Megdöbbentő, hogy milyen sokan jelentkeznek az új Színművészetire

Pápai Erika színésznő, a Vígszínház társulatának tagja, 1988. február 7

Jászi Mari-díjas színésznő, aki további elismerései mellett az egykori zenés mesterség tanáráról, pályájának egyik meghatározó alkotójáról elnevezett Iglódi István emlékgyűrűt is elnyerte. Mindemellett a XVII. kerület díszpolgára, amely városnegyed ifjúságának, valamint a hivatásra találásának is színtere. Pápa Erika prózai szakon végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, kiválóan alakította szerepek sorát a színműirodalom prózai műfajaiban, ugyanakkor a zenés darabok legszélesebb palettájáról is tisztes repertoárt tudhat magáénak. Diploma után a József Atilla Színházban kezdte a pályafutását, az Origónak adott interjújában egyebek között azt is elbeszéli, hogy miért ment át egy évad után a Vígszínházba, s miért választotta tizenöt évvel később a szabadúszást. A színésznő eddig pályafutása alatt fellépett egyebek között a Rock Színház, a Nemzeti Színház, a Magyar Színház, a Budapesti Operettszínház, a Merlin Színház, a Madách Színház, az Új Színház, a Turay Ida Színház produkcióiban. A következő tanévtől a Színház- és Filmművészeti Egyetem Funtek Frigyes vezetésével induló prózai színészosztályában tanít zenés mesterséget. Pápai Erika azt is elmondja, hogy miért döntött a tanítás mellett, s milyen célok irányába vezetheti majd növendékeit.

Életrajza szerint a XVII. kerületi Ascher Oszkár Színházban lépett először színre. Mit illik tudni erről a teátrumról, s hogyan került a színpadára?

XVII. kerületi, vagyis rákosmentei lány vagyok, annak is a rákosligeti városrészéből, ahol az Ascher Oszkár Irodalmi Színpad is működött. Gyermekkorom színtere Budapest része, ugyanakkor az ott élők számára egy külön kisváros. Érdekességként említem: Gózon Gyulának is arrafelé volt háza, öt percre laktak tőlünk, minden nap elmentem előttük. Az Ascher Oszkár Irodalmi Színpad alapítója Csetényi Anikó, középiskolai angol magyar szakos tanárnő. 1964-ben, a Shakespeare születésének négyszázadik évfordulóját ünneplő iskolai előadás sorozat után döntöttek a színpad létrehozásáról. Hamarosan már érettségizett diákok is részt vehettek az előadásaiban. Én is a annak a kerületi gimnáziumnak a diákja voltam, amely egy időre befogadta Ascher Oszkár Színpadot, s tizenhét éves, amikor az Ascher „fizikailag" is kilépett a gimnázium keretei közül. Tíz éven át vándorolt a kerület különböző művelődési házai között, s már végzett színésznő voltam, amikor önálló színháztermet kapott a Rákoskerti Művelődési házban. Időközben a verses, szerkesztett műsorok mellett egyre több színdarab is felkerült a repertoárra, a színpadból pedig színház lett. A mai napig jó kapcsolatban vagyok jelenlegi vezetőjével, Tímár Tiborral. Az ő biztatására jelentkeztem a főiskolára, neki köszönhetem, hogy elindított ezen a pályán. Számomra az Ascher meghatározóbb volt, mint például a KISZ Központi Művészegyüttese, pedig szavaló versenyek győzteseként az általuk működtetett színjátszócsoportba is kaptam meghívást, amely csoport a szélesebb publikum előtt is komoly elismeréssel bírt.

Lehet, hogy nem is a színi pálya felé indul, ha nincs Ascher Oszkár Színház?

Összetettebb a helyzet. Nagyon korán elkezdtünk „szíházasdit" játszani Tímár Tibivel. További inspirációt jelentett, hogy a Kodály Zoltán Zenei Általános iskolába jártam, ahol egy alkalommal még Kodály is meglátogatott minket. Sok kórusversenyt is megnyertünk. Tanítás után az utcán is koncerteztünk, mi voltunk Rákosliget utcazenészei. Ugyanakkora a gimnáziumot nem szeretettem. Ráadásul, ahogy Rákosmente egyre bővült, úgy változott a lakosság összetétele is, nem feltétlenül az előnyére, ami a középiskolánk légkörében is éreztette a hatását. Az Ascher menedéket is jelentett egy sivárabb világ elől, valamint megerősítette a már kislánykoromban feltámadt érdeklődésemet a színház irányába.

A szülei mivel foglalkoztak?

Anyukám az OTP-ben volt főkönyvelő, az apukám pedig gépészmérnök.

Az ő hátterük korfestő lehet.

Anyukám klasszikus polgári családban nőtt fel. Apukám Vác környéki Pencről származott. Az ő édesapja is nagy tudású, művelt ember volt, a falú elöljárója, aki a háborúban orosz fogságba került, így a mélyen vallásos nagyanyámra hárultak az öt gyermekükkel járó feladatok. Az édesapámnak a NÉKOSZ, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének segítségével sikerült előre jutnia, egyetemre kerülnie.

Pápai Erika színésznő, a Vígszínház társulatának tagja, 1988. február 7 Forrás: MTI/Ilovszky Béla

Találn van, aki nem tudja: A NÉKOSZ-t a a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt, valamint az akkoriban még belügyminiszter Rajk László támogatta, majd részben parasztpárti kötödése és az echte kommunista Magyar Demokratikus Ifjúsági szövetséggel való rivalizálása miatt szüntették meg a Rákosi-korszak idején. Mindenesetre, ha jól értem, a családjának egyik ága sem volt baloldali kötődésű.

Alapvetően nem volt az, de semmi sem fehér, vagy fekete. Nagyon sok mindenből vagyunk mi itt összegyúrva, nagyon sok hatás ért mindannyiunkat. Ezt nem szabad elfelejtenünk, mert különben még önmagunkat sem értjük meg igazán. Ami bárki számára komoly nehézséget okozhat, színész pedig végkép nem lehet az ember önismeret nélkül.

Több interjújában is elmondta: az ön számára a színészet olyan, mint a papi hivatás. Nagyrészt közvetítői feladat. Már kamaszkorában így gondolta?

Nem feltétlenül szakrális értelemben hanem a művészet, az önkifejezés ősi formája miatt szokták ezt a párhuzamot használni. Nem lehet megmagyarázni, hogy ki mitől lesz tehetséges, de az már személyfüggő, hogy ki, miért választja a színészi pályát. A nővéremet például, aki két évvel előbb került az Ascher Oszkár Színpadhoz, a szereplési vágy is hajtotta, öröme volt a megmutatkozás lehetőségében, amivel semmi gond sincs. Számomra már kamaszkoromban evidencia volt, hogy azért érdemes színpadra állni, hogy közvetítsem mindazt, ami másokat is segíthet a világ megértésében, miközben átélhetik a katarzist. Mezi Máriáról készült színdarabomban éneklem az ő kedvenc francia sanzonját: „A szívem egy zengő hegedű, rajta a szíved a vonó." Ebben benne van a lényeg. Egyébként furcsa kislány voltam. Sok tekintetben már tizenhárom éves koromban úgy gondolkoztam, mint a mai fejemmel, vagyis bizonyos koravén érettséggel. Miközben sok szempontból naiv voltam, hiszen vidéki környezetben nőttem fel, távol állt tőlem bármiféle nagyvárosi dörzsöltség. Nem ismertem „igazi" színészeket sem. Lényegében civilként vágtam neki az utamnak, mégis tudtam, hogy mi lesz a dolgom színészként.

Negyedik próbálkozásra került be a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de már addig is rendre eljutott a felvételik harmadik fordulójáig. Az első kudarc volt a legnagyobb megrázkódtatás?

Már csak azért is, mert nagyon közel voltam ahhoz, hogy bekerüljek. Még a harmadik rosta után is visszahívtak, de mégsem vettek fel.

Mivel töltötte a következő éveket?

Az első színművészetis felvételim idején a bölcsészkarra is beadtam a jelentkezésemet, de a harmadik rosta után, végigsírt éjszakákat követően a bölcsészkar felvételijére már képtelen voltam a magam számára is elfogadható szinten felkészülni. Elmenetem dolgozni egy szép, nagy könyvesboltba, ahol nagyon jól éreztem magam. Közben arra jutottam, hogy a bölcsészkar helyett a jogi egyetemet veszem célba. Illetve a pszichológia is érdekelt, arra is készültem. Végül a jogra jelentkeztem, ahová fel is vettek, el is végeztem néhány szemesztert. A negyedik színművészetis kísérletem előtt pedig elkerültem a Várszínház stúdiójába. A 25. színház éppen akkor kapta meg önálló játszóhelynek a Várszínházat, ahol a profi körülmények között gyökeret ereszthetett volna az addig stabil játszóhely nélküli, de erős művészi teljesítményt maga mögött tudó, részben alternatív társulat. Ám végül gazdasági okok miatt Népszínház néven összevonták őket az Állami Déryné Színházzal és Ruszt József kecskeméti társulatának egy részével. Én mindenesetre abban az úgynevezett közösségi színházban ismertem meg olyan számomra meghatározó művészeket, mint Iglódi István, Vándorfi László, Vámos László, Kerényi Imre, Karinthy Márton. Egy évig voltam stúdiós, utána felvettek fel a főiskolára.

Hogy érezte magát színinövendékként?

Az első év volt a legnehezebb. Nem volt túl acélos az önbizalmam, úgy éreztem, hogy én vagyok az osztályban a vidéki növendék, a legkisebb „tényező". Ráadásul inkább hátrány jelentett az az elméleti tudás, amelyet a bölcsészkarra, a pszichológia szakra készülve, illetve a jogi egyetemen szereztem meg. Előbb volt véleményem, mint elmélyültebb szakmai ismereteim. Többször megkaptam a felszólítást: „Ne okoskodj!" Idővel megértettem, hogy joggal.

Ugyanakkor már harmadévesen főszerepet játszott a József Attila Színházban.

Lehetett bennem valami. Egyébként ambivalens helyzet volt, a kétségeim mellett annyit azért én is biztosra vettem: nem rúghatnak ki a főiskoláról. Békés András volt az osztályfőnökünk, aki az első két évben zseniális módon adta át mindazt azt az elméleti és gyakorlati tudást, amire fel lehet építeni ezt a hivatást. Az első évet ugyan titokban végig sírtam, de másodévtől kezdtek odafigyelni rám. Gábor Pál, a filmes tanárunk fontos, lélekerősítő, emberi mondatokkal biztatott. A beszédtanárunk, Montágh Imre evidenciaként jelentette ki azt – ami bizonyos gyakorlatok során hamar kiderült –, hogy megvannak azok a vokális ritmikai készségeim, amelyek alapvető fontosságú előnyt jelentenek. Békés András szemléletét erősen meghatározta a komolyzene és az opera műfaja, és nagyon örült, amikor kiderült, hogy az énekléshez is van tehetségem. Utóbbi kapcsán elsősorban a zenés mesterségtanárunkat, Iglódi Istvánt illeti a köszönet. Erősen pártolta, hogy minél intenzívebben használjam ki mindazt, amit az énekmesteremtől, Bagó Gizellától megtanulható – akitől a komoly szakmai alapokat és a minőségigényt kaptam, és egész későbbi zenei pályám meghatározó művésztanára lett. Óriási szerencse, hogy a növendéke lehettem. Iglódi modern gondolkodású, jó ízlésű, sokféle talajból táplálkozó művész, nagyszerű színész és rendező, valamint igazi tanáregyéniség volt. Kiváló érzékkel adta át nekünk a mesterség gyakorlati fogásait, mindent, ami ebből tanítható. Ha valakiben hitt, annak lehetőséget adott, és később sem hagyta magára. Iglódi István akkoriban lett a József Attila Színház főrendezője, s már harmadéves koromban főszerepet bízott rám Bertolt Brecht Mahagonny című darabjában. Ugyanabban az évben egy éjszaka alatt kellett felkészülnöm a beugrásra Lajtai-Békeffi zenés játékába, A régi nyárba Törőcsik Mari partnereként. Negyedévesen a Taps című musical főszerepét kaptam meg Galambos Erzsi mellett. Azt is Iglódi Istvánnak köszönhetem, hogy meghívta a Vad nők című vizsgaelőadásunkra Garas Dezsőt, aki éppen a Csárdáskirálynő rendezésére készült a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Törőcsik Mari játszotta Cecíliát, Kálmán György a herceget, Agárdi Gábor majd Haumann Péter Miksa főpincért, Bessenyei Ferenc Kerekes Ferkót. Én megkaptam Stázi szerepét, Bónit Hirtling István alakította.

Pápai Erika főiskolai hallgató Jenny szerepében (b-1) Bertolt Brecht-Kurt Weill Mahagonny városának tündöklése és bukása című színművének próbáján a József Attila Színházban, középen Andorai Péter Forrás: MTI/Tóth István Csaba

Diploma után egyértelmű volt, hogy a József Attila színházhoz szerződik?

Máshonnan is kaptam ajánlatot, ám Iglódi István kinevezése után arról volt szó, hogy a József Attila Színház kialakíthat egy izgalmas, modern, progresszív arculatot.

Diplomázva egyik első szerepe Agalja volt Dosztojevszkij Félkegyelműjében, amelyben Törőcsik Mari játszotta Jepacsinát, volt osztálytársa Mertz Tibor pedig Miskin herceget. Ugyancsak akkor került minapi osztályából a teátrumhoz Kocsis Judit, és Radó Denise is. Ön és Mertz Tibor egy év után távoztak a társulattól. Ön miért döntött így?

Másodéves koromtól jelen voltam a József Attila Színházban. Tudtam, hogy miként szeretné megváltoztatni Iglódi István a teátrum profilját. Emelkedettebb elképzelések mellet olyan, a hétköznapi józanságát bizonyító változásokban is bízva, mint a metró bővítése, amely erőseb összeköttetést jelentett Angyalföld és a főváros központi részei között. Azonban a József Attila Színház nem csak városszéli elhelyezkedése miatt lett egy időben a rendszerrel szembe került művészek „büntetőtábora", hanem azért is, mert mindig voltak ott olyanok, akik kéretlenül is „ügyeltek" rájuk. Nehéz örökség. Kiderült, hogy azt a repertoárt és színházi gondolkodásmódot, amit Iglódi elképzelt, nem lehet egyik napról a másikra megvalósítani. A belső nehézségek mellett a színház törzsközönségének elvárásaival sem mehettünk szembe, csak óvatosan feszegethettük a határokat.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!