú. Abban egyebek között arról beszélt: hosszú pályafutása után egyetlen fájdalma van, hogy én nem vagyok elég megbecsült a hivatásomban. Most már ezért sem kell bánkódnia.
