Nagyszüleit kitelepítették, édesapját is büntették, ő maga az egyik legnépszerűbb színész lett

Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész. 1981-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Korosztályának egyik legjobb, legkarakteresebb és legismertebb színművésze, akinek már pályakezdőként meghozták a népszerűséget a televíziós sorozatok. Több mint negyven éve tagja a Madách Színháznak, ugyanakkor anyaszínháza mellett más teátrumok vendégeként is rendszeresen láthatta, láthatja a közönség a színműirodalom legszélesebb palettájáról színre vitt előadásokban, prózai és zenés művekben egyaránt. Mindemellett már friss diplomás művészként megtapasztalhatta, hogy hivatása sajátos viszonyai között a fanyalgás nem feltétlenül annak függvénye, hogy milyen színvonalra képes egy kiváló színészekből álló társulat. Szerednyey Béla azonban ebben a helyzetben is elégedett a szakmai útjával, és egyebek közt azt is elárulja, hogy miért áll közel a szívéhez a mézeskalács-készítés.

Egy interjújában említette gyermekkora kapcsán, hogy az egykori Budapesti Csokoládégyár – közkeletű nevén Bucsok – irodalmi színpadán lépett fel először, amely színtéren olyan művészek is megfordultak saját műsoraikkal, mint Csákányi László, Kazal László, vagy édesapám, Sztankay István. Ön miként lett tagja a színkörnek, és ki szervezte az ismert művészek fellépéseit?

Édesapám vezette az irodalmi színpadot, ő hívta meg a fellépőket is.

Édesapja hogyan került kapcsolatba a színjátszással, és miért pont a csokigyár lett a színházi bázisa?

Különlegesen szép, tenorális színezetű bariton hangja volt, valamint operaénekesi ambíciói. Ehhez társult a színház iránti vonzalma, amelyet végül csak a csokoládégyár irodalmi színpadán tudott gyakorlattá váltani. Ugyanis apai nagyapámat, aki a második világháború előtt ezredesi rangban szolgált az akkori belügyminisztériumban, a háború után a családjával együtt kitelepítették a szabolcsi Dombrádba. Így esett folt apám pedigréjén.

Budapest, 1982. január 30. Szerednyey Béla (b) Biondello, Lucentio másik szolgája; Cseke Péter (b2) Tranio, Lucentio egyik szolgája; Horesnyi László (j2) Gremio, Bianca egyik kérője és Zenthe Ferenc (j) Baptista, páduai úr szerepében, Shakespeare Makrancos hölgy című vígjátékának próbáján. A színművet február 13-án mutatták be a Madách Színházban, Szirtes Tamás rendezésében. MTI Fotó: Pólya Zoltán Forrás: MTI/Pólya Zoltán

Hogyan került vissza Budapestre? Miként lett a Bucsok dolgozója?

A kitelepítés előtt a család rákosligeti házát és a Szondi utcai lakásukat is elvették, így gyakorlatilag nincstelenekké váltak. Ám apám eszességének köszönhetően idővel ismét fővárosi lakosok lettek. Az 1956-os forradalmat követően ő jött vissza először Budapestre, és amikor meglátott az Üllői úton egy második emeleti lakást, jókora belövéssel az utcafronti oldalán, felajánlotta a tulajdonosoknak, két öreg hölgynek, hogy befalazza a sérült részt. Cserébe beköltözhetett az édesanyámmal – aki éppen a bátyámmal volt várandós – az egyik szobába. Szegény bátyám másfél éves korában meghalt, idővel mégis mind többen lettünk. Előbb az apai nagyszüleim költöztek az Üllői útra, majd megszülettem én, aztán érkezett a húgom. Akkor már mi laktuk be a tágas, száztíz négyzetméteres lakás két szobáját, a nénik pedig visszavonultak a harmadikba. A halálukig együtt éltünk velük. Az a bizonyos pedigré persze a kitelepítést követően sem lett makulátlan. Az édesapám végül a csokoládégyárban kapott munkát. Sok mindent csinált, végül exportért felelős osztályvezetőként jutott a legmagasabb rangra. Nagyon népszerű ember volt a Vágóhíd utcában üzemelő Bucsokban, a neves színészek is az ő kedvéért vállalták a haknikat. Apám idővel azt a rézérmét is megkapta, amivel a szocialista kultúráért végzett tevékenységet ismerte el a párt.

Nagy öröme lehetett benne.

Sajátos mosollyal süllyesztette a fiók mélyére. Én azonban még „hakniztam" is a kitüntetésével, amikor rávezettem meglétét a Színház- és Filmművészeti Főiskola jelentkezési lapjára.

Miközben sosem titkolta, hogy gyermekkorától istenhívő ember. Tudható, hogy felmenői között még kanonok is volt, ahogy az egri angol kisasszonyoknál végzett apai nagyanyja is hatott a világképére. Gyermekkoránál maradva: kilencévesen a csokigyári színkörből a KISZ Központi Művészegyüttes Rottenbiller utcában működő intézményébe került át.

Egyáltalán nem éreztem, hogy bármi köze lenne a KISZ-hez. A művészi szándékokból annál többet. Az ottani együttesek közül a Rajkó zenekar volt a leghíresebb, de több, különböző profilú gyerekcsoport is működött az intézményben. A színjátszás mellett szerettem a néptáncot, ott tanultam meg gitározni is. A fellépések idején nagy „faros" busszal jártuk az ország művelődési házait. A Rajkó Zenekar adott egy húszperces műsort, élükön egy zseniális, picike prímásgyerekkel. Aztán jöttünk mi, a néptáncosok. Én szavaltam is két tánc között: „Hej páva, hej páva, császárné pávája!/ Szegény legény vótam, gazdag leánt vettem" - és így tovább. Nagyon jó képzést kaptunk. Havas Ági jóvoltából kerültem oda, aki felnőve – egyebek között – a Magyar Nemzeti Filmalapnak volt a vezérigazgatója. Az édesapja apám baráti társaságához tartozott, akik többségükben - Ági édesapja kivétel volt - egykori regnumisták voltak. Mások mellett például Parádi Gyula, a későbbi ferencvárosi főplébános. Amikor anno, a kilencvenes években kitaláltam a Bakáts téri nyári programsorozatot, az ő jóvoltából sikerült megvalósítani.

Nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy mit jelentett regnumistának lenni.

Regnum Marianum a neve annak a katolikus papi közösségnek, amelyet budapesti hittanárok alapítottak 1896-ban. A csoport tagjai fél évszázadon át foglalkoztak különféle formákban az ifjúsággal: cserkészcsapatokat, Mária-kongregációkat, sport-, színjátszó és bábozó csoportokat, énekkart vezettek, hasznos lehetőségeket teremtve a vallásos gyermekeknek és ifjaknak, de a vallásilag közömbös fiataloknak is. 1951-ben a hatalom megszüntette a működésüket. Idővel a Regnum Marianum újraszerveződhetett, de a mi gyerekkorunkban még a KISZ Központi Művészegyüttes volt az a szervezet, ahol egy magamfajta jól tanuló, de meglehetősen eleven gyerek olyan elfoglaltságokat találhatott – a csokigyári lehetőséghez képest szélesebb palettáról válogatva –, amelyekkel hasznosan köthette le a fölös energiáit. Tény persze, hogy azért elég sajátos volt az akkori, több szálon futó életem.

Mért volt sajátos?

Hétfőn, szerdán és pénteken az Üllői úti Örök Imádás templomban ministráltam este hatkor, a keddi és csütörtöki estéket a Rottenbiller utcában töltöttem a KISZ Művészegyüttesnél, és minden hétköznap teljesítettem az iskolai kötelezettségeimet.

Mennyire volt jó tanuló?

Kevéssel maradtam el attól, hogy kitűnő legyek. Olyan az agyam, mint egy kamera, egy óra alatt végeztem az otthoni leckékkel. Képes voltam erre már általános iskolásként is, majd a Leövey Klára Gimnázium diákjaként ugyancsak.

Az már a csokigyári színkörben evidens volt, hogy színész akar lenni?

Akkor éreztem először, hogy mindenképpen színész akarok lenni, amikor az első főiskolai felvételimen kiestem a harmadik forduló után.

Előbb nem érzett erős késztetést?

Addig nem éreztem úgy, hogy vérre megy a dolog. Egyszerre jelentkeztem a színművészetire és az egri Ho Si Minh tanárképző főiskola magyar-angol szakára – korábban ez az intézmény volt az angol kisasszonyok iskolája, ahol a nagyanyám is tanult. Egerbe fel is vettek – magyarból, angolból jeles voltam. A színművészetin megélt kudarc ugyanakkor felpaprikázott. Amikor kiderült, hogy aki eljutott a harmadik rostáig, az automatikusan átkerülhetett a Nemzeti Színház Stúdiójába, úgy éreztem, élni kellene a lehetőséggel. Azonban a tanárképző mellett nem lehettem volna stúdiós. Akkor volt egy nagy beszélgetésem az apámmal, aki azt mondta: a Nemzeti Színház ajánlatára nem lehet nemet mondani. Azzal nem volt tisztában, hogy a stúdiós státusz nem jelent biztos utat a színészi pálya felé. Mindenesetre hagytam magam meggyőzni.

Megmondták önnek, hogy miért nem sikerült a felvételije a színművészetire?

Volt egy habitusában hozzám hasonló, de felépítésében más karakterű fiú, és inkább őt választották. Nem bántam meg, mert a Nemzeti Színház stúdiója kiváló műhely volt. Ráadásul stúdiósként kaptam meg a lehetőséget, hogy gitárral kísérjem Kállai Ferencet egy produkcióban. A következő évadban indította az első – egyben utolsó – színészosztályát. A második felvételim idején hallottam, hogy azt mondja a felvételiztető kollégáinak: „Nekem ez a gyerek kell!"

Miben állt még a Nemzeti Színház stúdiójának kiválósága?

Már az is kiváló lehetőség volt, hogy statisztálhattunk. A Lear királyban például egy színpadon állhattam a címszerepet játszó Básti Lajossal, a Glostert alakító Major Tamással, a Kent grófját megformáló Sinkovits Imrével. Játszott a darabban Ronyecz Mária, Máthé Erzsi is. Olyan színészek vettek körül más előadásokban is, akik a puszta közelségükkel lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljak. A stúdió vezetője, Bodnár Sándor pedig nagyszerű színészpedagógus volt. A szakmáról megfogalmazott mondatai egy életre beleégtek az emberbe, és a mai napig hasznomra vannak. Egyebek között megértette velünk a Sztanyiszlavszkij módszer lényegét. Bodnár Sándor a Major-iskolát követve tanított, csak nagyon empatikusan. Tatár Eszter volt a másik tanárunk, aki pedig egyfajta tyúkanyóként ügyelt a lelkünkre, az érzékenységünkre. Ezzel együtt nem értem be azzal, amit a Nemzeti stúdiója adott, hanem különórákra is eljártam.

Hová?

Eperjes Károllyal vettünk magánórákat a legendás beszédtanártól, Montágh Imrétől. Karcsi Monthágék családi barátja volt, de természetesen fizettünk a leckékért. Hasznos kurzus volt, sok szempontból. Én minden nyáron dolgoztam a csokigyárban, illetve más üzemekben, de akkoriban Montágh Imre tanácsára vállaltam munkát a színházi szünet idején kofák mellett a vásárcsarnokban, hogy portékát kínáló kikiáltóként előrébb hozzam a hangomat. Montágh Imre egyebek között arra is megtanított minket, hogy miként ismerjük fel a felvételin a sötét nézőtéren a puszta hanghordozásukról a tanárokat. Abba is beavatott, hogy az adott hanghoz tartozó művésztanár mit vár el az aspiránsoktól. Montágh Imre kiválóan parodizált, abból is sokat tanultam. Mindemellett tőle kaptam életem első gépkocsiját is, ami ugyan eléggé el volt rozsdásodva, de mégis csak ingyen és bérmentve jutottam hozzá. Bőven visszajött a leckék ára.

Budapest, 1985. december 20. Cseke Péter (John Smith) és Szerednyey Béla (Stanley Curtis) (b-j) Ray Cooney Páratlan páros című vígjátékának próbáján. A darabot december 31-én mutatta be a Madách Kamaraszínház társulata Pethes György rendezésében. MTI Fotó: Ilovszky Béla Forrás: MTI/Ilovszky Béla

Főiskolai osztályfőnöke, Kállai Ferenc miként működött tanárként?

Sok mindent el lehetett lesni tőle. Az előadásokban is megnéztük, pályája egyik legjobb szakaszában volt. Úgy lehetett tanulni tőle, ahogy stúdiós koromban Sinkovits Imrétől. Aki egyik este a rendíthetetlen Husz Jánosként állt a színpadon Németh László darabjában, a másik esete könnyezve beszélt a Jóistennel Madách Imre Mózesének címszerepében, a harmadik este meg hasát fogva nevetett a közönség azon, ahogy Szakonyi Károly Hongkongi parókájának Sas Bénijét alakította. Eperjes Karcsiban, bennem is van parodista hajlam. Az olyan képesség, amely nemcsak a külsőségek megfigyelésére, de a belső folyamatok értelmezésére is alkalmassá tesz. Abban is segített, hogy megértsem Kállai Ferenc vagy Sinkovits Imre átlényegülési képességét.

Tudható, hogy úgy képzelte: diploma után a Nemzeti Színházban kezdi majd a pályát.

Már stúdiósként nagyobb feladatokat kaptam annál, mint amilyenek egy stúdiós esetében megszokottak. Úgy mentem a főiskolára, hogy azt éreztem: engem visszavárnak a Nemzeti Színházba. Csakhogy időközben a Székely Gábor-Zsámbéki Gábor kettős került vezető pozícióba, majd miután 1981-ben megkapták a Katona József Színházat, sokan velük mentek azok közül, akik számomra fontosak voltak a Nemzeti Színház korábbi társulatából. Ezért negyedévesen meglehetősen tanácstalan voltam a jövőmmel kapcsolatban.

Pedig már harmadévesen volt egy sikeres beugrása a Madách Színházban. Amikor Márton András átment a Nemzetibe, átvehette a szerepét Szabó Magda Régimódi történet című darabjában.

A kabinetalakításomat ráadásul minden alkalommal három nyílt színi tapssal honorálta a közönség. Ennek lehetett folytatása, hogy negyedévben Ádám Ottó, a Madách Színház igazgatója rám osztotta Szép Ernő Patikájában Juki szerepét. Abban ugyancsak sikerem volt, de szerződésről nem esett szó. Diplomához közeledve úgy éreztem, hogy lépnem kell. Két osztálytársammal, Borbiczki Ferenccel és Sashalmi Józseffel eldöntöttük, hogy ha egy mód van rá, akkor elszerződünk a veszprémi Petőfi Színházhoz. Egyrészt nagyon jó kis színház volt, másrészt nem volt messze a Balaton. Ám az akkori veszprémi igazgató, Horváth Z. Gergely az mondta nekem: ne vicceljek, engem a Madách Színház fog elvinni diploma után. Kiderült, többet tudott nálam. A Madách Színházhoz szerződve az egyik első feladatom egy beugrás volt a Lóvá tett lovagokba, ami már csak az ön édesapja miatt is különleges helyzet volt.

Miért?

Még főiskolásként láttam az előadást, utána elbeszélgettünk Sztankay Pistával. Azt mondta, hogy ez a komédia tele van romantikával, maga is romantikus hőst játszik benne, de vannak kétségei a karakterével kapcsolatban. Néztük rá csodálkozva. Megkérdezte: „Nem vagyok én kicsi ehhez a szerephez?" A magasságára gondolt, persze. A nézőtérről szemlélve, majd a színpadon összetalálkozva sem érzékeltem úgy, hogy az édesapja kicsi lenne. Éppen ellenkezőleg.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!