Egy futballhuligán őrjöngött a Szigeten

Frank Carter and the Rattlesnakes

Akárcsak öt évvel korábban, most is bámulatosan unalmas koncertet adott a Mumford & Sons, érthetetlen, miként váltak A-listás sztárokká szerte a világon. A Freedome sátor azonban kárpótolta a gitárzene kedvelőit, a Frank Carter and the Rattlesnakes olyan húzós punk-rock zenét játszott, hogy már-már féltünk a szemlátomást kissé kattant énekestől.

A Sziget legnagyobb előnye, hogy mivel lehetetlen előre átbogarászni a sok száz fellépőt, könnyen érhetik kellemes meglepetés a látogatót. Baby Queen kora esti koncertje a Freedome sátorban ezek közé tartozik, akik a dél-afrikai énekesnő művészneve alapján cukormázas pop-zenére számít, nem téved nagyot, de néha a gitár is előkerült, egy-egy dala Avril Lavigne stílusát idézte és bár nem annyira karakteres előadó, hogy egyhamar a nagyszínpadon találja magát, cuki jelenség és kifejezetten élvezetes felvezetés egy hosszú nap előtt.

Ezt követően egy sokkal fontosabb kérdés foglalkoztatott minket, vannak ugyanis megmagyarázhatatlan dolgok a világban és mindenképpen ezek közé tartozik az, hogy a Mumford & Sons nem csupán nálunk, hanem a legnagyobb nyugati fesztiválokon is mindig főfellépő hosszú évek óta, noha még sosem találkoztam olyan emberrel, aki a kedvenc tíz együttese között megemlítette volna a nevüket.

Mumford & Sons a Sziget negyedik napján Forrás: Sziget Official

Ha az Imagine Dragons esetében a konformista szót használtuk, akkor esetünkben már jelzőt is nehéz találni erre a bandára, jól fésült, jó tanuló, pedáns zenészekről van szó, akik kétség kívül vérprofik, de a dalaik aligha lehetnének unalmasabbak.

Bár folk rockot játszanak, nyoma sincs annak a durvulásnak, amely mások mellett a Dropkick Murphys-t vagy a Flogging Molly-t jellemezi, ráadásul látványban sem turbózzák fel a műsort, egy háttérkivetítővel megoldották a színpadképet. Nem véletlen, hogy a Sziget főattrakcióihoz képest jóval szerényebb közönség volt kíváncsi rájuk, délután négykor a világzenei színpadon szenzációsak lettek volna, de nagykoncerthez kevés, amit nyújtanak, háttérzenének beszélgetéshez és sörözéshez élvezetesek a dalaik, illetve remekekül el lehet merengeni alattuk a lét egzisztenciális kérdésein, de egy pillanatra nem sikerült bevonódnom.

A háromnegyed tizenegykor kezdő Nothing But Thieves érdekes jelenség, ugyanis annak ellenére, hogy színtiszta indie-t vagy britpopot játszanak, valami miért szeretik magukat a metal közegébe pozicionálni, legalábbis koncerteznek utóbbi tematikájába tartozó fesztiválokon, idén az osztrák Nova Rockot is megjárták. Fura stratégia mindez, mert nagyjából annyira kemények, mint a Maroon 5, igaz, a dalszövegeik jóval intelligensebbek és intellektuálisabbak. A hangzásuk azonban aligha lehetne könnyedebb, a pop-rockot sok számban dance-szel vegyítik, néhány tételük még a Balaton Sound kínálatából sem lógna ki, az énekesnek pedig olyan magas a hangja, hogy ha nem látnánk, nem minden esetben tudnánk belőni a nemét. Viszont a régebbi koncertfelvételekkel összehasonlítva sokkal jobban egyben van a banda, mint korábban és bár a középtempós dalok nem mozgatnak meg hegyeket,

a Sziget idei kínálatában muszáj az ,,aki éhes, nem szagolgatja a sajtot" mentalitást követni és értékelni kell a rockzenéhez ilyen-olyan módon kötődő összes együttest.

Nothing But Thieves a Sziget negyedik napján Forrás: Sziget Official

Az egész hét általunk egyik legjobban várt előadóját hajnali fél egyre száműzték. Frank Carter önmagában egy különös figura, a kétezres évek közepén alapított Gallows nevű bandával egyből a figyelem középpontjába került, sokak a maga idejének legfontosabb és legkiválóbb punk-együtteseként tekintettek a formációra, majd a frontember váratlanul gondolt egyet és kiszállt a zenekarból, fura nyilatkozatokat közölt arról, hogy soha többet nem akar a gyűlöletről énekelni és megalapította a klasszikus indie-t játszó Pure Love-ot. Utóbbi nem volt hosszú életű, három év és egy nagylemez után ebből is kilépett, a korábbi már-már buddhista kijelentését zárójelbe téve megalkotta a Frank Carter and the Rattlesnakes-t, amely az eddigi legagresszívabb bandája és egyben a legelevenebb is. Mindezt megtapasztalhattuk már a Szigeten, amikor 2019-ben a Foo Fighters-szel közösen turnéztak, délután fél négykor léptek fel a nagyszínpadon és a közel sem hálás műsorsávban a hőség ellenére is sok ezres közönséget bírtak pogózásra.

És a banda azóta sem szelídült meg,

az énekes áraszt magából egyfajta tébolyt, egy két lábon járó dinamit, akivel nem ülnék le szívesen sörözni, mert bár vékony és nem túl magas, de fürge, mint a nyúl, félnék, hogy egy rossz szó is elég ahhoz, hogy széttörje a fejemen a korsót, árad belőle az angol futballhuligánok agressziója.

Frank Carter and the Rattlesnakes a Sziget negyedik napján Forrás: Sziget Official

Az a típusú előadó, aki meghal a színpadon, úgy üvölt, hogy kitágulnak az erek a nyakán, megállás nélkül ugrál, bemászik a közönségbe, azt a klasszikus punk-energiát hozza, amely a Sex Pistols-t is jellemezhette a maga idejében.

Punkból pedig a mai nap sem lesz hiány, érkezik Ausztráliából az Amyl and The Sniffers, a kereskedelmi rádiók kedvelői pedig a nagyszínpadnál, Macklemore személyében találják meg a számításaikat.