Édesanyám a kilencszáznyolcvanas-kilencvenes években a Radnóti Miklós Színházban dolgozott rendezőasszisztensként. Körmendi János is fellépett ott akkoriban vendégként. Anyámhoz beugorva magam is tanúja voltam, amikor a színház rendezője egy próbaszünetben,
a színészbüfében egy hirtelenjében kigondolt instrukciójával akarta másféle színpadi jelenlétre ösztönözni Körmendi Jánost.
Az akkoriban hatvanas éveiben járó Körmendi éppen a huszonéves, hamvasan szép színésznőnek – az utóbb tragikusan korán meghalt – Herczeg Csillának tette a szépet – játék volt persze.
A rendező tanácsát meghallgatva
Körmendi János ismét Herczeg Csillához fordult, s neki mesélte el a következő történetet.
Húsz éve volt már a pályán, amikor a Körmendi János által nagyra tartott, precíz és pontos, már órákkal az előadás előtt öltözőjébe érkező Gyenge Árpád – akivel együtt játszottak a Madách Színház Kaviár és lencse című produkciójában – azzal fordult egy előadás után ifjabb kollégájához:
Nagy sikered van ebben a darabban, János. De remélem, tudod, hogy nem vagy színész.
Körmendi János azt felelte tisztelettel, hogy addig úgy tudta, hogy az. Gyenge Árpád azt felelte: nem sértésnek szánta a megállapítást, hanem dicséretnek, hiszen ritka jelenség a színpadokon az olyan nagyszerű bohóc, mint Körmendi János. Körmendi nem felelt. Néhány nappal később a két színész együtt várta előadás után a buszt az utcán, barátságos hallgatásban. Gyenge Árpád egyszer csak a járda széléről előrehajolt, hogy lássa, érkezik-e már a kanyarból a jármű, amely éppen akkor fordult a megállóba nagy svunggal. Csaknem baleset lett belőle, de Körmendi János visszarántotta az idős kollégát az ütközés előtt. Amikor már ott ültek a járaton, Gyenge Árpád kibökte:
Megmentetted az életemet. Jók a reflexeid.
Körmendi azt felelte:
Bohócreflexek.
Gyenge Árpád mosolyogva tromfolt:
Jól van, na. Meghívlak egy féldecire. De akkor is bohóc vagy.
Amikor Körmendi János története végére ért, Herczeg Csilla felkacagott, kezei közé fogta az idősebb kolléga fejét és csókot lehelt a homlokára.
A rendező pedig kiosont a büféből.
Körmendi János írja önéletrajzában:
A nehéz gyermekkor a művésznek olyan, mint a jó trágya az elvetett magnak. Mint májusi eső a termésnek. Mint csokor virág a művésznőnek...
A színművész 1927. október 21-én született Szegeden, második fiúgyermekként. Édesapja sámfa- és kaptafakészítő volt, édesanyja szőnyegcsomózó. Második gyermekük féléves volt, amikor elváltak a józanon kiváló famunkákat készítő édesapa súlyos alkoholizmusa miatt.
A fiúk anyja két gyermekével saját, ugyancsak alkoholista – verekedésben bal szemét elvesztett, jobb szemén tízdioptriás szemüveget viselő – édesapjához és az urától rettegő édesanyjához költözött. A nagyapa józanul csupa derű, berúgva más.
Feleségén, két fiút nevelő lányán kívül két másik gyermekét is gyakran bántalmazza.
A kilencszázhúszas évek elején Körmendi János anyai nagyanyja tisztes örökséghez jut egy Amerikába emigrált rokona halála után. Az összeg egy részéből az öröklő nagymama leánya gyermekeinek jövőjét biztosítaná. Saját két fia – Körmendi János nagybátyjai – közül az egyik apró boltot nyitna, a másik meg tenne le egy hivatali állásért. Jutna minderre.
Az anyai nagyapa azonban az összeg egészére igényt tart, amelyet nagy lendülettel kezd elherdálni Szeged kocsmáiban, mulatóiban.
Egy átdorbézolt hónap után hazatámolyogva revolvert fog családtagjaira, és mint ingyenélőket elzavarja őket a háztól. Neje, két fia idővel hazatérhetett, de kétgyermekes lánya azt követően ismerősök kegyelméből húzta meg magát ott, ahol éppen lehet.
Megesik, hogy amikor egy fagyos téli éjszakán nem találnak fedelet, a gyermekek nagyanyja megpróbálja házukba csempészni unokáit, leányát. Nagyapjuk megneszeli a dolgot, kezében disznóölő késsel kergeti vissza őket az utcára.
Körmendi János ötéves, életre szóló emléke lesz,
ahogy bátyjával, Ferivel hálóingben, mezítláb menekülnek nagyapjuk elől a hófedte járdán.
Körmendi János az elűzetésük előtt békésebb napokat is megélt.
A nagyszülei kertjében álló cseresznyefa egyik ágát élénk képzelettel látta olykor felnyergelt lónak, motorbiciklinek, vagy éppen égbe szálló repülőnek.
A járművekhez utazásokat is könnyűszerrel hozzágondolt.
Máskor végvári vitéznek képzelte magát, s oly átélten játszotta el, hogy egy janicsár lándzsát döfött belé, hogy halálsikolyaira összeszaladt a szomszédság. Nagy volt a csodálkozás, amikor kiderült, hogy semmi a baja. Szomszédjuk, az öreg Csóti Zsiga bácsi a zsiványság láttán meg is állapította:
Ez is akasztófán fogja végezni!
Nagyapja, miután családja egy részét kiebrudalta, új házat épített a a régi helyett.
Az avatásra lányát és két unokáját, más távolabbi családtagjait is elhívja:
Gyertek ide és zabáljatok, a beletek istenit!
- mondta békítőleg.
A házavató fő vendége, védnöke a Shvoy nevű képviselő, gazdag patrícius család tagja. A hat-hétéves Körmendi János a vacsora alatt az asztal alatt „kalandozik", s közben véletlenül fellök egy terített asztalt, vele egy hadiözvegyet. Nagyapja fülön fogja, lekever két jókora pofont. János ijedtében kiáltozni kezd:
Beröpült egy Svoj-pille, azt mög köll fogni, mög köll fogni, mert mögöszi a kabátot!
Nagy nevetés támad erre, felteszik a kisfiút egy asztal tetejére, ismételtetik a mondatát. A gyermek akkor kezdi kapiskálni:
egy furcsa, vicces mondat nemcsak a bajból segítheti, de még örömet is ad azoknak, akik hallják.
Azonban Körmendi János testvérével és édesanyjával hamarosan kénytelenek lesznek ismét az ismerősök jó szándékára bízni magukat.
Hol itt laknak, hol ott. Esznek, ami jut, általában kevés.
Más házában éjszakáznak akkor is, amikor a két fiú rémisztő hangokra ébred. Édesanyjuk a földön rángatódzik, végtagjai görcsben, habzó száján érthetetlen szavak buknak elő. Egy idő múlva elcsendesedik. Magához térve kíváncsian pislog a gyermekeire. A roham aztán időről időre visszatér, mind sűrűbben.
Végül kórházba kerül, két fia menhelyre, majd külön-külön vidéki családokhoz.
János elsőként egy kőműveshez és nejéhez. A férfi szegény, ám derék munkás ember. Felesége bigottan vallásos, folyvást János „gyermekeit magától elvető" édesanyját szidja. A befogadott kisfiút pedig látástól vakulásig dolgoztatja a ház körül, ételből a maradékot osztja meg vele és a macskájával.
Vélt s valós csínytevésekért gyakran térdelteti kukoricán egész éjjel, hozzá hangos imát parancsolva; mely ha elhalkul, mindjárt üti a gyermek tarkóját, hogy emelje a hangját.
Körmendi János egyetlen vigasza egy közelben lakó öregember, Lengyel Géza, akinek szokása, hogy cukorkával, egyébbel kínálja a nehéz sorsú gyerekeket, ha útjába akadnak. Egy esős novemberi nap még egy pár cipőt is vesz Jánosnak, amikor meglátja, hogy mezítláb lépked a pocsolyákban.
Amikor János megkezdi az elemi iskolát, ő a legkisebb, legszegényebb, legvédtelenebb, mindenki céltáblája.
Három év után nagyapja megszánja, magához veszi, pár évig ott lakik, illetve olykor az édesanyjával, amikor az asszony állapota éppen engedi.
Tizenkét éves, amikor bátyja után egy évvel maga is bekerül a Kapossy Gyula igazgatta szegedi Püspöki Tanoncotthonba.
Körmendi János az egyházi intézmény bentlakójaként és támogatottjaként optikus inas lesz. A mesterek mellett végzett munka után a megfáradt inasok a nagyteremben hallgatják az igazgató szép szónoklatait: hitről, munkáról, kötelességtudatról, közösségi szellemről. A szónoklatok szentek és vértanúk történeteit idézik intelemként és a kisinasok lelki megerősítésére.
Körmendi Jánost megérintik a hallottak.
Jólesik hinnie abban, hogy a Jóisten minden inasgyerekre vigyáz, nemcsak csínytevéseiket, sérelmeiket is számon tartja. Hálát érez mindazért, amit addig elszenvedett, mert azok alkalmat adnak a megértéshez és a megbocsátáshoz.
Paptanárai kedvence lesz. Azzal kecsegtetik: inasévei letelte után maga is beléphet a jezsuita rendbe.
Cserkész parancsnokságig viszi, majd a háborús kötelezettségnek eleget téve leventeképzést kap. Végül nem lesz jezsuita szerzetes, inasévei végén Kovács József kisiparosnál lesz tanonc, majd segéd.
1944 októberében, huszonhárom évesen, leventeképzésen átesett ifjúként a frontra vezénylik, amely már túllépte a megyehatárt, mind közelebb vannak az oroszok.
Századának többsége hamarosan elesik.
Feri bátyja pedig hadifogságba kerül, három évet tölt a Krímben
– végzett orvos-műszerész, és művégtagkészítőként nagy szükség van ott a munkájára, saját műhelyt kap, megbecsülik; fogsága végén fegyőr parancsnokai könnyezve bocsátják majd haza.
Körmendi János nem megy a frontra. Édesanyja éppen jobban van, s egy hadbíró százados villájában házmester. Fia a háza pincéjében bújik meg, miután megszökik a századától. A hadbíró már jóval az oroszok érkezése előtt biztonságosabb helyet keresett magának a családjával.
Körmendi János édesanyja pedig azt követően befogadott egy Gottlieb nevű zsidó kereskedőt, aki egyben amatőr hegedűművész.
Gottlieb a korábban bombatalálatot kapott házat felújító munkaszolgálatos fiúktól hallotta, hogy az őket titkon jól tartó házmesterné igen jó lelkű, ezért mert tőle menedéket kérni. Az asszony egy alkalommal még a zsidók után kutató SS-legényeket is vehemensen elhajtja, miközben Gottlieb a ház egy rejtett zugában húzza meg magát.
A házat hamarosan oroszok rekvirálják.
Körmendi János akkor éli meg élete első, plátói szerelmét. Egy szőke, kedves mosolyú orosz, századosi rangban szolgáló orvos asszony ejti rabul a szívét. Az asszonynak láthatólag kedvére van a kákabélű magyar fiú, de az nem mer közeledni.
Az oroszok idővel továbbállnak, beköszönt a béke.
Gottlieb egy nap kézzel firkantott táblát akaszt a kerítésre.
Zeneiskola. Jelentkezés helyben.
A tábla alatt hokedlin várja a jelentkezőket.
Egyszer csak megáll előtte egy sovány fiatalember, akinek tekintete erős tapasztalásokat sejtet. Megszólítja Gottliebet:
Karmesteri vagy énekesi szakra is be lehet-e iratkozni a zeneiskolájába?
Gottlieb nemcsak vonatkozó tanulmányok lehetőségét ajánlja fel a fiatalembernek, hanem – miután kiderül, hogy a borzalmak elől menekült fiúnak nincs otthona – azt is, hogy költözzön be maga is a házba. Körmendi János édesanyja is pártolja a dolgot, azt mondja:
ahol hárman koplalnak, ott a negyedik is éhen maradhat.
A fiatalember elmegy hátrahagyott holmijáért, majd amikor visszatér, Körmendi János nyit ajtót a csengetésre. Optikussegédi eleganciával kérdezi:
Uraságod fog nálunk lakni?
Kazimir Károlyt megnevetteti a megszólítás.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!