Az Egyesült Államokban a beteges cenzúra miatt lassan Shakespeare-t sem lehet játszani

Absztrakt terek, konkrét üzenetek - Aurora Cano a Moszkva című előadás díszletében

Vajon szabad-e meghajolnia a művészetnek a mindent elárasztó érzékenységkultusz előtt? Vajon a szirupos szépségről vagy a pokol mélységeiről kell inkább szólnia a színháznak? Vajon tud-e segíteni a szegénységen egy-egy előadás? Milyen szerep jut a nőknek egy tradicionális világban? Képes-e egyesíteni a kettészakadt társadalmat a kultúra? Milyennek látszik Mexikóból Európa? Miért kell eljönnie egy latin-amerikai társulatnak egy közép-európai kis országba? Mit tanulhatnak tőlünk? Mit tanulhatunk tőlük? A Magyar Nemzet készített interjút Aurora Canóval magyarországi látogatása, a színházi olimpián való részvétele kapcsán a kortárs színház problémáiról, helyzetéről és szerepvállalásáról.

– Hogyan fogadta a felkérést, hogy hozzánk utazzon?
– Nagyon örülök, hogy Magyarországra és Budapestre mehetek, és a nézők két produkciót is láthatnak a Teatro de Babel társulatától. A művészeket saját országukban általában övezi egyfajta meg nem értettség, de minden, amit Magyarország képvisel, nagyon vonzó. Aggasztó ugyanakkor számomra, hogy manapság egyre erőteljesebb öncenzúrát kell végeznünk annak érdekében, hogy véletlenül se sértsünk meg senkit. 2008-ban az Amerikai Egyesült Államokkal dolgoztam szoros együttműködésben, ahol minden ötletre azt kaptam válaszként, hogy nem csinálhatjuk meg. Nem beszélhettünk nyíltan bizonyos dolgokról, nehogy megsértsük valamelyik közösséget. Az USA-ban Shakespeare-t rendezni például elképzelhetetlen, mert nagyon sok közösséget, társadalmi csoportot érintenek a drámái. Ha belegondolunk, minden klasszikus darab az osztálykülönbségekről, a társadalmi nemekről, elnyomásról, igazságtalanságról szól. Ez a cenzúra pedig egyre nagyobb teret kap világszerte: miről lehet beszélni anélkül, hogy inkorrektséggel vádolnának? Erre pedig válaszként azt látom, hogy a drámaírók eleve úgy írják műveiket, hogy öncenzúrát hajtanak végre. A színház viszont nem lehet ilyen. Nem lehet minden előadás vidám, cukormázas álomvilág, hiszen ez hazugság lenne. Az ember maga sem ilyen: fantasztikusak és szörnyűek is vagyunk egyszerre. Borzalmas tetteket hajtunk végre, és a színháznak ezt is meg kell mutatnia. A pokol mesterei vagyunk, akik a dolgok mélyére néznek és megmutatják, mi rejlik ebben a mélységben.

Aurora Cano Forrás: Fotó: Teatro de Babel

– A Teatro de Babel egyik célkitűzése, hogy a fiatalabb generációkat is elérje. Hogyan tudják ezt megvalósítani?
– Mexikóban a színház nem olyan népszerű, mint Európában. A népesség közel két százalékához ér el a munkánk. Persze Mexikó nagy ország és sokan élnek itt, 127 millióan, tehát a viszonylag kis elérés is azt jelenti, hogy sokan jönnek színházba. De az fogalmazódott meg bennem, hogy tudhatnánk a kétszázalékos elérésnél jobbat is. Mexikó demográfiailag fiatal ország, így még inkább fontos, hogy a fiatalokhoz szóljunk. Ők alkotják társadalmunk nagyobb részét. Én eredetileg egy olyan kortárs színházat szerettem volna csinálni, ami közel áll az emberekhez, ahol a valós problémákról beszélünk. Elsődleges fókuszba került az új szövegek létrehozása, és ehhez kapcsolódik a DramaFest, az a nemzetközi kortárs színházi fesztivál, amely teret biztosít az írók és rendezők új generációjának.

– Miért tartja fontosnak a fiatalok megszólítását?
– Mexikó az ellentétek országa: vannak, akik jólétben, bőségben élnek, de nagy problémát jelent a szegénység és az analfabetizmus is. Sokan úgy gondolják, hogy a művészet nem hasznos a társadalom számára, nem közvetít releváns és kézzel fogható értéket, és hiba közpénzt áldozni rá. Emiatt mi művészek – akik általában elhisszük, hogy a világ legfontosabb misszióját végezzük – is elbizonytalanodunk, hogy kell-e, szabad-e alkotnunk. A művészet eszközeivel próbálunk tenni az egyenlőtlenségek ellen, de még így is megkérdőjelezzük önmagunkat. Nagy viták voltak nálunk az elmúlt években arról, hogy mennyi támogatást kéne kapnia a művészvilágnak. Megkérdőjelezték, hogy bármilyen értéket képvisel az, amit csinálunk. Vannak ugyanakkor olyan élethelyzetek, amelyek bebizonyítják, hogy a művészet nélkül nincs élet. Ilyen volt a Covid pandémia: a bezártságban, elszigeteltségben az emberek a művészetbe, a fikcióba tudtak kapaszkodni, ez jelentette a mentális túlélést.

Absztrakt terek, konkrét üzenetek - Aurora Cano a Moszkva című előadás díszletében Forrás: Fotó: Teatro de Babel)

– Milyen problémákkal néz szembe manapság egy mexikói színésznő?
– Legfőbbképpen azzal a társadalmi elvárással, amely a nőket nem a művészetben szeretné látni, hanem más, főként segítő szakmákban. Ahogy máshol is, nálunk is sokkal több színésznő van. De nemcsak a színészek között jellemző ez az egyenlőtlenség, hanem a nézők összetételében is. Azt figyeltem meg, hogy sokkal több nő jön el az előadásokra, és ez ugyanúgy igaz Mexikóban, mint Spanyolországban, vagy bármely más európai országban. A nők vagy elhozzák a barátjukat, férjüket, vagy nem, de ha igen, általában ők választják ki, hogy melyik előadást nézzék meg.

– Elképesztően sok szerepben kell helytállnia: a mexikói Nemzeti Színház művészeti vezetőjeként, a Teatro de Babel és a DramaFest alapítójaként és igazgatójaként, valamint alkotóként is. Hogyan tudja ezeket összehangolni?
– Karrierem elején szerettem volna minél többet színpadon lenni. Ezzel párhuzamosan viszont rendezést is tanultam, ám ezt az oldalamat jó ideig nem mutattam meg. Aztán később fedeztem fel azt az igényemet, hogy a színpadi háttérmunkákban is részt vegyek, és az elmúlt évtizedben már inkább ezekre a feladatokra fókuszálok, és viszonylag keveset játszok. A fundamentalistában a magyar közönség színésznőként is látni fog, de ez inkább tekinthető kuriózumnak, mióta rendezőként, szerzőként, szervezőként vállalok több feladatot. Igyekszem mindig egy szerepre koncentrálni, így nem hiszek abban, hogy én legyek egy előadás rendezője, ha játszom is benne. Nagyon elégedett voltam a Teatro de Babelben végzett munkámmal, a MITEM fesztiválra való felkérésünkkel, és ekkor neveztek ki a Nemzeti Színház művészeti vezetőjének. Ez most azt jelenti számomra, hogy újra kell értelmeznem a feladataimat: a DramaFest igazgatását például kiváló kollégám, Rachel Araujo veszi át tőlem, és én inkább tanácsadói szerepet vállalok a szervezésben. Szerencsére sikerült összehangolnom a munkáimat, de be kell vallanom, nem sokat aludtam mostanában.

Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!