Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Édesapja úgy kezdte meg operaházi pályafutását az intézmény magántáncos szólistájaként, hogy korábban nem tanult intézményi keretek között táncolni. Miként szerezte meg azt a tudást, amely alapot adott ehhez a pozícióhoz?
Apai nagyapám öltöztető szabóként dolgozott az Operaházban, édesapám is bejáratos volt az intézménybe. Anyagilag sosem voltak könnyű helyzetben. Amikor nagyapám az első világháborúban hadifogságba került, apám, hogy nagyanyámnak segítsen cégtáblákat festett, másrészt statisztált az Operaházban. Nyarait Pannonhalmán, egykori nevén Győrszentmártonban töltötte, nagyanyám innen származott. Ott akkoriban orosz hadifoglyok dolgoztak a gazdaságokban, akik esténként fogták a gitárt és a harmonikát: zenéltek, táncoltak. Apámnak tetszett mindaz, amit tőlük látott, és elkezdte megtanulni a táncaikat. Amikor az Operaházban színre vitték a Diótörőt, a statisztákat is kérdezték, tud-e valaki orosz táncot? A balett hőskorában egy-két balettmester vezette az Opera balettegyüttesét, amelyben alig akadt férfi táncos, megesett, hogy a férfi szerepeket is nők táncolták. Apám jelentkezett a Diótörő orosz táncára és koreografált magának egy trepákot, egy tempós orosz népi táncot. És statisztált tovább a többi darabban. Miután leérettségizett, megtartotta az operaházi feladatait, de – biztos, ami biztos – elhelyezkedett főállásban egy bankban. 1928-ban járunk, amikor másodszor látogatott Magyarországra a világhírű orosz Gyagilev Együttes. Háromszögletű kalap című táncjátékukat a társulat egyik volt tagja, Albert Gaubier tanította be az operaház együttesének. A kormányzó szerepét alakító táncos lebetegedett, s megkérdezték: ki az, aki képes lenne eltáncolni a szerepét. Apám jelentkezett. Akkora sikere lett, hogy leszerződtették szólótáncosnak az Operaházba.
1936-ban koreográfusként is debütált: színpadra állította a Csárdajelenet egyfelvonásos táncjátékot. Idéznék néhány gondolatot abból az elemzésből, amelyet a bemutató idején írt a Pesti Napló című lapban a kor legnevesebb zenetörténésze, zenekritikusa, Tóth Aladár. „A Csárdajelenet kétségkívül új korszakot szakot nyit a magyar színpadi táncművészet életében. Operaházunk az utóbbi időben többször kísérletezett a magyar balettkultúra kifejlesztésével. Nem volt könnyű ez a kísérletezés, hiszen a magyar színpadi tánc múltjában a valódi kultúra kialakulásának három legfontosabb tényezője hiányzott. A magyar színpadi táncmimika; a magyar tánc ősi, népi anyaga és az a zseniális koreográfus egyéniség, aki a tánc ősi, népi anyagából a színpadi tánc művészi formáit megteremthette volna. A Csárdajelenet színpadának két hőse van. Az egyik a magyar nép, amely a Gyöngyösbokréta táncaival megismertette operai balettünkkel az eredeti magyar tánckultúra ősanyagát, a másik Harangozó Gyula. (...) Szinte hihetetlen, hogy mit produkált ez a fiatal művész, mindjárt első kísérletével. Jóformán máról-holnapra fedezte fel és aknázta ki balettszínpadunk számára néptáncunk elemeinek roppant teátrális gazdagságát." Szép elismerés. Bár lehet, a táncvilágtól távol állók számára némileg sokrétű. Összegezhető egy mondatban is a zenetudós által megfogalmazottak lényege?
Édesapám színpadi karakterré változtatta a magyar néptáncot, amely a balettszínpadon is megállta a helyét. Egyébként szinte az első koreográfiájával egy időben nekilátott az átgondolt társulatépítésnek is, valamint megteremtette az alapot a honi balettművészet intézményes oktatásához. Első lépésként, 1936-ban hazahívta Nádasi Ferencet. Róla tudni kell, hogy külhoni tanulmányok után lett 1913-ban az Operaház első honi születésű szólótáncosa, majd 1920-ban külföldre távozott – részben az akkori balett tagozat szakmai válsága miatt. Apám kérésére visszatért, és feleségével, Nádasi Marcellával megnyitották az Andrássy úti Drechsler-palotában a Nádasi Balett Stúdiót, amely államosításáig az operaházi táncosok első számú tanintézményének számított. Olyan táncosok tartoztak a tanítványaik közé, mint például Lakatos Gabriella, Orosz Adél, Kováts Nóra, Rab István, Havas Ferenc, Róna Viktor. Az Operaház balettegyüttesének az ötvenes évekre komoly férfikara is lett. Édesapám hozta létre azt a formát, metódust, amelyben a Magyar Nemzeti Balett a későbbiekben is működött.
Id. Harangozó Gyula 1950 és 1960 között töltötte be az Operaház balettigazgatói posztját. Ugyanakkor tudható, hogy a 1945 után kezdődő világ nem igazán volt a kedvére. Mivel volt a legnagyobb gondja?
Az 1945-öt követő változások előtt több nyugati nagyvárosban megfordult táncosként, koreográfusként. Volt például Berlinben, Londonban, ahol Léonide Massine, a kor egyik legnagyobb táncosa és koreográfusa le akarta szerződtetni. A pesti opera ezt nem szerette volna, de nem kötötte gúzsba apámat: minden lehetőséget megadtak neki, hogy nemzetközi kapcsolatokat alakítson ki. Amikor aztán a Milánói Scalában színre vitte a Polovec táncokat, balettigazgatói állásajánlatot kapott, és arra már igent mondott. Milánóban lakást, a Comói-tónál egy házat biztosítottak számára. Három hónapig bírta, de hiányoztak neki a budapesti kiskocsmák a baráti művésztársasággal. Hazatért. Aztán 1945 után új korszak kezdődött, apám úgy érezte, szűkül a mozgástere. Ő sosem politizált, csak levonta a logikus következtetéseket a hétköznapok valóságából. Érdekes fejlemények is adódtak abból, amikor elmondta, mire jutott. Idézhetnék ennek kapcsán egy korabeli jelentésből, amely idővel bekerült a Történeti Levéltár anyagai közé. De érdemes lenne előbb a balett-történet egy meghatározó korszakát felidézni, hogy érhető legyen a jelentés háttere.
Köszönettel hallgatom.
Az Orosz Cári Balett az oroszországi forradalmak idején éppen turnézott. A táncosok egy része kint maradt Franciaországban, és hamarosan Ballet Russe néven léptek fel független társulatként Monte Carlóban, Párizsban és Londonban. Szergej Pavlovics Gyagilev volt az impresszáriójuk, s olyan művészek tartoztak az együtteshez, mint például Mikhail Fokine, George Balanchine vagy a már említett Léonide Massine. A rendkívül progresszív társulat olyan zeneszerzőkkel dolgozott együtt, mint Sztravinszkij, Debussy, Prokofjev, Erik Satie, Maurice Ravel. Díszleteiket a kor legnevesebb képzőművészei tervezték, például Kandinszkij, Benois, Pablo Picasso, Matisse. Jelmeztervezőik között volt Coco Chanel, Leon Bakst. Teljesen más típusú balettet képviseltek, mint a tizenkilencedik századi nagy orosz balettek. Nagyon pergő, rendkívül újszerű, fantasztikus előadásokat hívtak életre. Édesapám sokat látott közülük, s ezeket a táncokat tekintete példaadónak. Nem pedig a nagy, hömpölygő, négyfelvonásos orosz baletteket, amelyekben a táncosok színészi megmutatkozását az eltúlzott mimika, az egymásra mutogatós színpadi kommunikáció jellemezte. Apám koreográfiái a Csárdajelenettől kezdve mind a progresszív irányzathoz tartoznak. 1937-ben még egy gázálarcos balettet is színre vitt Talán holnap címmel. A felszabadulás után ismét a nagy orosz baletteket kezdték erőltetni a kultúra akkori megmondóemberei, átcímkézve azokat modern szovjet balettnek. Apám hiába mondta, hogy ezeknek ugyan megvannak az értékeik, de a világ már máshol tart, nekünk is azt kellene követni, ami a fejlődést jelenti. Rásütötték, hogy reakciós, és akkor született meg az a dokumentum is, amelyet említettem. A jelentéstevő ezt írja benne: „Az operaházban és különösen a balett területén továbbra is érezhető a szovjet balett kiszorítását célzó hangulat felszínen tartása. Harangozó Gyula, a balett vezetője kijelentette: csak akkor hajlandó A diótörő című balettben szerepét eljátszani, ha az összes szovjet balett partitúráját összeszedik és a November 7-e téren nyilvánosan elégetik." Apám nem a tradíciót tagadta, azért jött indulatba, mert a múlt értékeit akarták jelenkorinak hazudni. Ugyanakkor 1955-ben egy ilyen kijelentés nem igazán tett jót az ember karrierjének.
Mégsem lett súlyosabb következménye a dolognak.
Részben a Szovjetunióban élő táncművészeknek köszönhetően. Apám volt a színpadi tolmácsolója a vasfüggöny mögött annak a nyugati új hullámnak, amelyből a szovjetek a nyugati turnéikon sem láthattak semmit, mert tiltották számukra. Magyarországon azonban megtekinthettek hasonló produkciókat, mert bár a honi elvtársak az orosz klasszikusokat erőltették, édesapám koreográfiái is színen maradtak. A klasszikus darabokat táncoló szovjet művészek érzékelték és elismerték, hogy amit apám csinál, az nemcsak újszerű, de művészileg is magas minőség. Apám működését a szovjet táncművészek felé irányuló szakmai szimpátiája, valamint a korábbi évtizedek nemzetközi elismertsége miatt el kellett tűrni. A „pártvonalon" senki nem kedvelte.
