Alacsony nyomás, avagy szovjet és szláv zenék a pesti operaszínpadon

Budapest, 2019. december 6. Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója beszédet mond az Operaház 2020/21-es évada műsorának, a Francia Múzsa Szezonjának a meghirdetésén a fővárosi Eiffel Műhelyházban 2019. december 6-án. A tematikus évadban 19 premier, köztük két ős- és három magyarországi bemutató is szerepel, visszatér a repertoárra a Hoffmann meséi, Az ezred lánya és a Párizs lángjai, valamint új rendezésben látható majd többek közt a Carmen és az Andrea Chénier is. Az Opera új létesítménye, az Eiffel Műhelyház II. próbaüzeme 2020. február 7-én kezdődik. MTI/Máthé Zoltán

Ókovács szerint az opera - 245. levél.

Édes Néném,

Önnel ellentétben én úgy látom most már jó pár éve, hogy kifejezett hiátusa van minálunk a szláv operazenének. Még akkor is, ha tettünk lépéseket az elmúlt időben: érdekes tény, hogy a szovjet érában, amikor pedig úgy a cári orosz, mint a kommunisták alatti szovjet-orosz művészetet és kultúrát nagy nyomással áramoltatták a vazallus országok lakói felé, az operaszínpadon ennek mégsem láthatjuk elsöprő lenyomatát. Azt látni az operai Digitárból (www.opera.hu/digitar), hogy évtizedenként (!) egyetlenegy szovjet opera fért bele, és akkor is leginkább a minőség vezette a mindenkori elődöket, nem a pártszolgálat.

A két háború közti Horthy-rendszer finoman szólva sem volt érdekelt a szovjetek futtatásában, hatalmas ideológiai ellentét feszült közöttük. De 1945 után e tekintetben legalábbis szabad lett a pálya, igaz, hogy Tóth Aladár személyében – csodák csodája! – olyan européer és szó szerinti, valamint átvitt értelmében is "nyugatos" személyiség kapaszkodott meg itt, és vitte, vihette a Házat, aki nem tárta ki önként a két kapuszárnyat a vörös muzsika előtt. Viszont csak úgy húzhatta ki 1956-ig – és vezethetett volna bátran tovább is, ha ostobán és igaztalanul nem vádolják be egynémely énekesei –, ha néha engedett.

Julij Metusz operáját 1953 karácsonyára szánták a magyaroknak az elvtársak, szép ajándék kétségkívül, más úgyse volt a boltokban, lévén éppen megint kemény jegyrendszer. Tóth Aladár a mussz-darabot sztárszereposztással vitte színre, próbálta volna meg másképp. Két szereposztásban hozták ki, az ambiciózus propagandatörténet számára a szerző 23 szólószerepet írt, és kis átfedésekkel ezt csaknem 40 operaházi tag tanulta be. Tóth Aladárnak úgy is igaza volt, mert ha már muszáj, ha elkerülhetetlen, akkor legalább az első szereposztás extra hangjainak esztétikai élvezete segítse át a nézőt Az ifjú gárda erőszakos didaxisán, nyílt rendszerreklámján. Simándy mint Oleg Kosevoj, vagy Melis György simán túlélték a rájuk is kirótt zenei eltévelyedést, a közönség gyomra viszont nem vette be. Pedig tényleg mindenkit bevetettek: Oláh Gusztáv és Márk Tivadar terveztek, Nádasdy Kálmán rendezett, a karmester Fischerek apja, Fischer Sándor készítette a magyar szöveget. És Faragó, Sárdy, Radnay, mindenki a színpadon volt, sőt, az új üdvöske, Házy Erzsébet is. Természetesen nem pfújoltak vagy búztak, mert akkor az Andrássy (khm, Sztálin) úton könnyen 38 házszámmal arrébb találhatták volna magukat. Az ifjú gárda végül három évadon át menetelt, de vitték volna tovább, 25 előadás fölé is, ha az 1956. februári előadások után következő ősz már nem valami egészen másról szólt volna...

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója beszédet mond az Operaház 2020/21-es évada műsorának, a Francia Múzsa Szezonjának a meghirdetésén a fővárosi Eiffel Műhelyházban, 2019. december 6-án Forrás: MTI/Máthé Zoltán

A hatvanas években, éppenséggel 1965-től három évadon át, 21 előadással jött Sosztakovics Katyerina Izmajlovája (magyarul!), amely mű gyakorlatilag megegyezik A mcenszki járás Lady Macbethje címváltozatú műalakkal. Aztán róla is elment a fókusz vagy negyven évre, és Petrovics Emil kifejezett szeretetével és Vidnyánszky Attila rendezésében került az Operaház színpadára újra, de ugyancsak Kisvárosi Lady Macbethként – és immár eredeti nyelven.

A hetvenes évek éppen egy Prokofjev-darabot hoztak el, egy abszurd mesét, A három narancs szerelmesét. Békés András, a csavaros elvonatkoztatás iránt kifejezett érzékkel rendelkező művész jegyezte a színpadi produkciót, de ahogy a Sosztakovics-opusz, úgy a Prokofjev-darab sem rázta meg az akkori magyar publikumot. Két egymást követő évadban adták, összesen 17 alkalommal, ami nem rossz arány, de kizárt, hogy a bérletesek szerették volna, hisz akkor nem vették volna le a mások mellett Kováts Kolossal, Sólyom-Nagy Sándorral is ékes produkciót. Annak, hogy az utolsó Prokofjev-komponálta hangjegy, a Narancs utolsó előadásának záróakkordja elhagyta a hangszereket a zenekari árokban, 47 esztendeje lesz idén májusban...

A nyolcvanas évek már glasznosztyot és peresztrojkát hoztak, nem ideológiát, és rendre a XIX. század nagy orosz tradíciójának visszatérését az operaszínpadra. Hiába, Csajkovszkij az Anyeginnel és A pikk dámával, valamint a három nagy mesebalettel, Muszorgszkij a Borisszal és a Hovanscsinával (sőt, A szorocsinci vásárral is valamelyest, ám annak 1949-es premierjét mégsem sorolnám a „szovjet" zenék közé, ez Tóth Aladár zseniális csúsztatásainak egyike lehetett: orosz, de nem szovjet), valamint Rimszkij-Korszakov az Igor herceggel mindent vittek, már Rachmanyinov se tudott betörni, nemhogy a nálánál sokkal modernebbek és ismeretlenebbek, a szovjet éra – kényszerű – elszenvedői, hol tűrt, hol tiltott zeneszerzői.

Drága Néném, amikor 2011-ben az OPERÁ-ba visszakerültem, a francia zene és Richard Strauss hiányát éreztem, de az elmúlt 11 év alatt ezen sikerült segíteni. Most a szláv zene jön, és ennek a munkának még csak az elején vagyunk, mondanám, hogy a Háború és béke az első fecske, de minden madárhasonlat illik e grandiózus alkotásra, de csak a legnagyobb, a legfenségesebb ragadozóké. De jön majd Borisz is, érdemes kivárni.

A szláv népek kapcsán a cseh zenében tettünk kirándulást, hisz a Jenufát a hetvenes években és az utóbbi esztendőkben is játszottuk, a Ruszalka hamarosan elkövetkezik, tehát Janácek, akit eleink A ravasz rókácska kapcsán is érintettek (annak is 43 éve már...) mellé felsorakozik Smetana, akinek két műve több mint száz éve volt műsoron – azért ott áll ám az Operaház mellvédjén a szobra neki is. Különösnek hat, de a leghíresebb cseh komponista slágeroperája még ugyanúgy soha nem ment nálunk (csak két vendégjáték-előadáson), ahogy a most szombaton bemutatandó prokofjevi opusz magnum, a Háború és béke. Nos, van tehát feladat: egyik közülük néhány órán belül teljesül.

Ha tud, jöjjön el, és jövő héten ezt is megbeszéljük!

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. január 24.