Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Emblematikussá lett filmekben ismerte meg a közönség, színházi pályája azonban Pécsett kezdődött, ahol fél évet sem töltött. Mi magyarázza az utóbbi tényt?
Kötelező volt a vidéki pályakezdés, ahonnan csak két év után szerződhettek a fővárosba a fiatal színészek. Várkonyi Zoltán – a Vígszínház akkori főrendezője, majd 1971-től igazgatója is – azonban szorgalmazta, hogy szüntessék meg ezt a gyakorlatot. Azt tapasztalta, hogy megváltozott szakmai kondícióban „kapja vissza" vidékről a főiskolán általa kinevelt ifjú színészeket. Fél éve voltam Pécsett, amikor elfogadták az érveit, s tavasszal már vendégként dolgoztam a Vígszínházban.
Várkonyi Zoltán tanította önt?
Nem tanított, azonban ő vett fel a főiskolára. Nagyon kevés fiatal színésznő volt a társulatában, s talán már akkor számolt velem. De ez persze nem volt nyilvánvaló. Aztán 1963-ban, amikor még gyerekcipőben járt a televíziózás, az osztályunkból elsőként szerepelhettem egy tévéjátékban, Szép Ernő Májusában, amelyet Ádám Ottó rendezett, Szabó Gyulának és Agárdy Gábornak lehettem a partnere. Az adás után Várkonyi Zoltán gratulált nekem, én pedig akkor kezdtem sejteni, hogy lehet majd némi közöm a Vígszínházhoz.
Tudható, hogy Várkonyi Zoltán elsősorban komikaként számított önre. Az Amerikai Elektrában is sikerült szándéka ellenére megnevettetnie a közönséget, az egyik legdrámaibb jelenetben.
Az idő vasfoga című komédiában debütáltam Darvas Iván mellett, aki akkor került újra a fővárosi teátrumhoz az 1956-ot követő eltiltása után. A bemutató után kaptam Várkonyitól azt a ma is büszkén őrzött mondatot, hogy: „Ha magánszínházam lenne, oda is szerződtetnélek". Aztán jöttek sorra az egyéb feladatok, át kellett vennem Nádasi Myrtill, a színház ifjú színésznőjének szerepeit, mert ő férjhez ment Londonba. Így kerültem be a komédia után az Amerikai Elektrába, amelyben Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva alakították a testvérszerelmet elbeszélő történet főszerepeit. Egy csókjelenet közben léptünk be Latinovitssal a színre, egy drámai pillanatban, s azt kellett mondanom: „Félek, hogy rosszkor léptünk be." Itt a nézőknek el kellett volna sírniuk magukat, de a mondatom tomboló nevetést váltott ki. A függöny után Latinovits őrjöngve rohant ki a színpadról, azt kiabálva: „Ez nem az idő vasmicsodája!" Rettegve mentem be a következő előadásra. Latinovits benyitott az öltözőmbe, és elnézést kért tőlem az indulatáért. Én pedig elmondtam neki, hogy nem szándékosan tettem, amit tettem. Akkor megmutatta, miként lehet ellenkező hatást elérni egy egészen más hangsúllyal.
Várkonyi Zoltán egy ideig elsősorban komikaként számított önre, ugyanakkor hamar nyilvánvaló lett, hogy igazi all round színész, nagyon széles palettával. Felteszem, ön is így látja.
Nagyon sok mindenre megtanítottak a Vígszínházban. Olyan művészek között nőttem fel, mint például Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Bulla Elma, Páger Antal, Bilicsi Tivadar, Pethes Sándor. Megértettem, hogy egy színésznek bizonyos idő után képesnek kell lennie rá, hogy a legszélesebb palettáról dolgozzon. Más kérdés, hogy sosem érkezik el az a pillanat, amikor a színész magabiztosan kijelentheti: már mindent tud. Minden feladat újabb kihívás.
A szakma megbízható mesteremberei sokszor dolgoznak rutinból. Ugyanakkor a legjobb színésznek is van – jó értelemben vett – rutinja. Az nem ad nekik is valamiféle biztonságot?
Segíthet, de nem lehet építeni rá. Pártos Géza arra tanított: sosem szabad az előző feladatokra építkezni. Azt is mondta: a siker nem mérce. Aki ezt elfelejti, az előbb-utóbb kikopik a fókuszból, mert nem lesz érdekes a rendezők, a játszótársak számára.
Ki tud emelni igazán szív közeli előadásokat eddigi, szép számú munkái közül, vagy mindig előre néz?
Furcsa dolgot mondok: a leginkább szív közeli szakmai periódusom a Pesti Színház megnyitásának idejére esik. Egyrészt akkor érkezett a színházhoz az én generációm, rendezőket is beleértve. Másrészt az első pesti színházi szezonban került színre néhány kiváló, megkérdőjelezhetetlen előadás. Ilyen volt például 1967-ben Romain Weingarten Nyár című darabja Várkonyi rendezésében, amiben én ugyan nem játszottam, de olyan kortársaim igen, mint Venczel Vera, Tordy Géza, Tahi Tóth László. Az idősebb korosztályból pedig Tomanek Nándor. Utána következett Ann Jellicoe A trükk című darabja. A szerző a dühös fiatalok nemzedékéhez tartozott, mint John Osborne vagy Harold Pinter. A művét itthon Kapás Dezső rendezte, én is benne voltam az előadásban Tordyval, Tahi Tóthtal, Kovács Istvánnal. Ezt követte Marton László első rendezése, Dóczi Lajos Csók című századelős darabja, Fényes Szabolcs és Szenes Iván által megzenésítve. Szegedi Erikával, Venczel Verával, Tordy Gézával, Tahi Tóth Lászlóval, Ernyei Bélával játszottuk a fiatalabb karaktereket, Miklóssy György volt mellettünk a „tyúkapó". Nagyon jó szezon volt, amelynek a végén Darvas Iván azt mondta: „Még ott a fenekükön a tojáshéj, mégis milyen jó színházat csinálnak."
Interjúkban mindig szóba kerül, hogy mennyire meghatározó volt az ön számára Várkonyi Zoltán. Tizennégy évig dolgozhattak együtt Várkonyi 1978-ban bekövetkezett haláláig. Mi ment el vele?
Minden, akár azt is mondhatom, hogy a színház. Egy inspiráló, szerethető színházi gondolkodás mindenképpen. Mindenki azt mondta utóbb, hogy úgy fogja csinálni a színházat, ahogy Várkonyi. Senki nem volt képes rá. Várkonyi idejében egyszerűen jó volt jelen lenni a színházban. Ott voltunk mi huszonévesen, ott volt Páger Antal, Pethes Sanyi bácsi és a többi idős nagy színész. Nagyon tiszteltük őket, de soha nem kellett velük félelemmel, gátlásokkal próbálni. Nagyon szerettük is őket. Mindez persze erősen összefüggött Várkonyi személyiségével, aki mindenkivel megtalálta a hangot. Fontos volt számára a színész.
Amit mond, abból az következik, hogy Várkonyi távozása után megélt félelmekkel, gátlásokkal nehezített próbaidőszakokat is.
Amikor kezdett elterjedni az úgynevezett rendezői színház, az erősen megváltoztatta az atmoszférát. Várkonyi idején közös munka folyt. Volt olvasópróba, visszaolvasó-próba. Valamint asztali próbák, amelyeken ő elmondta, hogy milyen irányba szeretné vezetni az előadást, és a színészek is elmondták a gondolataikat. A színpadi próbák kezdetekor már nagyjából tiszták voltak a viszonyok. Ez nem azt jelentette, hogy a színészeknek kész figurákat kellett hozniuk, ám megkönnyítette a közös gondolkodást. Megtörtént persze, hogy egyes kollégák mégis tucatnyi, jobbnál jobb előre kigondolt figurával érkeztek a próbákra, de Várkonyi Zoltán azokat rendre „kilőtte", és a színésszel együtt megtalálta az igazit. Olyan nem történt, hogy azt mondta volna: márpedig csakis ezt csináld.
Az ön ötvenhét éves vígszínházi pályafutása során Rudolf Péter személyében az ötödik igazgató vezeti a teátrumot. Színházukban milyen most az atmoszféra?
Jó. Nagyon tehetséges fiatalokat szerződtetett a színházhoz, jó társulatépítő, képes harmóniában összehozni őket az idősebbekkel.
Igazgatása alatt ön egy komédiában kapott feladatot. A Bella Figura című darab kedvére való?
Nagyon jó szerepem van benne. Egy nagymamát játszom, aki szereti az italt, ahogy a drogot sem veti meg. Nem tudni, hányadik születésnapját ünneplik, amikor elüti egy autó. Komédia esetében még ez sem jelent tragédiát. Ami a szerepeim számát illeti: túl vagyok azon a koron, amikor egy színész még azt érzi: „Ide nekem az oroszlán szerepét is"!
Ha egy ifjú, tehetséges leány, aki színésznek készül, önhöz fordulna tanácsért, kapna biztatást?
Hogyha nagyon szeretne színész lenni, akkor legyen. De akkor mindent el kell viselnie.
Mosolyog, nincs keserűség a hangjában.
Kortárs barátnőim, akik egészen más dolgokkal, ám jó dolgokkal foglalkoztak, sok mindent elvesztettek, amikor nyugdíjba mentek. Nekem még itt van a színház, és itt vannak a koncertjeim, és ez olyan felelősség, ami karbantartja a színészt. Felelős vagyok a nézőkért, akik esténként eljönnek az előadásokra. Nem adhatok nekik kevesebbet a maximumnál. Ahogy Saint-Exupéry írja A kis hercegben: felelős vagyok azokért, akik számítanak rám.
