Falánkság, telhetetlenség, nők és más, halálos bűnök

Vágólapra másolva!

Nem értem, amit látok, de lenyűgöz, ezt gondolhatja a néző, aki a Don Juan előadására érkezik a Nemzeti Színházba. Egy monumentális épület áll vagy inkább fekszik előtte, a hatalmas oszlopok mintha a hátsó falból merednének kifelé, vagy azt tartanák – a tekintet iránya sem egyértelmű, az érzés olyan, mintha magasról pillantana lefelé, csakhogy hátul egy mennyezetfreskóba ütközik, tehát akkor mégis inkább felfelé néz a furcsa palotában vagy templomban. Mintha egy kaleidoszkópba bámulna, azzal a különbséggel, hogy nem számít optikai trükkre, ezért sokáig nem is veszi észre a hatalmas tükröt, amely a színpad hátsó része felett rézsút függve teremti meg az illúziót. A helység kalapácsa és A kaukázusi krétakör után egy újabb, tökéletes előadás az idei évadban az ország legjobb színházában, a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színházban.

Kiss Virág

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház Don Juan

De kicsoda ma Don Juan? Popovski erre a kérdésre keresi a választ, amit az előadás egésze ad meg. Don Juan mi vagyunk – ez persze minden mitikus, valamely általános emberi karaktert vagy világhoz való viszonyulást megtestesítő alakról elmondható. Csakhogy miután Don Juan eljutott a 21. századba, kiderült, hogy az egyik legmodernebb, legaktuálisabb személyiség.

Megtestesíti egyrészt a felvilágosodás örökségét, a modern embert, aki kizárólag a saját eszében hisz. Másrészt azt a fajta új énközpontúságot, amely egyszerre nárcisztikus és egoista. A díszlet központi eleme, a tükör tökéletesen behelyettesíthető az egyre szaporodó közösségimédia-platformokkal, ahol az emberek a saját magukról hamisított énképükben gyönyörködnek. Burjánzanak az olyan szánalmas divatszavak, mint az „énidő", az ostoba jelmondatok, mint hogy „légy önmagad mindenki más már foglalt", és a reklámoktól a meditációs applikáción át az aktuális Miley Cyrus-slágerig minden azt harsogja, hogy magadat szeresd első-, másod- és sokadik sorban is, semmiképp se tagadj meg magadtól semmit, és ne törődj senki mással. Egy drága telefonkiegészítőket forgalmazó cég nemrég azzal a szlogennel ünnepelte a Valentin-napot, vagyis a szerelmesek napját, hogy „igen, én is szeretem magamat."

Forrás: nemzetiszinhaz.hu Eori Szabo Zsolt #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Eljutottunk egy végpontra, ahol egy ember megteheti, hogy semmire sincs tekintettel a saját vágyai kiélésén kívül. Sem Istenre, sem a társadalomra, amelynek tagja, sem a másik emberre. Elképzelni is riasztó egy közösséget, amely csupa ilyen emberből áll, akik egyetlen viszonyítási pontnak saját magukat fogadják el. Az ilyen ember persze, mivel elvetett mindent, amihez mérhetné magát vagy amihez képest megérthetné a világot, végletesen eltévedt – csak éppen ezt nem tudja.

Mivel Don Juan már nem vígjátéki figura, a rendező a komédia lehetőségét másutt kereste és meg is találta. A nagyszerű előadás talán legnagyobb erénye, hogy minden mélysége ellenére a legváratlanabb helyeken fedezi fel az alkalmat a gátlástalan nevet(tet)ésre. Egymást követik a komikus helyzetek, amelyek talán csak egyetlen szóra vagy gesztusra épülnek, és a színészek érezhetően éppúgy élvezik, mint a közönség. A főszereplő Bordás Roland kaleidoszkóp-szerűen képes mindig más oldalát mutatni ennek a végtelenül sok arcú karakternek, egyik pillanatban uralkodik a nőkön, a következőben az áldozatuk. Hol a szoknyák után futó szépfiú, hol egy mélyen gondolkozó filozófus, majd váratlanul egy hitetlen, cinikus provokatőr, a gazemberséget elhatározó III. Richárd és egy fiatal Tartuffe keveréke, akiről nehéz elhinni, hogy bárit is szeretni tudna. Rácz József, mint Sganarelle tökéletes párja ennek a színváltó Don Juannak, néha már-már fölé kerekedik, de aztán hatalmasat esik, tökéletesen demonstrálja, hogy miért tehetetlen a világ Don Juannal szemben.

Popovski mindjárt az elejére két némajátékot is rendezett, az egyik panoptikum-szerűen megmutatja a díszletet és minden szereplőt, majd egy némafilm gyorsaságával lepereg előttünk Juan és Elvira előtörténete, a szöktetés és a házasságkötés. A főhőst időnként elagyabugyálják, egyszer Sganarelle, máskor Elvira, aki esküvői ruhájában balett-mozdulatokkal rugdossa szét hűtlen férjét, Szász Júliának ez a jelenete a bemutatón egyébként nyíltszíni tapsot kapott, de hasonlóan nagyszerű a monológja alatt is, amikor fiatal nőből matrónává öregszik. Mert a nőknek ez a sorsuk, míg Don Juan marad fiatal és ellenállhatatlan.

A Puskintól átlátogató Katona Kinga Lady Annája óriási váltás az előadásban, tragikus, erőteljes – egészen egy bizonyos pillanatig, amikor ő maga változik hatalmasat, hogy miként, azt most nem árulom el, nézze meg mindenki maga.

És a végére már csak egyetlen nő marad, aki a színdarabban nem szerepel, a titokzatos asszony, akit Udvaros Dorottya alakít. Popovski megtartja Moliére szövegét, amelynek záró soraiban Sganarelle az elmaradt bére miatt siránkozik, de Don Juan nem a kőszobrot követi, hanem azt a nőt, aki Popovski szerint a történetből hiányzó anya-alaknak is megfeleltethető. Amikor egymás mellé fekszenek, és átöleli Don Juant, a jelent arra utal, hogy a csábító végül átkerült a túlsó oldalra. De mivel egy nő vezette oda – akárcsak Dantét Beatrice –, ez a hely számára sokkal inkább a mennyország lehet, mint bármi más. Ebben az esetben érthetjük úgy is ezt a talányos zárójelenetet, hogy Don Juan végül csak megtalálta a tökéletes nőt, a nőiség ideáját. A záró monológ mindenesetre rehabilitálja őt, és éppen a csillapíthatatlan vágyán keresztül. Miután évszázadokig megvetették mint istentagadót, mostanra éppen azzal lett több az átlagnál, hogy a transzcendencia után sóvárog. Mert ugyan azt állítja, nem hisz sem a mennyben, sem a pokolban vagy az ördögben, az őt korholó Sganarelle-nek mégis azt mondja, „az csak az Isten meg az én dolgom"(Illyés Gyula fordítása). És bár büntetését elnyeri – emberként megszűnik létezni –, mégsem a pokolban tűnik el, hanem valahol a díszletben, ahová a nőt követi, kettősüket a néző csak a fent lógó tükörben – a semmiben – látja lebegni. Mondhatnánk, hogy ezt a Don Juant elnyelte a burjánzó, illuzórikus díszlet – vagy ellenkezőleg, Don Juan nyelte el a világot.