Falánkság, telhetetlenség, nők és más, halálos bűnök

Don Juan

Nem értem, amit látok, de lenyűgöz, ezt gondolhatja a néző, aki a Don Juan előadására érkezik a Nemzeti Színházba. Egy monumentális épület áll vagy inkább fekszik előtte, a hatalmas oszlopok mintha a hátsó falból merednének kifelé, vagy azt tartanák – a tekintet iránya sem egyértelmű, az érzés olyan, mintha magasról pillantana lefelé, csakhogy hátul egy mennyezetfreskóba ütközik, tehát akkor mégis inkább felfelé néz a furcsa palotában vagy templomban. Mintha egy kaleidoszkópba bámulna, azzal a különbséggel, hogy nem számít optikai trükkre, ezért sokáig nem is veszi észre a hatalmas tükröt, amely a színpad hátsó része felett rézsút függve teremti meg az illúziót. A helység kalapácsa és A kaukázusi krétakör után egy újabb, tökéletes előadás az idei évadban az ország legjobb színházában, a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színházban.

Az illúzióteremtés – mondhatni – a barokk találmánya (bár kaleidoszkóp állítólag már az ókorban is létezett). Legyen minden nagy, még nagyobb, óriási, a gazdag díszítés és a kavargó, hullámzó vonalak és formák becsapják a szemet, az agyat, az ember törpének és elveszettnek érzi magát, és ekkor megtapasztalja Isten vagy a teremtett világ emberi ésszel felfoghatatlan hatalmát és dicsőségét. Aleksandar Popovski rendező szerint Don Juan mindig az égre néz. Meglehet, de leginkább kihívóan. Az ég mindenesetre talán a leggyakrabban előforduló szó Moliére vígjátékában, Don Juant mindig mindenki az ég – Isten – bosszújával fenyegeti, arra hivatkozva kérik, hogy bánja meg bűneit, az ég segítségével javuljon meg, stb. stb. Minden pillanatban az éghez viszonyítják, és ezzel el is érte a célját.

A barokk nemcsak az illuzórikus látványokat kedvelte, hanem a labirintusokat is. A módszer kissé különbözik, azonban a hatás ugyanaz: az ember eltéved. A cél megtalálni a kiutat, ami óriási változás az ókorhoz képest, ahol a feladat nem kevesebb volt, mint megölni a labirintusban rejtőző szörnyet. A barokk idejére az útvesztőből kivették a bikafejű kimérákat, a kastélyok parkjában a mértani pontossággal tervezett és nyírt sövényfalak közé legfeljebb azért ment be az ember, hogy eltévedjen. Persze még mindig többről van szó, mint játékos bújócskáról és kergetőzésről, egy másik szinten a labirintus az egzisztenciális elveszettség jelképe.

Forrás:nemzetiszinhaz.hu/ Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

A Nemzeti-beli előadás díszlete tekinthető akár egy végletesen eltúlzott labirintusnak is, már ha elképzelek egy olyan útvesztőt, ahol a mozognak falak. A színpadon hol itt, hol ott emelkednek fel oszlopok a földről, átrendezik a teret és megtörik a tükör által megteremtett kezdeti szimmetriát. Innen próbáljon meg bárki kitalálni.

Don Juanra a szolgájától, Sganarelle-től kezdve a becsapott nőkön át az apjáig mindenki, mint eltévelyedettre tekint. Letért az Isteni törvények mennybe vezető útjáról, így logikusan nem is juthat máshová, mint pokolra. Mivel nők sorát csábítja el, környezete paráznának tarja, de ahogy ő maga magyarázza kicsapongó életmódját, az alapján legalább annyira jellemző rá a falánkság, telhetetlenség, egyébként mindkettő halálos, bibliai bűn. Ráadásul el is veszi valamennyit, ami még a csábításnál is nagyobb bűn a világ szemében, ahogy Sganarelle fogalmaz, gúnyt űz egy hitbeli szentségből.

Don Juan szerint viszont annyi szép nő van a világon, hogy lehetetlen csupán egyet szeretni. Csakhogy amint megkapja a vágyott nőt, azonnal elhagyja, nyilvánvaló tehát, hogy számára a vágyakozás a lényeg, és attól elválaszthatatlanul a hódítás, a vadászat. Tehát sohasem maga az aktuálisan ostromolt nő, aki csupán tükör, a díszletben függő párja, amelyben a csábító saját magát csodálja. A Don Juant játszó Bordás Roland képes elhitetni a nézővel, hogy minden egyes nőbe első látásra beleszeret, de a megszerzésük sokkal inkább a hatalomról szól, mint az érzelmekről. Ezt az is bizonyítja, hogy amikor megpróbálja a viselkedését elmagyarázni Sganarelle-nek, szókészletét a harcászatból meríti, saját magát pedig Nagy Sándorhoz hasonlítja.

Forrás: nemzetiszinhaz.hu/ Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Soren Kirkegaard dán filozófus az érzéki zsenialitásról írva elemzi a zene – Mozart operája – és a Don Juan-mítosz kapcsolatát. Szerinte sikerének titka, hogy minden nőben a nőiséget magát imádja, tulajdonképpen a nő platóni ideáját látja, ezért talál szépnek hercegnőt és parasztlányt egyaránt. Aki ekkor már nemcsak a csábítót tükrözi, hanem saját magában is megpillantja a tökéletes nőt, és ennek az idealizálásnak, mondhatni megdicsőülésnek egyikük sem képes ellenállni. Ezért biztos a sikere, és ugyanakkor elkerülhetetlen a kudarca. Don Juan végeredményben nem mennyiségre, hanem minőségre törekszik, de a tökéletes nőt sehol – senkiben – nem találja, nem is találhatja. Ezért kell mindig tovább lépnie, a következő nőhöz. Ez mondhatni a második szint, amely a társadalmi normák és keresztény erkölcs megsértésének, az élvhajhász életmód felszíne alatt rejlik. De van egy még mélyebb, egy harmadik szint is.

Popovski a Nemzeti Színház magazinjának adott interjúban azt mondta, Don Juan a szerelmen keresztül kapcsolja össze az eget és a földet. Csakhogy ez korántsem harmonikus törekvés a tiszta ideák világába, és nemcsak mert, ahogy a rendező is rámutat, az égre függesztett tekintetű csábító a földön gazemberként viselkedik, és megszeg minden társadalmi normát. Hanem mert a normaszegés végső értelme, hogy folyamatosan vetélkedik Istennel. Ezért nagyon fontos, hogy Popovski Moliére komédiájába beleillesztette Puskin rövid tragédiájából Donna Anna elcsábítását.

Aleksandar Popovski Forrás: nemzetiszinhaz.hu

Donna Elvira és Donna Anna ugyanis, ahogy ez több értelmezésben is olvasható, a csábító hatáskörének két végpontja. Elvirát a zárdából szöktette meg, rábírva, hogy ne Krisztus jegyese legyen, hanem az övé. Annát pedig a halott férje mellől csábítja el, vagyis szimbolikusan a haláltól, nagyon hasonlóan egyébként III. Richárdhoz, csak ő végeredményben nem szerelmet ígér Lady Annának a férje koporsójánál, hanem részt a hatalomból. Don Juan a szerelmet eszközként használja arra, hogy a transzcendens világgal vetélkedjen. Ez magyarázza jellemének furcsa kettősségét, amely egyszerre nyilvánul meg bátor és gyáva emberre jellemző viselkedésben. A Kormányzót megöli, csakhogy ez Moliére darabján kívül történik. Ezt követően azonban mindent megtesz, hogy elkerülje a konfliktusokat. Hazudik Donna Elvirának, a hitelezőjének és az apjának is, folyamatosan letagadja saját magát, és rá akarja venni Sganarelle-t, hogy cseréljenek ruhát, amivel a bosszúszomjas üldözőket a szolgájára uszítaná. Mesterkedéseit azonban nem a gyávaság motiválja – hiszen amikor Don Carlost banditák támadják meg, habozás nélkül a segítségére siet –, hanem a praktikus gondolkodás: miért akarna megverekedni az elcsábított nők dühös rokonaival, amikor magával Istennel párbajozik folyamatosan? Don Juan valódi bűne a hübrisz, amellyel megtagadja Istent és megpróbálja elfoglalni a helyét.

Fonemzetiszinhaz.hu/ Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Ez megmagyarázza történetének azt a mozzanatát, amely a legtöbb gondot okozza az értelmezőknek, nevezetesen, hogy vacsorára hívja a kőszobrot. Aki Isten helyére pályázik, azt gondolja, bármit megtehet, és meg is tesz. A szobor meghívása a következő – legvégső – lépés, amely átvezet az emberi világból a túlvilági szférába, amellyel Don Juannak muszáj kapcsolatba kerülnie még életében, hogy demonstrálhassa a hübriszét. Moliére teszi ezt a mesés fordulatot teljesen logikussá, amikor főszereplőjét felvilágosult racionalistának ábrázolja, aki a transzcendencia helyett a kétszer kettőben hisz és vallása az egyszeregy. Többről van itt már szó, mint bosszú-drámáról, a találkozás a kőszoborral az utolsó próbatétel, amellyel bizonyíthatná, hogy több, mint ember – G.B. Shaw éppenséggel Ember és felsőbbrendű ember címen írt drámájában dolgozza fel Don Juan történetét.

Forrás:nemzetiszinhaz.hu Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Popovski rendezésének óriási ötlete, hogy a legutolsó mozzanatot, a pokolra szállást megváltoztatja. A mítosz vége évszázadokon át gondot okozott az arisztotelészi Poétikán alapuló műértelmezésnek: Don Juan nem lehet tragikus hős, hiszen a nézőnél nem jobb, hanem silányabb karakter. Viszont, ha megérdemelt helyére, egy komédiába kerül, nehezen tekinthetjük a befejezést katartikusnak. Egy bűnös elnyerte méltó büntetését, meglehet, ezzel helyreállt a világ rendje, de hol itt a lehetőség az együttérzés általi megtisztulásra? A választ a romantika segítette elő, jóval Moliére után, amikor Don Juant a megváltozott világszemléletnek megfelelően egyre pozitívabb személyiséggé alakították.

A cikk folytatódik, lapozzon!