Aki a telefonkönyvet elénekelve is képes volt megnevettetni a Kádár-világ közönségét

Az MTV 1963. szilveszteri műsorában is fellépett, a Slágermúzeum című revüfilmben

Kazal László jómódú családban született, az első világháború során azonban megváltozott az élete, már kamaszkorában dolgozni kényszerült. A színészetet azért választotta hivatásának, mert pincérként úgy gondolta: színpadra kerülve ő is olyan úriember lehet, mint a szállodai étterem vendégei között megforduló színészek. Tehetsége már pályakezdőként sikert hozott, de ifjonti krakélersége mégis megnehezítette az előbbre jutását. Ám idővel, számtalan bonviváni karakter mellett még Madách Tragédiájának főszerepét is eljátszhatta, hogy aztán, újabb bonyodalmak és sikerek után, mint táncdalénekes szerezzen országos ismertséget, egyben népszerűséget. Mindemellett ábrázolókészsége mellett humorára is jól emlékeztek a színházi világban, amely újra foglalkoztatni kezdte – elsősorban komikusi szerepkörben. A második világháború után egy rövid időre a Vígszínháznak lett tagja, de hamarosan átvezényelték a pártállamot pártállami keretek között kifigurázó Vidám Színpadhoz. Néhány év alatt unikális személyiségével olyan elismertségre tett szert, mint a drámai színházak legnagyobb művészei. Akkoriban már csak úgy emlegették: „A Kazal."

Nem a siker a fontos

1973-ban mutatja be a Vidám Színpad Kurt Weill, Elisabeth Hauptmann és Bertolt Brecht Happy end című háromfelvonásos zenés vígjátékát.
A színház korábbi direktorát, Róna Tibor újságírót, kabarészerzőt két évvel korábban váltotta a pozícióban Abody Béla író, műfordító, irodalom- és zenekritikus.
A lapok arról cikkeznek, hogy a színház még mindig az új arculatát keresi, ezért kerül színpadra a Brecht-darab.

A közönség – noha komédiáról van szó – értetlenkedik: mit keres Brecht a Vidám Színpadon megszokott kabarék között.

A Happy end alapmotívumát tekintve az Üdvhadsereget és a gengsztervilágot állítja párhuzamba. A bemutató után (az egyébként dicstelen emlékű) Molnár Gál Péter a Színház című lapban ír elemzést az előadásról Happy end avagy biztató kezdet a Vidám Színpadon címmel. Bevezetőjében leszögezi:

Brecht Happy endje átvezető láncszem az író különböző korszakai és darabjai között. A megújulni kívánó Vidám Színpad a legalkalmasabb anyagot találta meg célkitűzéséhez.

Molnár azonban azt is megállapítja, hogy a színészeknek még fel kell nőniük a feladathoz.

A cikk szerzője szerint megvan rá a képességük, ám, mivel

a színház az előző évtizedekben könnyebb utakon járva törekedett a szórakoztatásra,

némileg megkopott a magukba vetett hitük. Molnár Gál cikke lezárásaként írja:

Mire ez a lapszám megjelenik, már eldőlt: lett-e sikere a bemutatónak vagy sem. De akár magával sodorta a közönséget, akár nem; akár harsogva nevették végig, akár csak mosolyogtak rajta: ne zavarja meg a színház művészeit, ne hivatkozzanak arra, hogy máskor nagyobb sikert arattak, több tapsot kaptak. Az igazi siker, a művészi eredmény ezen az úton vár rájuk. Az értékes eredményekhez sok munkára és sok lemondásra van szükség. Néha még a sikerről is le kell átmenetileg mondani, ha értékeset akarnak előkísérletezni magukból. Én hiszem, hogy az új lehetősége ott van bennük.

Kazal László játéka kapcsán úgy fogalmaz:

Kazal Lászlót én jó jellemszínésznek tartom, és voltaképpen kifogástalannak mondható alakítása az Üdvhadsereg őrnagyának szerepében, mégis – talán nem tévedek – mintha Kazal tekintélye visszarettentette volna a rendezőt a nem csupán külső, hanem belső átalakulással járó szerepérleléstől. Ez persze attól a Vidám-konvenciótól is ered, hogy a komikum valami külsőleg használandó, külsőséges eszköz a nézők megnevettetésére, nem pedig a költészetnek sajátos jelentkezése.

Molnár Gál Péter mondataihoz – szakmai észrevételei mellett – elsősorban a pártállam ideológiája szolgált üzemanyagként.

Keleti Éva 1958-as felvétele Kazal László színművészről Forrás: MTI / Keleti Éva

Nem kell a látványosság

A vidám színpadi Brecht-bemutató arra készteti a Film Színház Muzsika című, szélesebb közönséget megcélzó magazint, hogy ugyancsak esszére törekvő kritikát közöljön az előadásról.

Mégpedig abban a sorozatukban, amely a színpadi humor különböző formáit mutatja be.

Szerzőjük, Geszti Pál, hasonlóan vélekedik, mint a Színház publicistája: a társulat vezetése jó darabot választott a tervezett megújuláshoz.
Az előadás azonban szerinte sem tökéletes.

Brecht humora az abszurd és a groteszk, a triviális és a tudatosan, lázítóan közhelyes különleges elegyét építi a chicagói gyilkosok világába: a felháborítás, a nevetve undorodás hatását keresi.

Ezt követően felteszi a kérdést:

Mit tud mindebből közvetíteni a Vidám Színpad vállalkozása egy olyan világban, amelytől idegen a miliő, s amely már alig emlékszik a majd félszázados filmekre, regényekre és az akkori (...) operettekre és könnyfakasztó gengszterriportokra?"

/Vagyis a szerző szerint a harmincas évek chicagói gengsztervilága, az akkori idők Üdvhadserege korrupt tisztviselőinek machinációi nem értelmezhetőek a szocializmust építő társadalomban. Sz. Á./
Geszti Pál végül arra jut: nem is az értelmezés nehézségei miatt megy félre az előadás, hanem azért, mert a brechti groteszk és abszurd humor

rosszul viseli a harsányabb megoldásokat, amelyek vérében vannak a Vidám Színpad művészeinek.

Bár az írásból kiderül, hogy akad közöttük kivételes művész, aki Brecht művében is megállja a helyét. Kazal Lászlóról azt írja:

Kazal, akinek alig van szövege, hányféleképp tudja kimondani a szenilis értetlenség, a fenyegető rosszallás, a bíráló, fejcsóváló prüdéria hangján, hogy: Sajátlagos! Maszkja a jóságos cukrosbácsi, az érzelemmentes, nagy hatalmú bálvány s a zsugori sarki fűszeres karakterét egyszerre idézi. Ha csak ránézünk, kérdőjelek merednek a színpadról.

A szerző hozzáteszi, hogy ezekre a kérdésekre jó lenne válaszokat kapni, csakhogy:

helyette újra a pisztolylövések és csillagszórók fanyar illata-füstje csapódik az orrunkba. Horváth Tivadar rendezői munkája a görögtüzek s a látványosságok halmozásával kábítja el a nézőt... (...) A produkció útkereső szándékának dicsérete még korántsem jelenti a társulat egyértelmű diadalát az újfajta ízek felkutatásában. De nyitás a színpadi humor egy újfajta lehetősége felé.

Geszti Pál ugyancsak alapos színházi szakember, aki hivatását gyakorolva azért a korszak elvárásainak is igyekezett megfelelni.

Mi lehet humoros?

A Film Színház Muzsika Geszti Pál írása mellett közli Kazal László tárcáját, amelyben nem a konkrét előadásról fejti ki a véleményét, hanem a színpadi humor lényegét igyekszik megfogalmazni.

Kedves Olvasó! Sokszor töltöttem már be a konferanszié szerepét, de esküszöm – ilyen kicsi helyet még nem foglaltam el. Nagyon örülök, hogy a Film Színház Muzsika, amelynek hűséges előfizetője vagyok, felkért erre a merőben új és „sajátlagos" feladatra. Kinyomtatva még nem mondtam konferanszot. (...) Az a gyanúm, azért esett rám a választás, mert már elértem azt a bizonyos kort, ami az embert komikussá teszi. Ne értsenek félre: itt a belső adottságokra, elsősorban az értelemre és a tapasztalatra gondolok. Ha talán meghökkentő is, az ilyen komoly fogalmak, mint értelem meg tapasztalat, egyáltalán nem idegenek a komikumtól. Szerintem semmi sem lehet humoros, ha nem igaz. A közönségnek a komikumban, minden poénban rá kell ismernie tulajdon tapasztalataira. Ami lényegében hazug, azon nem lehet nevetni. És azon sem, ami erkölcstelen. A legbutább vicc csak akkor vicc, ha erkölcsi alapja van. Ennek a műfajnak már ilyen a természete."

Kazal László írta, amit gondolt. A Vidám Színpad Brecht-előadását hosszú ideig játszották telt házak előtt.

A Vidám Színpad színművészei, Kibédi Ervin, Géczy Dorottya, Hlatky László és Kazal László próbálnak a Bécsi Magyar Munkások Egyesületében, a háttérben Ullmann Ottó zeneszerzővel 1970-ben, Bécsben Forrás: Fortepan / Magyar Hírek folyóirat

Egy kis turpisság

Kazal László 1911. február 27-én született a család budai, Kruspér utcai otthonában éjjel 11 órakor. Akkoriban vélhetőleg házasságban éltek a szülei, akiknek még egy közös gyermekük volt, László bátyja, Tibor.
Több forrás szerint a kisebbik fiuk születésekor édesapjuk a Földművelésügyi Minisztérium hivatalnoka volt, más források szerint pénztárosi beosztásban, ahogy egyéb írások miniszteri tanácsosként említik. A Hangosfilm.hu filmenciklopédia pedig azt írja Kazal László szüleiről: édesapja Kazal (Knoll) Károly gazdasági munkáspénztári osztályvezető, édesanyja Herok Margit.

Kazal Károly mindenesetre tisztes jövedelemmel rendelkezett,

amely Kazal László egy időskori interjújából derül ki, ahogy az is, hogy felmenői idővel elváltak.

Ha minden igaz.

Kazal az interjúban beszél mostohaanyjáról, aki állítása szerint elsőként alakította Iluskát Kacsóh Pongrác János vitézének ősbemutatóján a Király Színházban. /János vitézt pedig Fedák Sári. Sz. Á./ Kazal László nem említi a mostoha nevét, de tény, hogy a szerepet az esti előadásokon a még pályája elején járó, később neves színésznővé váló Medgyaszay Vilma játszotta, délutánonként pedig gyakran helyettesítette egy színiiskolai növendék, Gyenge Anna, aki később Anne Roselle néven lett a New York-i Metropolitan Opera híres énekesnője.
/A két asszony életrajzi adataiból kiderül, hogy aligha lehetett bármelyikük is – házastársként másnál voltak érdekeltek – adott időszakban Kazal László édesapjának második felesége, a kisfiúnak pedig mostohaanyja. Kell itt lennie valamiféle turpisságnak, talán múltját kívánta színezni a művész, vagy a memóriája huncutkodott, a megfejtés a jövő zenéje. Sz. Á./

A titokzatos mostohaanya személye ugyan érdekes, de Kazal László pályára találása szempontjából valójában nem oszt, nem szoroz.

Kazal László arról is beszélt, hogy kisfiúként jómódban élt, nyilvánvalóan apja jövedelmének köszönhetően, aki előző házasságából született gyermekeit – ha a szülők elváltak egyáltalán - is bőkezűen támogatta.

A kis Kazal Lászlónak akkoriban nemhogy a színészet, de semminemű pénzkereső foglalkozás nem járt a fejében.

Visszaemlékezései szerint kisfiúként inkább a Dunára járt evezni, vagy a budai utcákon csavargott pajtásaival, kezükben gumipuskával, hátuk mögött kilőtt ablakokkal, melyek javíttatását Kazal László édesapja fizette.

Már ameddig, s talányos, hogy addig is miként.

Kazal László még nincs hároméves,

amikor – különböző források egybehangzó állítása szerint – édesapját az első világháború kitörését követően behívják katonának, s frontszolgálatra rendelik.

Válni, majd újranősülni – ha csak nem ezt megelőzően zajlott mindez –, tört ablakok javíttatását finanszírozni legfeljebb a szabadságolások alkalmával juthatott ideje.
Az is tényként kezelhető a források alapján, hogy a derék apa 1917-ben, három év frontszolgálat után hősi halált halt. Kazal László publikus visszaemlékezései szerint ezt követően azonnal megrendült az atyai apanázstól eleső, két gyermekét nevelő édesanyja egzisztenciális helyzete.

Méretes pofon

Kazal László az 1950-es években nyilatkozik a Pajtás újság riporterének arról, hogy miként lett szenvedélye a pecázás. Azt mondja, akkortól datálható a dolog, amikor hetedik születésnapjára – akkor már félárván – kapott egy príma kis horgászfelszerelést, amit azonnal használatba vett.

Említi, ajánlotta is elemi iskolai tanárnőjének – sikertelenül –, hogy vegyék fel a horgászatot is a főtantárgyak közé.

A príma kis horgászfelszerelés már akkoriban sem volt olcsó mulatság, az egyik napról a másikra elszegényedő családanya esetében pedig nem valószínű – persze kizárni sem lehet –, hogy egy év özvegyi lét után drága horgászfelszereléssel készséggel kedveskedjen a gyermekének.

Annyi biztos, hogy a Kazal család egzisztenciális megroppanása egyszer csak bekövetkezett.

Első fázisában a két fiú édesanyja – akinek vélhetőleg addig a háztartás adta a fő feladatait – nyit egy kisvendéglőt, hogy szert tegyen némi bevételre. A vállalkozás döcög, de az asszony kötelességének érzi, hogy valamiképpen fedezze gyermekei tevékenységét.

Legalább addig, amíg értelmét látja.

Kazal László később maga beszéli el:

A kereskedelmi második osztályában tizenkét tantárgyból megbuktam. Csak tornából és énekből mentem át. Bánatomban elszegődtem újságkihordónak.

Más megszólalásaiban arról is beszél, hogy nemcsak a bánatnak, édesanyja akaratának is szerepe volt abban, hogy Kazal Lászlónak már tizenhárom évesen meg kellett tapasztalnia, hogy milyen élet a kenyérkereső ember élete. Bátyja is hasonlóképpen jár, de ő legalább az érettségiig eljut.

Kazal Lászlónak a hajnali újságkihordásból hamar elege lesz, de ahelyett, hogy valamiféle csibészségbe fogna, elhelyezkedik kifutófiúnak egy divatkereskedésbe.

Azonban hosszabb távon Kazal Lászlónak ez az állás sem konveniál. Akkor egy ismerős közbenjárására – aki talán édesanyja vendéglői tevékenységéhez köthető – borfiú, majd idővel pincér lesz a Gellért Szállóban.
Szépen kitanulja a szakmát, de koránál fogva is szeleburdi olykor, s ráadásul heves.

Szeleburdisága okán kap méretes pofont egy alkalommal a főpincértől, hevessége magyarázza, hogy azt nem hagyja méltó válasz nélkül.

A következményeket Kazal László egy interjúban így összegezte:

Ott is hagytam mindjárt a díszes kávéházat, s elhatároztam, hogy bosszút állok a főpincéren. Mégpedig úgy, hogy magam is „úr" leszek, s ha majd a Gellértbe járok, kimacerálom onnan. Nos, mivel az úr fogalmát számomra akkortájt főként a színész személyesítette meg (a Gellértbe csupa nagy színész járt), felvételre jelentkeztem Rákosi Szidi híres színiiskolájába.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!