Ismert tévés fúrta ki a Kádár-diktatúra televíziójából a színésznőt

Fodor Zsóka, születési nevén Fodor Erzsébet Gizella Mária magyar színésznő, szinkronszínész

Tavaly volt nyolcvanéves, gyermekkora óta színésznőnek készült. Azonban a történelmi helyzet és a családi viszonyok következtében Rózsahegyi Kálmán színiiskolájából kikerülve egy ideig kétkezi munkával kereste a kenyerét, miközben néhány gimnáziumi osztályt esti iskolában végzett el. Fodor Zsóka végül még az érettségi vizsga előtt sikeresen felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol egy olyan osztályban kezdte meg színművészeti tanulmányait, amelynek több hallgatója is országosan ismert művész lett – nem sokkal a diplomájuk megszerzése után. A színésznő sorsa másként alakult, pályakezdő korszakában egy ideig tévébemondóként is dolgozott, azonban a békéscsabai, majd a szegedi színházhoz kerülve főszerepek sorát játszhatta el. A Tisza-parti városban egy emberként szerette a publikum – de egy igazgatóváltást követően a színésznő mégis úgy döntött, hogy a fővárosban próbál szerencsét. A Barátok közt című szappanopera végül számára is országos ismertséget hozott, ám évtizedes televíziós jelenlét után mégis a színházi létet választotta.

Úgy tudom, hogy kilencéves korában kényszerű „életmódváltáson" esett át. Addig felhőtlenül teltek a gyermekévei?

Boldog gyermekkoromat éltem a Krisztinavárosban. Megvoltak a magam barátai. A nálam hat évvel idősebb bátyámnak is. De „átfedések" is akadtak, köztük egy kedves, lenyalt hajú szőke fiúcska, aki kottákkal a hóna alatt szaladgált. Ő volt Lacika, az Omega együttes későbbi orgonistája, Benkő László. Velem is jó barátságban maradt egész életében. Ami a családomat illeti, édesapám, Fodor Béla a posta műszaki főellenőre volt. Ifjan világszép ember, magas, vékony, barna hajú, szürke szemű, fogpasztamosolyú sármőr; hasonló küllemű, mint a filmsztár Cary Grant. Édesanyám, Hittaller Róza pedig egy rendkívül okos, szellemes, talpraesett asszony volt. Korcsolyázott, charlestonversenyt nyert, de a konyhában is brillírozott. Ám történt aztán, hogy az édesapám beleszeretett az egyik kolléganőjébe, Borbálába, egy erdélyi asszonyba, aki erősen hasonlított Bara Margit színésznőre. Apám ugyanakkor nagyon szeretett minket, édesanyámnak is azt mondta: „Rózsika, nem arról van szó, hogy nem szeretlek, de nem tudok a Bori nélkül élni". Háromszor költözött el, jött vissza, majd végleg elment – velem együtt.

Fodor Zsóka Fotó: Polyák Attila - Origo

Önnel együtt?

Akkoriban a bíróság a fiút ítélte az apának, a lányt az anyának. Csakhogy az édesanyám azokban az időkben több betegséggel küzdött, így a válóperes bíróság az egészségi állapotára való tekintettel engem ítélt édesapámnak. A bátyám maradt anyánknál, mert ő már ipari tanuló volt, a gyakorlatokon keresett némi pénzt, tudta támogatni az édesanyámat. Én pedig apámmal jártam albérletről albérletre, ezért történt, hogy a nyolc általánost hat iskolában végeztem el. Hozzáteszem: édesanyám idővel minden betegségéből kigyógyult, száz évig élt.

Ön a második világháború idején született. Polgári hátterű családjának miként alakult utóbb az egzisztenciája?

A szüleim karaktere közötti különbség – mely egzisztenciális szempontból is meghatározó – már a háború alatt is megmutatkozott. Jóvágású édesapám nem volt túl bátor ember, ellentétben az édesanyámmal. Anyukám volt az, aki az ostrom idején felment a szomszédokkal a budai várba az elhullott, megfagyott lovak húsáért. Jöttükre azt mondogatták a várbeliek: „Jönnek a Krisztinából lóhúsért a férfiak, meg a Fodorné." Anyám eredetileg varrni tanult, ahogy az öt nővére is. A háború után – mivel kiválóan főzött – ő lett a Krisztina körúti Postapalota konyhafőnöke. 1947 után sorra kerültek a keze alá konyhalánynak az úgynevezett deklasszált elemek. Apácák éppen úgy, mint utcalányok. Anyám jópofa, szabad szájú teremtés volt, így hamar elmosódtak közöttük a különbségek. Apám állásban maradt, de a jövedelme, ahogy maga a rendszer is, megváltozott. 1956-ban a bátyám elhagyta az országot, megbújva egy dupla fenekű vöröskeresztes autóban. Az egyik nagynéném lánya már 1939-ben kivándorolt Venezuelába a férjével, ők küldtek a bátyámnak befogadónyilatkozatot a bécsi menekülttáborba. Én pedig idővel visszakerültem az édesanyámhoz

Mikor?

1956-os forradalom idején. Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába jártam, és október 23-án este, a gyakorlatok után megindultam hazafelé. Az első szerelmem, a későbbi színművész Dávid Kiss Ferenc kikísért a villamoshoz. De nem jött a villamos, teherautók dübörögtek mindenfelé, nemzeti színű zászlók lobogtak rajtuk. Akkoriban apámmal és a szerelmével laktam, mert idővel összeköltöztek, és aztán negyven évig éltek hibátlan házasságban. Lett szép otthonuk is, de '56-ban még egy Albertfalván átalakított istálló egyetlen szobájában húzódtunk meg mindhárman. Bori petróleumfőzőn készítette az ételt, kihúzható dívány volt a közös fekhelyük apámmal, én pedig egy kempingágyon aludtam. Október 23-án Dávid Kiss Ferenc egészen hazáig kísért, de villamos híján hét óra helyett éjjel tizenegyre érkeztünk meg. Apám nem tudta, mi folyik Pesten, az ágy szélén ült összeroskadva, utánam aggódva. Amint meglátott, felállt, s már lendítette is a karját egy méretes pofonra – pedig soha még meg nem ütött. Én rákiáltottam: „Édesapám, kitört a forradalom!" Apám lefékezte a mozdulatát, majd azt mondta: „Aki ilyen tehetségesen hazudik, az nem érdemel pofont!" Aztán jött, ami jött, a forradalom elbukott. Amikor a bátyám elment külföldre, akkor természetes volt, hogy odaköltözöm a magára maradt édesanyámhoz.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába miként került be?

Mióta az eszemet tudom, színésznő szerettem volna lenni. Hatéves koromban főszereppel kezdtem Saláta Sáraként, akkor még a krisztinavárosi iskolában. Tizennégy évesen pedig egy éppen aktuális tanintézmény színeiben nyertem aranyérmet a nagy-budapesti szavalóversenyen. Rózsahegyi színiiskolájába pedig alighanem azért kerülhettem be, mert apámnak lelkiismeret-furdalása volt miattam. Mert megesett, hogy az albérleti évek alatt nem vele laktam, mivel el volt foglalva a Bori-féle szerelemmel. Amikor nagy volt a lángolás, akkor kiadott idegenekhez, akiknek pénzt fizetett az ottlétemért. Tudta ugyanakkor, hogy színész akarok lenni, kárpótlásként találta nekem Rózsahegyi színiiskoláját, ahol kifizette a havi százötven forintos tandíjat. Azt is szorgalmazta, hogy gimnáziumba menjek, de miután visszaköltöztem az édesanyámhoz, számomra világos volt, hogy dolgoznom kell. Voltam segédmunkás, díjbeszedő, hajmosó, eladó a Corvin Áruház játékosztályán. Különös, de akkoriban esett az első sajtómegjelenésem is. A Csemege Édesipari Gyárban engem választottak egy termelési riportot illusztráló fotóhoz. Az Érdekes Újságban jelent meg, a következő képaláírással: „Fodor Erzsébet szaloncukrot címkéz."

Meddig tartott ez a korszak?

A forradalom után három évig nem találkoztam Dávid Kiss Ferivel, akkor azonban ismét összejöttünk. Az ő kérésére mentem el esti gimnáziumba. A harmadik osztályt végeztem, amikor második próbálkozásra felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Elsőre rossz anyagot vittem. Se melle, se popsija kislányként Tóth Árpádtól mondtam A vén ligetben című verset. „A vén ligetben jártunk mi ketten,/ Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;/ Hozzám simult félőn, ijedten,/ S éreztem: nem a régi már." Piszkafa kislánytól furán hangzott. Feri az első kísérletem idején már harmadéves volt; Sulyok Mária mondta neki, hogy szép is vagyok, humorom is van, de jobb, ha érek még egy kicsit. Második alkalommal a harminckét tagú zsűri egyhangú szavazatával vettek fel. Pap László Szép legény volt a szeretőm című versét mondtam. Az abban megszólaló cserfes kislány már inkább illett hozzám.

Az érettségi hiánya nem okozott gondot?

Akkoriban nem. Eleinte mégis zavart, hogy nekem nincs, miközben az osztálytársaim mind maturáltak. Szinetár Miklós osztályába jártam, mások mellett Balázs Péterrel, Bálint Andrással, Drahota Andreával, Ernyey Bélával, Moór Mariann-nal. A rostavizsgákon olykor rezgett alattam a léc, de elsősorban a humoromnak köszönhetően lediplomáztam. Szinetár Miklós nem igazán szeretett, de elismerte a képességeimet.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Alapjában nehéz időszak volt?

Öröm is volt benne. A Nemzeti Színházban voltam gyakorlatos, a Tragédiában én lettem a virágáruslány. Básti Lajos – aki Bessenyei Ferenccel kettőzve játszotta Ádámot – híres volt arról, hogy nem szívleli a főiskolásokat, engem mégis nagyon kedvelt. Amikor nem volt jelenésem, mellette kellett ülnöm a takarásban, az életemről mesélve. Kedvére volt az előadókészségem. Lermontov A démon című elbeszélő költeményéhez engem kért maga mellé narrátornak. Akkor még nagyon kellemes hangom volt, nem rekedtes. Gobbi Hilda is elismert, aki akkoriban volt a József Attila Színház tagja, amikor a főiskolát elvégezve én is odakerültem 1966-ban. Fiatalon híresen nagy beugró voltam. A kaktusz virágában én vettem át Botticelli Tavaszának szerepét Vámos Ilonától. Nem egyszer „rajtakaptam" Hildát, hogy a színpad széléről drukkol nekem. Hozzáteszem, soha egy huncut gondolata nem volt velem kapcsolatban, pedig tudható, hogy nem a férfiakhoz vonzódott. Tehetséges, jópofa, vagány kislánynak tartott.

Diploma után, a pesti feladatait megelőzően, még 1965-ben Kecskemétre szerződtették, ahonnan egy év után távozott. Miért?

A fővárosba vágytam, így lettem én az egyik első szabadúszó színész. Pestre kerülve a József Attila Színház mellett játszottam a Vígszínházban is, ahol Darvas Iván csak Amálkának hívott, puszta szeretetből.

Dávid Kiss Ferenc még jelen volt az életében?

Még elsőéves voltam, amikor ő végzett. Pécsre szerződött, én pedig elhagytam Szente András Európa-bajnok kajakozóért. Feri pedig Pécsett beleszeretett Gyarmati Ágnes jelmeztervezőbe.

Nem az Európa-bajnok volt az első férje.

A József Attila Színház és a Vígszínház mellett az Irodalmi Színpadon is voltak feladataim. Az első férjem ott volt szervező. Kedves, sármos fiú, egy év után mégis elváltunk. Utóbb háromszor nősült. Pár hónapja hunyt el, a haláláig jóban voltunk.

Négy év fővárosi szabadúszás után, 1970-ben leszerződött a Békés Megyei Jókai Színházhoz. Pestről nézve Békéscsaba elég messze van.

Úgy éreztem, hogy még mindig van mit tanulnom. Beláttam: ha szélesebb skálán szeretném gyakorolni a hivatásomat, arra egy dúsabb repertoárú vidéki színháznál több a lehetőség.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Két évad után ismét a fővárosban volt.

Újabb házasság magyarázza. Második férjem Henkel Gyula volt, egy lenyűgöző tehetségű művész. Az ifjú Kalocsai Miklósra hasonlított, a lábai ugyan kicsit görbék voltak, de úgy táncolt velük, mint az ördög. Ő is vidéken kezdte a pályát, majd 1972-ben leszerződtette a Fővárosi Operettszínház. Vámos László, a teátrum főrendezője volt az esküvői tanúnk. A férjem felajánlotta, hogy az operettszínházi lehetőséget feladva leszerződik Békéscsabára, de nem volt számomra kérdés, hogy én jövök fel Budapestre.

Pesten nem színháznál helyezkedett el, hanem egy időre tévébemondónő lett.

Amikor eldöntöttem, hogy otthagyom a békéscsabai színházat, akkor felhívtam Szinetár Miklóst, és megkérdeztem: nem tudna-e munkához segíteni? Akkoriban került vezetői pozícióba a Magyar Televíziónál, és azt mondta, hogy éppen bemondónőket keresnek. Berkes Zsuzsával és Kertész Zsuzsával indult a magam kurta bemondói pályafutása. Egy év után fúrt ki egy ismert tévés, azzal az indokkal, hogy színészdiplomám van és túl szép a hangom. Az abszurdok korszakát éltük.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!