Blackface a Spartacusban, avagy kinek az érzékenysége nagyobb?

Budapest, 2017. július 10. A felújítás előtt álló Magyar Állami Operaház nézőtere 2017. július 4-én. MTI Fotó: Máthé Zoltán

Ókovács szerint az Opera - 272. levél Drága Néném, köszönöm, hogy eljuttatta hozzám az alábbi levelet. Külföldi nézőnk bizonyára fordítóprogrammal írta, de attól még komolyan vesszük – ugyanakkor nemcsak megvédeni muszáj az álláspontunkat, hanem arra is rámutatni, egyáltalán lehet-e egy kérés (követelés?) adott helyen és adott pillanatban ugyanolyan jogos a földgolyó bármely pontján? Mert nyilván nem. És ebbe egy kicsit belejátszik az ego is, meg talán az is, ki honnan érkezett, miféle bokacsattogáshoz szokott, ha azon náció képviseletében megjelenik. De mit is mond a levél?

"Helló,

a lányom, aki Budapestre látogatott, nagyon várta, hogy ma láthassa a Spartacust, de úgy érezte, ki kell mennie, amikor látta, hogy "Az afrikait" blackface-ben ábrázolják.

A blackface használata Magyarországon még általánosan elfogadott? Megértem, hogy ez egy 1968-as produkció, és így lehet, hogy ez "Az afrikai" hagyományos ábrázolása, de a lányom azt mondta, hogy nem volt taps a karakter halála után. Az előtte lévő duettnél sem volt taps. Természetesen a különböző országokban különböző hagyományok léteznek, de azon tűnődöm, hogy nem lenne-e jó, ha a Magyar Nemzeti Balett felülvizsgálná művészi döntéseit a fekete karakterek ábrázolásakor, ha ez a szokásos megközelítés."

Kollégám kiváló levélben válaszolta meg az aggodalmat, mutatom Nénémnek, hogyan – aztán egy kicsit tovább is mennék. Mert még van hova.

(...)

A "blackface"-szel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a testfestés közép-európai színházi hagyománya teljesen más eredetű, mint az Egyesült Államokban, ahol a kifejezés a minstrel show-k rasszista sztereotípiáinak előadásaiból ered. A világnak ezen a részén, ahol nincs számottevő afrikai eredetű népesség, ezeket a karaktereket helyi művészek tudták csak előadni. Ebben az összefüggésben a „blackface" kifejezés használata kicsit félrevezető, mert bár a testfesték használata megegyezik, célja nem gúnyolás, hanem a jobb megértés. Ezzel együtt a mai magyar színházi alkotók jól ismerik a nyugati bőrszínezés negatív konnotációit, és több esetben mi is kerüljük azt pl. az Otello modern produkciójában, érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy történelmi okok miatt eleve nem sok szerep van a magyar színházi éleben (legyen az prózai, musical vagy táncszínház), amiben afrikai származásúakat kell megjeleníteni.

Mint említette, az előadást 1968-ban mutatták be. Ekkor Magyarország a kommunista blokk elszigetelt országaként nem férhetett hozzá afrikai származású balett-táncosokhoz, ezért itt is testfestékkel jelezték a karakter származását. Az afrikai szerepe nem hordoz semmilyen rasszista vagy negatív sztereotípiát, sőt, hősies tette és tragikus halála kulcsfontosságú motivációval szolgál a főszereplőnek. Szintén érdemes megemlíteni, hogy a balett tradicionális műfaj, ez is szerepet játszott abban, hogy koreográfiái évszázadokon át fennmaradtak. A Magyar Állami Operaház ezért úgy adja elő a Spartacust, ahogy azt a jogtulajdonos örökösei számára lehetővé teszik, vagyis változtatás nélkül, és ahogy az elmúlt 55 éve műsorán szerepel, és nagy sikert aratott többek közt párizsi, moszkvai, kijevi, mexikóvárosi turnéink alkalmával, valamint Olaszország és Kína számos városában.

Az Afrikai halála és az azt megelőző duett utáni taps hiányának oka az, hogy mindkettő halállal végződik. A magyar közönséget a színpadon zajló események hatása annyira megérinti, hogy tudja, ez nem megfelelő alkalom a tapsra. Amennyiben lánya az előadás végéig marad, megtapasztalhatta volna, hogy az Afrikait előadó táncos ugyanolyan nagy és megérdemelt tapsot kapott, mint bármely más demi-szólista, aki aznap este vele együtt lépett fel, és semmilyen negatív impulzus nem érkezett a közönség soraiból. A mai napig az Ön levele az első, amely Afrikai megjelenítését szóvá tette számunkra.

A Magyar Nemzeti Balett természetesen elítéli a rasszizmus minden formáját. A társulat büszke nemzetközi és befogadó természetére, ahol 5 különböző kontinens táncosai dolgoznak együtt békében is harmóniában, még olyan országokból is, amelyek jelenleg háborúban állnak egymással. Ezért a Magyar Nemzeti Balett gazdag szereplőgárdájának tehetségeit használja előadásai színrevitelekor, és „színvak"-szereposztást alkalmaz. Ennek köszönhetően markánsan eltérő fizikai megjelenésű amerikai és ázsiai táncosok is sikeresen játszhatják az európai/kaukázusi származású karakterek szerepét, sőt az Afrikai egyik megformálója ebben az évadban egy ázsiai táncos.

(...)

Néném, ha fennakadna a „színvak" szereposztás kifejezésén, mondhatom azt „színtoleránsnak" is – csak nehogy intoleránsnak értse bárki. Nehéz úgy döntögetni a rasszizmus vádjával teli fazekat, hogy abból az egész komplikált bődület ki ne ömöljön. Mert nemcsak szín-árnyalati eltérés van köztünk, de nyelvi és kulturális is, a társadalmi berendezkedésről nem is szólva. De hát épp a művészet meg a sport az a világ, ahol szabadon járhatnak át egymásba ezek a vonatkozások, hol az előadás vagy a meccs idejére bűn nélkül lehet az öltözőben hagyni a saját igazinkat.

Mert mit tegyünk a Pillangókisasszonnyal? Azzal vétkezünk-e, ha japánosra vesszük, vagy épp azzal, ha szándékosan europid arcokat hagyunk benne? Ráadásul olaszul írták, olaszul is énekeljük. (Vajon Puccininek szabadott-e egyáltalán japán sztorit megzenésíteni – ami ráadásul nem is japán és nem is igaz?) És egy régi levelemből kiszedhetném újra a Porgy-dilemmát, amelyre tavaly áprilisban az újranyitott Operaház színpadán szándékosan cáfoltunk rá: az afro-amerikai Sir Whillard White ugyanazon az estén énekelte Kékszakállút, amelyen Palerdi András Porgyt. Egyiket joggal tettük, a másikat a (félreértelmezett) joggal dacolva. És az egész fejtegetést Eötvös Péter mondata zárhatná le most is: amikor állatfigurákra komponált darabot, akkor azt csak azok adhatnák-e elő?

De tovább megyek, egy nem taglalt területre. Miért is várja el egy amerikai ifjú hölgy, hogy ha megtesz húszezer kilométert (szándékosan nem mérföldben írom), akkor ugyanazzal a kulturális elvárással léphet fel? Ami odahaza joggal ciki (blackface, értem), az egy másik világban miért lenne tiltott? Ami pedig idehaza tiltott, mondjuk az ötágú vöröscsillag és a horogkereszt vagy a nyilaskereszt provokatív ábrázolása (művészetben, dokumentarizmusban szabad!), azt kikérhetné-e magának valamely magyar atyánkfia San Franciscóban? Ugye, hogy nem – jól kinevettetné magát, hogy nem vette észre a kulturális inerciarendszer másságát a Föld másik felén. Nem szeretnék általánosítani, ezért tömören nem írom le a mondatot. Inkább árnyalom. Szóval, a tanulság az, hogy ha az ember olyan vidékről érkezik, ahonnan bivalyerős kulturális nyomás indul, mégsem várhatja el azoknak az érzékenységeknek és sztenderdeknek az érvényesülését. Megcsalhatja bár a korszellem, a feliratok, filmek, a pénz, a hírek világa, de tisztelnie kell neki is azt a világot, ahova megérkezett. És megértenie, ha valami nem rossz szándékkal történik – ehhez az olvasottság, az érdeklődés és igen, a kontextus is elvezethet. Ahhoz pedig meg kell nézni az előadást, nem pedig kivágtatni onnan, és apukának panaszkodni róla.

Remélem, Néném egyetért velünk és azzal a hétezer nézővel is (mínusz egy), aki hat előadást és a nyilvános főpróbát táblás házakkal követte végig a függés nélküli, írhatnám: szuverén magyar kultúra és a korszakos alkotó, Seregi László nagyobb dicsőségére. Hát, ha még azt is appercipiálta volna, hogy egy ún. szovjet zeneszerző muzsikája szólt, akinek dallamát a vasfüggöny mögötti BBC sem átallotta az Onedin családhoz alkalmazni... de ez már egy másik történet, vagy legalábbis ugyanannak a kötekedő túlérzékenységnek másik leágazása.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter