A háborúnak vége, féljetek a békétől!

Egy idős, világhírű karmester egy alkalommal annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ha egy néző előadás közben köhögés vagy tüsszentés ingerét érzi, mindenképpen fojtsa vissza, nyelje le, csináljon, amit tud vagy akar, de ne zavarja az előadást oda nem illő hangokkal. Valóban, igen kellemetlen, ha éppen a leglíraibb és logikusan leghalkabb részeknél egy óriási tüsszentés vagy sorozatos hurutos köhögés vegyül a zenébe. Ami persze pech, hiszen nincs az a köhögés, amely egy nyolcvantagú zenekart el tud nyomni, ha éppen fortissimóban játszanak. A karmester dühe a köhögők ellen annak a gondolatnak a bizonyítéka, hogy a zenei előadás élvezetéhez elengedhetetlen a minél tökéletesebb elmerülés a zenében, és ennek feltétele, hogy a közönség elfeledkezzen a külvilágról, sőt a legtökéletesebb, ha önmagáról is elfeledkezik, ahogy mondják, „belefeledkezik" a zenébe. Na ezt teszi tönkre szerinte egy tüsszentés. 

Ez a viszonylagos eszköztelenség persze már önmagában lehetne elidegenítő gesztus egy realista előadáshoz, vagy pláne egy filmhez képest. Egy háborúban természetesen nem két katona vesz részt, nem is három, és öt színész nemhogy a grúz nép, de egy násznép realista színpadra állításához sem elég. Csakhogy a realizmus éppen ezen a lényegi ponton lesz önmaga ellensége – mert hány katona is kell pontosan? A 19. század második felére a valósághűség igénye és látványcentrikusság egészen abszurd méreteket öltött, Charles Kean egy alkalommal hatszáz szereplővel állította színre Shakespeare V. Henrikjét, de hol van az még mindig egy hadseregtől vagy egy város lakosságától? Hol a határ abban a törekvésben, hogy a színházi előadás maga a valóság legyen? És amikor egy Lutherről szóló előadás rendezője nagy nehézségek árán szerzett egy Luther-kori Bibliát valamelyik múzeumtól, vajon miért nem jutott eszébe, hogy az a Biblia Luther korában vadonatúj volt, az előadásukban viszont egy több mint háromszáz éves, kopott, rongyos, dohos, talán olvashatatlanná fakult példány?

Nemzeti Színház, A kaukázusi krétakör Forrás: Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Egy jó előadásban, mint a nemzetibeli, két katona és az ötfős nép tökéletesen elég. (Egy rosszban meg százezer sem lenne az.) Az emberek elvonatkoztató képessége tökéletesen kitölti az „üres teret". A negyven centiméteres nádpálca hitelesebb varázsfuvola, mint egy igazi hangszer. És arról sem szabad elfeledkezni, hogy a nézői szokások ma már egészen mások, mint a huszadik század első felében. Brecht elidegenítő effektusként alkalmazta a narrátorokat, hiszen ha valaki egyenesen a közönséghez beszél, nem is lehet kérdés, hogy előadást látunk, nem a való életet. Varszimasvili rendezésében a narrátornak – az Azdakot játszó Trill Zsolt – csak a hangját halljuk, ahogy a semmiből szól hozzánk, mégsem csodálkozik senki. Az elidegenítő effektusok nagy része – narráció, dal- és táncbetétek, feliratok, sőt olyan technikai megoldások, amelyek Brecht korában még nem is léteztek, például a vetítés vagy élő kamerakép alkalmazása – ma már egy előadás megszokott, sőt néha már közhelyes elemei.

A kaukázusi krétakör ráadásul arra is tökéletes példa arra, hogy mennyire kényes kérdés az aktualizálás a színpadon. Mára mindennapossá vált, hogy akár a legnagyobb színpadi, sőt operarendezőkön is számon kérik, ha nem adaptálja a darabot mai viszonyokra, nem tükrözteti a mai társadalmi problémákat. A balliberális "kritikusok" általában fanyalogva fogadnak vagy egyenesen durván támadnak minden előadást, amelyik nem foglalkozik az ő aktuális problémáikkal. Nehéz elképzelni, hogy A kaukázusi krétakört ma egy erőszakosan baloldali vezetésű színházban ne úgy mutassák be, hogy egyértelműen utalnak az orosz-ukrán háborúra – vagy akár átteszik az egész történetet Ukrajnába.

Avtandil Varszimasvili semmi ilyesmit nem tesz, és döntését a darab előtörténete már önmagában igazolja. Brecht ugyanis egy olyan keretjátékba helyezte Gruse és a kormányzóné harcát a gyerekért, amely szerint két kolhoz magának követeli a jogot, hogy megműveljen egy völgyet. Az odaérkező színtársulat előad egy tanmesét, a tanulság pedig elsősorban a kolhozok vitájára vonatkozik. Ezt a kerettörténetet évek óta nem játsszák, egyszerűen azért, mert a valamikori aktuálpolitikai mondanivaló mára teljesen érvényét és értelmét veszítette. Egy mai nézőnek esetleg fogalma sincs már, mi az a kolhoz. Az aktualizálás, az előadás szoros hozzákötése a jelenhez, a most éppen fontosnak látszó történésekhez azt eredményezheti, hogy villámgyorsan elavul. Kivételt csak azok az események jelentenek, amelyek a történelem részévé lesznek, csakhogy ehhez logikusan az is kell, hogy múlttá váljanak.

Nemzeti Színház, A kaukázusi krétakör Forrás: Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Zsolt Eori-Szabo

Varszimasvili elképzelése szerint bár a háború az elindítója és kiváltója szinte mindennek, ami történik, mégis csak hátteret ad Gruse, Szimon és Azdak történetének. A rendező azt mutatja meg, ami minden háborúra jellemző, például ahogy a válságos helyzetekben láthatóvá válik az emberek valódi arca. Ez igaz az orosz-ukrán háborúra is, éppen ezért a nézőnek eszébe is jut. Sőt, amikor Gruse anyósa felkiált – A háborúnak vége, féljetek a békétől! –, szavai váratlanul fenyegetően hatnak annak tudatában, hogy milyen közel vannak hozzánk a nemsokára már egy éve húzódó harcok. Éppen ilyen fenyegetőek lehettek akkor is, amikor Brecht 1945-ben, a világháború vége előtt megírta a darabot.

Árulkodó persze, hogy amikor látszólag kolhozokról beszélve oktatja a nézőt a társadalmi igazságosságra, valójában a darab kilencven százalékában az egyik legalapvetőbb erkölcsi kategóriáról meséli el egy bibliai történet parafrázisát. A jóság problémája általában is központi kérdés a műveiben, elég A szecsuáni jólélekre gondolni. A jóság pedig elválaszthatatlan a szeretet és igazságosság kategóriáitól, hiszen végeredményben Gruse azért képtelen visszaadni a gyereket a vér szerinti anyjának, mert megszerette, és Azdak ennek a szeretetnek az igazságát ismeri el. A bíró kifordítja az igazság fogalmát, igazságtalan a gazemberekkel (azokkal, akik megvesztegetik, vagyis megcsúfolják az igazságot), mert a vesztegetési pénzt elfogadja, majd mégsem az ő javukra ítél. Becsapja a csalókat, és így szolgáltat igazságot.

Nemzeti Színház, A kaukázusi krétakör Forrás: Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Ennek a feje tetejére állított logikának – tisztességtelenséget elkövetve leszünk igazságosak – az alapját Brecht már sokkal korábban megfogalmazta Jegyzetek a korról című töredékeiben: „Németországban hasonlíthatatlanul több az olyan bíró, aki a törvényeket megtartva követ el igazságtalanságot, mint az olyan, aki a törvényeket megszegve..."(Zalai Edvin fordítása). Ennél a gondolatnál megy tovább egy lépéssel Azdak, aki megmutatja, hogyan lehet a törvényeket megszegve igazságos ítéletet hozni. A törvénykönyvet pedig csak ülésmagasítónak használja, vagyis oda teszik, ahová szerinte való: a feneke alá.

Azdak alakjában, kifacsart érveléseiben ráismerhetünk egyrészt bizonyos fokig Jézusra is, aki az emberi törvényekkel az isteni – jóságra és szeretetre apelláló – törvényt szegezte szembe, például amikor nem engedte halálra kövezni a házasságtörő asszonyt. Másrészt nem nehéz Shakespeare bolondjaira asszociálni, és nem elsősorban azért, mert Azdak időnként felkiált, hogy „Bolond vagyok!". Bolondsága első látásra a túlélés eszköze, de ennél sokkal mélyebb az a – megint csak kifacsart – logika, hogy a háború elmebajában az őrület a normalitás, tehát a bolond az egyetlen, aki józanul ítél, és kimond olyan kellemetlen igazságokat, amelyekről mindenki hallgat.

A cikk folytatódik, lapozzon!