Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Éppen öt éve mondta el egy interjúban, hogy unokái, Félix, Maximilian és Leó öt-hatéves korukig nagyon élvezték, amikor a nagymamájuk mesélt és énekelt nekik, azonban kamaszodva rákaptak az informatikai eszközökre. Megfogadta akkor, hogy valamiképpen leszoktatja őket a „gépezésről". Sikerült?
Nem sikerült. Félix, a legidősebb unokám már negyedikes gimnazista, és leginkább az informatika érdekli, ahogy a középső fiút, Maximiliant is. Az első gimnazista Leó jövője még képlékenyebb, de a „kütyük" az ő esetében is fontosak. Sajnos az én generációm számára meglehetősen idegen ezeknek az eszközöknek a világa, amelybe az unokáim nemzedéke beleszületett. Ugyanakkor a szeretettel együtt jár az elfogadás is.
Férje, Rózsa János filmrendező. Fiuk, unokáik édesapja két művészember között felnőve választott reálpályát, amikor vegyésznek tanult az egyetemen. Nem hatott rá az önök által képviselt artisztikum?
A Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolában örömmel vett részt az iskolai színjátszó csoport előadásaiban. A gimnáziumában már nem volt ilyen csoport, ellenben a fiunk sorra indult az országos kémiaversenyeken. Szülőként azt gondoltuk: az a legjobb, ha azzal foglalkozik, ami a kedvére van. Felnőve, többgyermekes édesapaként tette szóvá egyszer, hogy miért nem próbáltuk anno kicsit a magunk hivatása felé terelni.
Tavaly, hét év szünet után jelent meg újra zenés lemeze, A vitéz, a kalóz meg a nagymama. Idén pedig elkészült a Miénk a világ! című album. Miért érezte úgy, hogy ismét eljött az ideje a lemezkészítésnek?
Abban bíztam, hogy amikor majd A vitéz, a kalóz meg a nagymama a közönség elé kerül, már vége lesz a mindnyájunk életét megnehezítő pandémiának. Gondoltam, tehertől szabadulva hallgathatja majd a publikum, a dalok kedvet adnak a holnapokhoz. A pandémia azonban nem múlt el „határidőre", ám a védőmaszkos nézők előtt megtartott koncerteken is érezhető volt, hogy a gyerekekre és a felnőttekre egyaránt jó hatással vannak a vidám, életteli dalok. A Hungarotonnál idén megjelent Miénk a világ! című album pedig az első tizenöt év legnépszerűbb dalait tartalmazza. Többségük egyértelműen a gyerekekhez szól, és nagyon bízom benne, hogy valóban az övék lesz a világ.
Az ifjabb generációknak a pandémia kapcsán kellett megismernie a tehetetlenségnek azt a fokát, amelyet az előttük járó korosztályok a háborúk, diktatúrák működése alatt is kényszerűen megtapasztaltak. Ön két és fél éves volt, amikor véget ért a második világháború. A világégés idejéből maradt bármilyen emléke?
Vannak emlékképeim például a bunkerről, mert nálunk az volt, nem óvóhely. Egyébként a családom minden harcképes férfitagját behívták katonának, az édesapám a Don-kanyart is megjárta. Csak a két nagyapám maradt otthon, mert ők már végigharcolták az első világháborút. Egyikük egész életében viselte a következményeit, fejlövést kapott, bottal kellett járnia. Ám az igazsághoz tartozik, hogy én még a bunkerben eszmélve is jól éreztem magam, ahogy a háborút követő évek nehézségeitől is megkímélt az a szeretet, amely a családomban körbevett.
Tudatosan óvták attól, hogy cseperedve hírét hallja a külvilág karcosabb történéseinek?
Természetes volt. Zuglóban laktunk az apai nagyszüleimmel, két külön házban. Zuglóban laktak az anyai nagyszülők is. Az édesanyám, a nagynéném és a nagyszüleim minden szeretete felém irányult, egy ideig én voltam a családban az egyetlen gyerek. Az unokatestvéreim születése után is úgy éreztem, hogy én vagyok a „fő unoka." Rengeteget foglalkoztak velem, fantasztikus történeteket meséltek. Édesapám, akinek remek humora volt, a háborús epizódokat is úgy tudta felidézni, hogy muszáj volt nevetni. Anyukám nagyon szeretett moziba, színházba járni. Amikor azok újraindultak, akkor olykor a nagymamám vigyázott rám, de arra is volt példa, hogy az édesanyám magával vitt.
Ha jól tudom, édesanyja női szabó volt, az édesapja pedig közgazdász.
Édesapám később végezte el a közgazdász szakot. Azt nem tudom, hogy a születésem idején mivel foglalkozott. Annyi biztos, hogy amikor a magyar hadsereget szétverték a Don-kanyarban, akkor elindult nyugat felé. A útjába akadó, ugyancsak visszavonuló harcegységek rendre igazoltatták, majd bevették maguk közé, amíg szét nem széledtek. Így ért haza végül. Aztán állásba került, és sokat járt vidékre. Közben az édesanyám varrt, így tudták a családot úgy-ahogy eltartani – miközben én nem hallottam otthon panaszszót.
Ön fél évvel a háború után, hároméves korában lépett először a közönség elé. Illetve, ha minden igaz, az még csak egy kísérlet volt.
Vállalati vagy szakszervezeti összejövetelt tartottak. A nézőtéren rengeteg ember volt, a színpadon pedig egy esztrádműsor szereplői váltották egymást. Olyat még sosem láttam, nagyon tetszett. Elszöktem a szüleimtől, és megindultam a színpad felé. Valahogy fel is kerültem oda, azt gondoltam, hogy előadom az egyetlen mondókát, amit tudok: „Áll a baba, áll,/ Mint a gyertyaszál./ Esztendőre vagy kettőre/ Nagy lány leszel már." Ám amikor színpadra jutva szembesültem azzal a végtelen sok szempárral, csak annyit tudtam mondani, hogy „áll a baba, áll", aztán elsírtam magam, a szüleim pedig gyorsan elmenekítettek a közönség elől.
Idővel felbátorodott. Hatévesen az iskola első számú versmondója lett, ahogy középiskolásként is az maradt, miközben a néptánc sem állt távol öntől.
Csak általános iskolásként néptáncoltam, de teljes produkcióval néptáncosként álltam először színpadon. Amikor Zuglóból átköltöztünk Budára, beírattak a Németvölgyi úti Általános Iskolába, ahol néptánccsoport is működött. Iskolánk gyakran adott műsort a Magyar Optikai Művek közelünkben megnyílt kulturális központjában, én is ott roptam a színpadán. Ugyanakkor az új iskolának is én lettem az egyik fő versmondója. Hála a remek pedagógusoknak, akik odafigyeltek a képességeinkre.
A versértelmezést édesanyjától kezdte elsajátítani hatéves korában, József Attila Mama című költeménye kapcsán.
Első osztályos voltam, amikor az utolsó tanítási napra bejöhettek a szülők is. Mindenki megmutathatta, hogy mit tanult az évben. Nekem József Attila Mama c. versét kellett elmondanom. Ám honnan tudhatná egy hatéves gyerek, hogy mit jelentenek az olyan sorok, hogy „kékítőt old az ég vizében?" Sehonnan, de az édesanyám elmagyarázta. Persze az is segítette a megértést, hogy a verset elemző anyukám a versben szereplő édesanyához hasonlóan ugyancsak rengeteget dolgozott. Amikor este lefektetett, elénekelte nekem Petőfi megzenésített versét, a Kis lak áll a nagy Duna mentébent, vagy mesélt nekem a kis Petőfiről – majd visszament a végtelen varrnivalóhoz.
Arról is beszélt egyszer, hogy szülei szerető féltése távol tartotta a sportoktól. Ám bakfis korában lovagolni kezdett. Ami nemcsak úri sport volt, de meglehetősen veszélyes.
A vívás, a tenisz és a lovaglás három igazi úri sportnak számított akkoriban. A szüleim egyiket sem művelték, ők evezni jártak a Dunára, mégpedig kielboattal. Amikor gimnazistakoromban azt mondtam, hogy én versenyszerűen is megpróbálkoznék az evezéssel, azt felelték: szó sem lehet róla, nehogy a folyóba fúljak. Nem sokkal később kiváló testnevelőtanárunk felfigyelt rá, hogy nagyon jól védek az iskolai kézilabdameccseken. A közreműködésével felvettek volna egy külvárosban működő sportegyesülethez, de a szüleim hallani sem akartak róla, hogy késő este onnan járjak haza Budára. Amikor a Ferencvárosból a szomszédunkba érkezett barátnőm arra biztatott, hogy jelentkezzünk az akkoriban Kinizsi néven működő Ferencvárosi Torna Club atlétika szakosztályába, akkor kiderült, hogy az édesanyám számára az Üllői út is messze van.
Közbevetőleg: melyik gimnáziumba járt?
A Szilágyi Erzsébet Gyakorló Leánygimnáziumba, amelyről a barátnőm azt tartotta: a rózsás fenekű, kakaón nevelkedett budai úrilányok tanintézete. Ott mesélte többünknek egy osztálytársnőm, akire erős hatással volt egy romantikus regény, hogy a mű annak a gyönyörű képnek a leírásával zárul, amelyben a grófnő kilovagol a kastélyából. Angyal szállt el felettünk, aztán elkezdtünk háborogni: mi lovat se láttunk még, lehet, hogy soha nem is fogunk. Egy másik lány felvetette: ha lovat akarunk látni, menjünk el oda, ahol lovagolni is megtanulhatunk.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
