Nem a meztelenség, nem a halál, hanem a csoda kezd tiltottá válni

Húsvét van, a kereszthalál és a feltámadás ünnepe a keresztény világban. A kereszténység lett mára a leginkább üldözött vallás, sokszor halljuk ezt mostanában. És ha felidézzük, hányféleképpen próbálták az elmúlt években itt, Európában korlátozni a kereszt jelképét, nem is csodálkozunk ezen az elsőre meglepőnek látszó állításon.

Amikor 2020 elején Drezdában jártam, nem sejthettem, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó külföldi utazásom. A világjárvány korábban elképzelhetetlen korlátok közé szorította az életünket. Európa lezárta a határai, a belsőket is, sőt, - érthetően - ahhoz is engedély kellett, hogy valaki a szomszédos kerületbe átmehessen.

Valóság lett újra, ami évszázadokon természetes volt az átlagember számára: maradni ott, ahol megszületett.

Mert a motorizáció előtt az utazás drága volt, lassú és veszélyes. Jóval később pedig Európa keleti „blokkjában", ahogy akkoriban nevezték, vagyis a diktatúrák nem engedték utazni az embereket.

Munkácsy Mihály: Golgota

A pandémia első, második hullámában mindenki azt találgatta, milyen lesz Európa azután, hogy az élet újraindul. Nem lehetett még tudni, hogyan élünk majd ezután, de azt igen, hogy valami örökre elveszett vagy megváltozott. Sokak szerint ez nem is baj, mert a régi – járvány előtti – Európával valami nagyon nem volt rendben, hogy mindaz, ami történt, megtörténhetett. És ekkor még fogalmunk sem volt arról, hogy jöhet még rosszabb: a háború.

A világjárvány, mint valami furcsa, torz tükör, egyszerre idézte fel az évtizedekkel – vagy századokkal – korábbi Európa képét, és valami ijesztő, anti-utópisztikus jövőt is.

Ez utóbbi azokat a cukinak szánt videókat látva jutott eszembe, amelyeken vadállatok kószáltak az utcákon Dél-Amerikától Ausztráliáig. Lelkes ostobaságokat lehetett olvasni a kommentekben arról, hogy éppen „visszahódítják" az életterüket, kérdés persze, mikor volt élettere egy pláza a farkasoknak vagy egy szökőkút a vízilovaknak. A látvány inkább a 12 majom című film jeleneteire hasonlított, a házak között, autópályákon és kiürült tengerpartokon sétálgató, ugráló, lustálkodó vagy rohangáló vadállatok inkább a katasztrófa érzetét keltették. Az ember világa – emberek nélkül, akik akkoriban az utcára sem nagyon mehettek ki, bentről, az ablak mögül filmezték mobiljukkal az állatkertté vált lakóhelyüket. A torz tükörben minden helyet cserélt.

Minderről még semmit sem tudva, különös módon Drezdában éppen az a kérdés foglalkoztatott, hogy miben különbözik a 19. század eleji és a mai élet – és miben hasonlít. A tűnődés oka pedig két festmény volt, amelyek egymással szemben függtek az Albertinum képtár második emeletének egyik termében, amelyet a múzeum térképén röviden csak „Német romantika" címmel láttak el. A Kereszt a hegyen (Tetscheni oltárkép) Caspar David Friedrich-től és Hermann Nitsch festménye, A keresztút stációja éppen egymással szemben függtek.

Caspar David Friedrich: Kereszt a hegyen

Friedrich oltárképe fent félköríves, gazdagon faragott, aranyozott keretben áll, a képen a sötét sziklacsúcsba szinte beleolvad néhány fenyő és a kereszt, felette pedig az eget teljesen beborító égbolton a bíbor, piros és rózsaszín árnyalatai váltakoznak. Szemben Nitsch vásznán a sárgás, mondhatni testszínű alapon bíbor, piros és lila festék sávjai, fent vastagabban felkenve, aztán vékonyodó csíkokban csorognak le a kép aljáig.

Ez a felületes ránézésre is modern darab nem igazán illett Carus, Dahl, Richter és Runge társaságába. A múzeum szakemberei is érezhették, hogy itt szükséges valami magyarázat, ezért készítettek egy szórólapot, amelyből kiderült, hogy az állandó tárlaton belül váratlanul egy miniatűr, mindössze két képből álló időszaki kiállításba botlottunk. A két festményt pedig témán kívül még az is összeköti, hogy a keletkezésük korában (a 19. század első éveiben, illetve a huszadik század hatvanas éveinek legelején) mindkettő jókora botrányt keltett.

Aki ismeri Nitsch nevét, persze tudja, hogy a bécsi akcionisták performanszai és művei sokak szemében még ma is elfogadhatatlanok, kivált a meztelen testek manipulálása és - érthetően - a vallásos jelképek felhasználása miatt. De hogy ez a kiegyensúlyozott kompozíciójú és harmonikus színvilágú festmény mivel keltett botrányt a hatvanas években, évtizedekkel a kubizmus és a dada, Malevics fekete négyzete, illetve szuprematista képei vagy éppen Mark Rothko színes téglalapjai után, arra a festmény mellé ragasztott leírás adott magyarázatot: a vásznon festék és vér látható.

Friedrich képe előtt viszont bármeddig álldogálhat a látogató, valószínűleg nem fog rájönni, hogy mi volt a felháborodás oka. A múzeum segít: hát az, hogy

tájképet merészelt az oltárra helyezni, vagyis azt állítani, hogy egy hegycsúcsnak, felhőknek és fenyőfáknak éppúgy köze lehet a szentséghez, mint az isenheimi oltárkép megszokott alakjainak.

Ma már persze nehezen érthető, sőt kissé abszurd a felháborodás, amit pusztán az okozott, hogy valaki nem úgy festette meg Krisztus szenvedését a keresztfán, mint M.S. Mester, El Greco vagy Munkácsy Mihály. Ahogyan nehéz elképzelni, hogy manapság bárki elájulna Haydn Üstdob – szimfóniájának crescendóját hallva, vagy hogy zenészek fellázadnának a Trisztán és Izolda próbáján, mondván, ez nem zene, képtelenség eljátszani.

Valójában Friedrich képe pontosan azért volt botrányos, amiért Nitsch-é, és itt a hangsúly a múlt időn van.

Gyanítom, hogy ma már az emberek többségét egyáltalán nem rázza meg a tudat, hogy vért lát egy festményen. Mi az a pár csík emberi nedv, ahhoz képest, hogy az ultraliberális norvég kormány 12 év alatt egymilliárd forintnyi támogatást adott egy férfinek, aki a fenekével fest? Egészen pontosan a fenekéből spriccelt festéket a vászonra, és az ánuszába dugott ecsettel kenegette szét, aztán meztelenül hempergett az egészen. Az erről készült felvétel nyilván sokakat sért, felháborít, gusztustalannak tartják és azt mondják, ennek semmi köze a művészethez. Nincs is persze.

De most nem ez az érdekes. Hanem a hivatalos hozzáállás. Ennyit változott a világ: amire hatvan éve tüntetések, betiltás és letartóztatás volt a reakció, az most (abszurd) állami támogatást kap. Természetesen még nem tudjuk cáfolhatatlanul, hogy amit a norvég festő csinál, az művészet vagy blöff. Gyaníthatóan az utóbbi, már csak az állami támogatás miatt is: valóban szubverzív zseniket ritkán ismernek el azonnal. Itt az ellentmondás igazán érdekes: a megbotránkoztatás mára a rendszer részévé vált és ezzel a lényegét veszítette el, vagyis tulajdonképpen megsemmisült. Aki mostanság – az amúgy primitív – polgárpukkasztás szót a szájára veszi, nevetségessé válik.

Ez egyértelműen mutatja, hogy mennyit változott az emberek – közhelyesen fogalmazva – ingerküszöbe:

a 19. század elején az volt blaszfémia, hogy valaki egy tájképet emelne az oltárra, százhatvan évvel később pedig az, hogy valódi vérrel ábrázolja Krisztus kiontott vérét, vagy egy feldarabolt bárányt feszít keresztre. Ma pedig már – kis túlzással – semmi.

A „polgár – festékpatron – pukkasztónak" állami támogatásra van szüksége, hogy pukkaszthasson.

Ugyanakkor a bécsi csoport akcióit sokan még ma is istenkáromlásnak vagy gusztustalan perverziónak tartják, és nem kizárólag begyepesedett agyú emberek. Magyarországon például a kilencvenes években nyilvános és heves vita robbant ki esztéták között azzal kapcsolatban, hogy művészet-e, amit Nitsch és társai művelnek, vagy sem. És most nem az a fontos, kinek lett vagy volt igaza, hanem az indulat, amit a kérdés kiváltott. (Természetesen nem a festmények, hanem a sokszor obszcén akciók.) A lelki- és tudatállapot nyilván hasonló minden esetben, amikor a művészet botrányt okoz. A felháborodás oka és logikája is ugyanaz: sérült a szokás tabuja. Ki látott már olyat, hogy egy oltárképen a táj legyen a főszereplő – vérrel fessenek. Wagnert idézve: Hát ma láttál ilyet! (Heut hast du's erlebt!). Wotan, a főisten veti ezt oda a feleségének, aki azt kérdezi, mikor látott már olyat a világ, hogy két testvér szerelemmel szereti egymást. A főisten és asszonya egy tabu megdöntéséről vitatkoznak, ahogy Friedrich oltárképének kritikusai és védelmezői is. A kérdés sokkal inkább az, hogy ami első alkalommal, újdonságként akkora vihart kavart, másodjára vagy századjára is képes lesz-e hatni. Egyszerűbben: művészetről van-e szó, vagy csak egy ötletről. És erre nincs általános válasz, minden egyes esetben az idő dönti majd el, hogy mi valódi műalkotás és mi blöff.

Ami pedig az újdonság tabusértő értékét illeti, azt éppen Nitsch és társai, a bécsi akcionisták vették el nagyon sok későbbi performansz-„művésztől", akik szándékos megbotránkoztatással akartak hírnévre és pénzre szert tenni, köztük a fenékkel festő illetőtől is.

És nemcsak tőle. Úgy egy éve, Párizsban egy színház nézőterén ülve jutottak eszembe azok a fényképek, amelyeken Rudolf Schwarzkogler önkasztrációt imitált. Egy kétségtelenül nagy sztárrendező, Ivo van Hove rendezte az előadást Euripidész két drámája, az Elektra és az Oresztész alapján, ő nemrég egyetlen évadban példátlan módon három operát is színre vitt a New York-i Metropolitanben. Jó hír, hogy aki látni akarja egy rendezését, nem kell elutazzon, Ivo van Hove is részt vesz ugyanis egy előadással idén a Színházi Olimpián a Nemzeti Színházban.

Ivan van Hove: Elektra/Oresztész

Párizsban volt egy érdekes pillanat: amikor Oresztész megöli Aigiszthoszt, a holttestet bevonszolja a színpadra, ahol Elektra lemezteleníti – már ekkor volt némi mozgolódás a nézőtéren –, majd egy késsel levágja a nemi szervét, és még bele is harap, aztán kiköpi. Sziszegés, felkiáltások, jajgatás. Az általános reakciót hazugnak és konvencionálisnak éreztem:

lám, a művelt közönség tudja, hogyan kell reagálni, ha provokálják.

Mint amikor valaki túl hangosan kiabál szex közben, és éppen ezzel leplezi le, hogy csak tetteti az orgazmust. Persze a csonkítás és a kannibalizmus külön-külön is olyasvalami, amitől az ember gyomra akkor is összerándul, ha csak imitációt lát. De ez a jajgatókórus valahogy mégis hamisan szólt.

Persze az újdonság erejének és elévülésének csapdája a színpadon is elkerülhetetlen:

ami valamikor forradalmi tett volt, és hihetetlen izgalmakat okozott, ezredik alkalommal már legfeljebb egy ásítást tud kicsikarni a nézőből.

Elkeserítő a rengeteg kiüresedett színházi klisé, hogy nincs előadás meztelenség, videórészlet, élő kamerakép kivetítése, mikrofonba beszélés-éneklés nélkül, hogy csak néhány példát mondjak. És nem, nem a prüdéria beszél belőlem, nem az a bajom a meztelenséggel sem, hogy zavar. Éppen az a baj, hogy már egyáltalán nem zavar és az esetek többségében mást sem csinál. A legtöbb, amit kivált, egy türelmetlen sóhaj: jaj ne, már megint... Ezeknek a divatos, agyonhasznált kellékeknek a hatása kontraproduktív, éppen nem azt sugallják, hogy valami nagyszerű, inkább kétséget ébresztenek és gyanút, hogy amit látok, blöff. Hogy mindenáron hatást akarnak rám gyakorolni, kívülről, ahelyett, hogy valóban hatással lennének rám, belül. A pucér testek látványa ma már nem tudja eltakarni, hogy – elnézést a szójátékért – a király meztelen: a rendezés, a kép, a film, a regény üres.

A következő oldalon folytatódik